Piero Sraffa 1927-től 1965-ig tartozott szorosan a Cambridge-i Egyetem akadémiai világához, és élete hátralévő részét is Cambridge-ben töltötte, miközben megőrizte olasz állampolgárságát. Az egyetemen előbb közgazdasági előadóként, később a Marshall Könyvtár könyvtárosaként, kutatási igazgatóhelyettesként, vizsgáztatóként, kari bizottsági tagként, tanszéki kezdeményezések résztvevőjeként, majd a Trinity College ösztöndíjasaként dolgozott.
Cambridge-i pályája egyszerre volt tudományos, intézményi és személyes kapcsolatok által meghatározott történet. John Maynard Keynes támogatásával érkezett Angliába, szoros kapcsolatban állt Ludwig Wittgensteinnel, együttműködött Joan Robinsonnal, Richard Kahnnal, Nicholas Kaldorral és Maurice Dobbal, miközben Antonio Gramscival fennálló barátsága politikai és intellektuális hátteret adott gondolkodásának.
Érkezése Cambridge-be
Sraffa 1898-ban született Torinóban, egy kereskedelmi jogászprofesszor fiaként; mindkét szülője ismert zsidó családból származott. Parmában, Milánóban és Torinóban tanult, majd a Torinói Egyetemen 1920-ban jogtudományi doktori fokozatot szerzett.
Tanulmányai idején találkozott Antonio Gramscival, Itália - pontosabban Európa - egyik vezető marxista értelmiségijével. Gramsci 1921-ben, az Olasz Kommunista Párt megalakulása után nem sokkal annak titkára lett. A fiatal Sraffa közreműködni kezdett Gramsci hetilapjában, a New Order című folyóiratban, és ez egy olyan barátság kezdete volt, amely Gramsci 1937-ben bekövetkezett haláláig tartott.
Sraffa 1921-ben Londonba utazott, hogy részidős hallgatóként előadásokat látogasson a London School of Economics intézményében. 1922-ben ismét Londonba ment, ahol kapcsolatba lépett a nemrég megalakult kommunista párt egyik vezető alakjával, Rajni Palme Dutt-tal.
Londonban megismerkedett John Maynard Keynes-szel is, aki ettől kezdve fontos szerepet játszott Sraffa akadémiai életében. Keynesre nagy hatást tett a fiatal olasz közgazdász, ezért felkérte, hogy írjon cikket a Manchester Guardian Európa újjáépítéséről szóló rendszeres mellékletébe, amelynek Keynes volt a szerkesztője.
Keynes egy másik cikk megírására is felkérte, ezúttal az általa szerkesztett Economic Journal számára. Mindkét, az olasz bankrendszerről szóló írás 1922-ben jelent meg.
Az olaszországi kezdetek és a Marshall-kritika
1923-ban Sraffa közgazdaságtani előadói állást szerzett a Perugiai Egyetemen. A kormány fasiszta ellenőrzése ellenére az egyetemek ekkor még bizonyos fokú szabadságot élveztek.
A következő évben ismét Angliába látogatott, és találkozott Keynes-szel, aki felkérte, hogy írjon nekrológot a nemrég elhunyt olasz közgazdászról, Maffeo Pantaleoniról az Economic Journal számára. A nekrológ 1924-ben jelent meg.
Ezekben az években Sraffa egy olyan tanulmányon dolgozott, amely Alfred Marshall értékelméletének központi tételeit bírálta. Marshall, a Cambridge-i Egyetem professzora és az akkori főáramú közgazdaságtan vezető képviselője, 1924-ben halt meg.
A tanulmány 1925-ben jelent meg egy olasz folyóiratban. Amikor Keynes figyelmét felhívták erre a munkára, megkérte Sraffát, hogy készítsen belőle rövidebb változatot az Economic Journal számára. Sraffa ezt megtette, és az írás 1926 decemberében jelent meg The Laws of Returns under Competitive Conditions címmel.
A tanulmány a csökkenő és növekvő hozam törvényeivel foglalkozott, és rámutatott a marshalli vállalatelmélet alapvető ellentmondásaira. Sraffa szerint a marshalli elméletet nem lehetett úgy értelmezni, hogy egyszerre legyen logikailag önellentmondásmentes és összeegyeztethető azokkal a tényekkel, amelyek magyarázatára szolgált.
A tanulmány megjelenése után néhány héten belül Keynes közgazdaságtani előadói állást ajánlott Sraffának a Cambridge-i Egyetemen. Ugyanebben az időben a Cagliari Egyetem is közgazdaságtani professzori állást kínált neki.
Sraffa a cambridge-i ajánlatot fogadta el. Feladata az „Advanced Theory of Value”, vagyis a magasabb szintű értékelmélet oktatása lett.
A cambridge-i egyetemi pálya változó szerepei
Sraffa előadói kinevezését 1930-ban megerősítették, 1931-ben azonban lemondott róla. Rendkívüli félénksége miatt a tanítás és különösen az előadás megtartása gyötrelmes tapasztalat volt számára.
Keynes ezután elintézte, hogy Sraffát a Marshall Könyvtár könyvtárosává nevezzék ki. Később kutatási igazgatóhelyettes lett, hogy a kutatóhallgatók mentoraként működjön.
1939-ben a Trinity College ösztöndíjasává választották. 1954-ben a Brit Akadémia tagja lett, 1963-ban pedig a Cambridge-i Egyetem közgazdaságtani olvasójává nevezték ki.
Sraffa a Cambridge-i Egyetem Faculty of Economics and Politics karához 1927 és 1965 között tartozott. Egyetemi jelenléte nem korlátozódott egyetlen tisztségre, hanem számos, egymással összefüggő akadémiai feladatból állt.
- közgazdaságtani előadó;
- kutatási igazgatóhelyettes;
- a fokozatszerzési bizottság tagja;
- vizsgáztató;
- a kari tanács tagja;
- az Alkalmazott Közgazdaságtan Tanszékének egyik alapítója;
- a politikai gazdaságtan, az ipari kapcsolatok és a közgazdaságtan professzori székeire választóként közreműködő akadémikus;
- a King’s College tagja;
- a Trinity College ösztöndíjasa.
A Cambridge-i Egyetemhez fűződő kapcsolata összetett, ellentmondásos és intenzív volt, és az akadémiához általában fűződő kétértelmű viszonyának szélesebb összefüggésében értelmezhető.
Keynes, Kahn, Kaldor és Joan Robinson körében
Sraffa gyorsan a cambridge-i szellemi élet állandó szereplőjévé vált. Tagja volt annak a legendás „kávéházi csoportnak”, amelyben Frank Ramsey és Ludwig Wittgenstein társaságában John Maynard Keynes 1921-es valószínűségelméleti munkáját vitatták.
Keynesszel együtt fellépett Friedrich Hayek ellen az üzleti ciklusokról folytatott vitákban. Cambridge-i kapcsolatrendszerének meghatározó része volt továbbá Richard Kahn, Nicholas Kaldor, Joan Robinson és Maurice Dobb közelsége.
A Cambridge-i közgazdászokkal kialakított kapcsolata nem pusztán személyes ismeretségek hálója volt. Ezek a kapcsolatok az értékelmélet, a tőkeelmélet, a gazdasági ciklusok, a politikai gazdaságtan és a közgazdasági elmélet történetének újraértelmezésére irányuló közös munkát is jelentették.
Kapcsolata Antonio Gramscival
Gramscit Mussolini kormánya 1926-ban letartóztatta, és haláláig fogva tartotta. Sraffa minden szükséges támogatást megadott neki: elküldte a kívánt könyveket, szükség esetén orvosi segítséget szervezett, és döntő szerepet játszott füzeteinek megmentésében.
Gramsci füzeteit később Prison Notebooks címmel adták ki. Sraffa és Gramsci barátsága így nemcsak személyes kapcsolat volt, hanem Gramsci szellemi munkájának fennmaradásához is hozzájárult.
A félénk, olasz származású Sraffát John Maynard Keynes hozta Cambridge-be az 1920-as években. Sraffa közeli barátja volt az olasz forradalmár Antonio Gramscinak, és időnként „rejtőzködő marxistának” tekintették.
Az 1920-as évek Angliája nem volt különösebben befogadó a marxista radikálisokkal szemben, Sraffa azonban Cambridge-ben mégis fontos és tartós helyet szerzett magának.
Sraffa és Ludwig Wittgenstein
Sraffa 1930 körül találkozott Ludwig Wittgenstein osztrák filozófussal. Wittgenstein 1911-ben érkezett először Cambridge-be diákként, és már ekkor kiemelkedő helyet foglalt el az egyetemi életben.
Bertrand Russell filozófus szinte egyenrangú partnerként kezelte. Az első világháború kitörésekor Wittgenstein visszatért Ausztriába, formális képesítés nélkül bevonult a Habsburg-hadseregbe, és a háború, illetve hadifogsága alatt is kapcsolatban maradt cambridge-i barátaival.
Ekkor írt egy nyelvfilozófiai könyvet, amely Tractatus Logico-Philosophicus címmel jelent meg. A könyv óriási hatást gyakorolt, és a Cambridge-i elit vitáinak egyik középpontjává vált.
Wittgenstein 1929-ben hírességként tért vissza Cambridge-be. Keynes, aki a cambridge-i pályaudvaron fogadta, ezt írta feleségének: „Nos, Isten megérkezett. Az 5:15-ös vonaton találkoztam vele.” Nem sokkal később Keynes bemutatta őt Sraffának.
Sraffa és Wittgenstein barátok lettek. Wittgenstein szerint Sraffa, aki nem filozófiai képzettséggel rendelkezett, mély hatást gyakorolt gondolkodására.
Sraffa hatására Wittgenstein teljesen megváltoztatta nézőpontját: az individualista megközelítéstől a nyelv társadalmi szemlélete felé fordult. Az új nézőpontot második könyvében, a Philosophical Investigations című munkában alkalmazta.
A könyv előszavában Wittgenstein elismerte, hogy Sraffa sok éven át gyakorolt kritikája és ösztönzése hozzájárult a mű legfontosabb gondolataihoz. A Philosophical Investigations 1953-ban, két évvel Wittgenstein halála után jelent meg.
Sraffa Wittgenstein Tractatus-ával kapcsolatos kritikájának egyik lényeges pontja az volt, hogy a szavak és a tárgyak között nem egyetlen megfelelés létezik, hanem többféle kapcsolat. A kijelentések jelentését a társadalmi gyakorlatok figyelembevételével lehet megérteni.
David Ricardo műveinek szerkesztése
Sraffa cambridge-i pályájának következő nagy akadémiai eseménye David Ricardo összegyűjtött műveinek szerkesztői kinevezése volt. A kinevezés 1930-ban történt, Keynes javaslatára, aki a Royal Economic Society titkára volt.
Keynes a Royal Society közvetítésével Sraffára bízta David Ricardo műveinek új, összegyűjtött kiadását. Sraffa aprólékos és rendkívül alapos munkája 1931-ben kezdődött, és húszéves feladattá vált.
Sraffa éveken át kereste Ricardo kiadatlan iratait és levelezését. 1940 tavaszára a munka nagy része elkészült, de a kiadást a háborúval kapcsolatos nehézségek késleltették.
1943-ban Írországban felfedeztek egy nagy ládát Ricardo levelezésével és irataival. Sraffa úgy döntött, hogy az eredeti kiadási tervet át kell dolgozni.
A teljes Works and Correspondence tíz kötete 1951-1952-ben, illetve 1954-ben jelent meg. A teljes sorozat indexe, a tizenegyedik kötet, 1973-ban látott napvilágot.
A kiadás 1943-as késedelme után Maurice Dobb asszisztensként csatlakozott a munkához. A kiadás rendkívüli tudományos teljesítmény lett.
Sraffa szerkesztői bevezetése Ricardo gondolkodásának teljesen új értelmezését kínálta. A kiadást általánosan monumentális munkaként ismerték el.
George Stigler későbbi recenziójában így fogalmazott: „Ricardo szerencsés ember volt. És most, 130 évvel halála után, minden eddiginél szerencsésebb: Sraffa barátságába fogadta.” Paul Samuelson professzor „minden idők egyik nagy tudományos teljesítményének” nevezte a munkát.
A Ricardo-kiadás elismeréseként Sraffát a Royal Academy tagjává választották. 1961-ben a Svéd Királyi Akadémia aranyérmével tüntették ki, amely a közgazdasági Nobel-díj 1969-es megalapítása előtti megfelelő elismerésének számított.
Internálás a második világháború idején
1940-ben Sraffát ellenséges külföldiként internálták. Keynes közbenjárásának köszönhetően azonban visszatérhetett Cambridge-be.
Az eset jól mutatja Sraffa helyzetének ellentmondásosságát: olasz állampolgárként háborús politikai körülmények között gyanú alá került, ugyanakkor Cambridge-ben olyan akadémiai és személyes kapcsolatokkal rendelkezett, amelyek lehetővé tették visszatérését.
A klasszikus politikai gazdaságtan háttere
Sraffa 1960-as könyvének jelentőségéhez szükséges megérteni a közgazdasági gondolkodás történeti hátterét. A közgazdaságtan mint tudományos diszciplína kialakulása a 16. századra vezethető vissza, amikor Európában kibontakozott a tőke modern története.
Korábban a gazdasági kérdések a skolasztikus jogtudomány részét képezték. A 16. században alakult ki Európában a modern állam, valamint az úgynevezett kereskedőtőke.
A korszak gazdasági irodalmát merkantilizmusnak nevezik. Ennek központi kérdése a nemzeti gazdagság volt, amelyet aranyban és más nemesfémekben határoztak meg.
A merkantilista felfogás szerint a gazdagság csere, külkereskedelem és a külkereskedelmi mérleg többlete révén növelhető. A javasolt politika az export állami támogatása és a külföldi versenyt erősítő nyersanyag-export visszaszorítása volt.
A vita ekkor elsősorban a gazdaságpolitikára, nem pedig az elméletre összpontosított. Az absztrakt modellekre épülő gazdasági elmélet a 18. században kezdett kialakulni.
Ennek érdeme a francia fiziokrata iskoláé, amely elutasította azt a merkantilista nézetet, hogy a gazdagság nemesfémekből áll és csere útján jön létre. A fiziokraták szerint a gazdagság az, amit egy nemzet egy év alatt a termelés költségein felül létrehoz.
Ez a többlet az, amit ma nettó nemzeti jövedelemnek nevezünk. A fiziokraták azonban a gazdagság fogalmát a mezőgazdaságra korlátozták.
Felfogásuk szerint a gyáripar csupán megváltoztatja a mezőgazdaságtól vásárolt anyagok formáját, és ezért nem növeli a nemzeti gazdagságot. A mezőgazdaságban létrejövő többlet a természet ajándéka volt.
Elméletük gyengeségei ellenére a fiziokraták megpróbálták megmutatni, hogy a kapitalista gazdaságnak saját logikája van, és állami beavatkozás nélkül is működik. Ez tekinthető a közgazdaságtan mint tudományos tárgy kezdetének.
Adam Smith és David Ricardo öröksége
A fiziokratákat Adam Smith követte, akinek The Nature and Causes of the Wealth of Nations című műve 1776-ban jelent meg. A könyv a gazdaságtudomány céljaként a gazdasági növekedés forrásainak vizsgálatát határozta meg a kapitalista gazdaság összefüggésében.
Ez a vizsgálat olyan elméleti kérdésekhez vezetett, mint a verseny fogalma, az árak kialakulása és a jövedelem eloszlása a kapitalista gazdaság három osztálya, a tőkések, a földbirtokosok és a munkások között.
Adam Smith Wealth of Nations című műve a politikai gazdaságtan első teljes körű értekezése, ezért általában a klasszikus politikai gazdaságtan iskolájának megalapítójaként tartják számon.
Smith egy nemzet gazdagságát a gazdaság teljes éves termelésével azonosította, amelyből levonják a termeléshez szükséges valamennyi termelési eszközt, beleértve a munkások megélhetését is.
A gazdagság forrása a munka termelékenysége, valamint a többletterméknek az a része, amelyet „termelő” munka foglalkoztatására fordítanak. Smith szerint a tőkések profitjuk jelentős részét beruházzák, míg a földbirtokosok jövedelmük nagy részét „luxusfogyasztásra” költik.
A munkatermelékenység növekedésének forrása a technikai fejlődés és a piac mérete, amelyet maga a technikai fejlődés is növel. A gazdasági bővülés a társadalom valamennyi rétege számára kedvező.
Karl Marx bírálta Smith-t, mert szerinte tisztán elméleti gondolatokat kevert a „gyakorlati” embernek szánt anyaggal. Így az elméleti gondolatok elvesztek az általános tárgyalásban és a történeti elbeszélésben.
Marx ezzel szemben dicsérte Ricardót, amiért megragadta a kapitalizmus „fiziológiáját”, vagyis belső működését. David Ricardo munkásságát főként a Wealth of Nations azon részeire összpontosította, amelyekben nem értett egyet Adam Smith-szel.
Ricardo ezeket elsősorban „a földjáradék, a profit és a bérek elveivel” azonosította, vagyis a jövedelem eloszlásával a kapitalista társadalom három fő osztálya között.
A bérek „adottak”, vagyis az elméleti modellen kívül, a létfenntartás szintjén határozódnak meg. A munkások létfenntartásának fogalma az idők során megváltozott.
A korai időszakban, például a 17. században, a létfenntartást tisztán fiziológiai értelemben fogták fel: a munkásokat úgy kell táplálni, hogy hatékonyan dolgozhassanak és a jövő munkásait is létrehozhassák.
Adam Smith korára a létfenntartás társadalmi és történeti elemet is magában foglalt: azt, amit a társadalom „ésszerűnek” tekintett.
Egyszerűsítésként Ricardo valamennyi költséget munkaköltségként kezelt, mivel az olyan egyéb inputokat, mint a kenyérhez szükséges gabona, szintén munka állítja elő.
A bérek fordítottan kapcsolódnak a profitokhoz. Mivel a bérek reálértelemben „adottak”, a létfenntartási javak árának növekedésekor a munkásokat kompenzálni kell, ezért a pénzbéreknek ennek megfelelően emelkedniük kell.
Az emelkedés teljes terhe a profitokra hárul. Ez a bérek és profitok közötti fordított kapcsolat.
Ricardo fő érdeklődése azonban a jövedelem eloszlására irányult a földbirtokos osztály és a tőkés osztály között. A fejlődés folytatódásával és a népesség növekedésével nőtt az élelmiszer iránti kereslet.
Mivel a jó minőségű föld korlátozott erőforrás, egyre kevésbé termékeny földeket kellett igénybe venni. Az élelmiszerárak emelkedtek, a munkásokat pedig kompenzálni kellett, miközben a magasabb árak teljes terhe a profitokra hárult.
A földjáradék teljes mértékben a profitok rovására emelkedett. Ez a földjáradék és a profitok közötti fordított kapcsolat, valamint osztályérdek-konfliktus a földbirtokos osztály és a tőkés osztály között.
A problémára adott válasz az olcsóbb élelmiszer importja volt, amelyet a földbirtokosok elleneztek. Ez akkoriban a parlamentben megvitatott, éles politikai kérdés volt.
A földbirtokosok osztályérdeke nemcsak a tőkés osztály, hanem az egész társadalom érdekeivel is ellentétesnek tűnt. Adam Smith a földbirtokosokat „henye” osztálynak nevezte, amely még saját osztályérdekét sem képes megérteni, nemhogy a társadalomét.
A klasszikus politikai gazdaságtan ezért kiemelte a kapitalista társadalom osztálykonfliktusát, bár ezt a fogalmat a földbirtokosokra és a tőkésekre korlátozta. A munkásoknak és általában a társadalomnak érdeke fűződött a magas profitok által ösztönzött gazdasági bővüléshez.
Ricardo a munkaérték-elmélethez csatlakozott, amely szerint az értéket teljes egészében a munka hozza létre, hiszen minden termelési eszközt szintén munka állít elő. Ricardo után már beszélhetünk „ricardói iskoláról”, vagyis a klasszikus politikai gazdaságtan mint gondolati iskola kiteljesedéséről.
A Ricardo-kutatástól a fő műig
Ricardo műveinek szerkesztése alatt Sraffa saját kutatásával is foglalkozott. Ez a kutatás 1960-ban a Production of Commodities by Means of Commodities: Prelude to a Critique of Economic Theory című könyv megjelenéséhez vezetett.
A könyv egy tömör, százoldalas szöveg volt, amelynek gondolatait Sraffa az 1920-as években kezdte kidolgozni. A mű a ricardói elméletet a modern közgazdaságtan számára oldotta meg és fogalmazta újra.
A „javak javak segítségével történő termelése” Sraffa arra irányuló kísérletét jelölte, hogy Adam Smith és David Ricardo politikai gazdaságtanát logikailag szilárdabb alapokon építse újjá.
Az „előjáték a közgazdasági elmélet kritikájához” a korabeli főáramú közgazdaságtanra, a kereslet és kínálat elméletére, valamint a határhaszon-elméletként vagy „modern” közgazdaságtanként emlegetett irányzatra utalt.
A mű Cambridge-ben és másutt is ösztönözte a klasszikus közgazdaságtan újjáéledését. Ez a „klasszikus újjászületés” az 1960-as és 1970-es években a neoricardói közgazdászok egyik fontos programjává vált.
Sraffa mutatta be elsőként a tőkeelmélet híres „újraváltási” problémáját egy iparág és egy egész gazdaság szintjén. Ez vezetett a cambridge-i tőkevitához, és jelentősen hozzájárult a neoricardói iskola kialakulásához.
Sraffa helye Cambridge szellemi történetében
Sraffa nem tartozott a sokat publikáló közgazdászok közé. A század egyik gazdasági óriása volt, ugyanakkor a közgazdaságtan egyik legszűkszavúbb szerzője; kevés írásának mindegyike jelentős hatást gyakorolt.
1926-os, a növekvő hozamokról és a tökéletes versenyről szóló cikke feltárta a marshalli vállalatelmélet súlyos következetlenségét. Ez a felismerés két irányú fejlődéshez vezetett: egyrészt az általános egyensúlyi termeléselmélethez, másrészt - merészebb irányban - Joan Robinson tökéletlen versenyelméletéhez.
Sraffa Cambridge-ben nemcsak egy közgazdasági iskola résztvevője volt. Kapcsolatai révén összekötötte a klasszikus politikai gazdaságtan történeti újraolvasását, a marxista gondolkodást, a keynesi közgazdaságtant, a tőkeelmélet kritikáját és a filozófiai nyelv társadalmi értelmezését.
Amartya Sen Sraffát, Wittgensteint és Gramscit a társadalomtudományok három fontos alakjaként vizsgálta. Sraffa Cambridge-be költözése egy évvel előzte meg Wittgenstein második érkezését, és mindkettőjük cambridge-i jelenléte Keynes segítségéhez kapcsolódott.
Sen párhuzamot látott Sraffa értékelmélete és John Hicksnek a hasznosság, illetve a költségek közötti megkülönböztetése között a társadalmi jövedelem értékéről szóló elemzésben.
Sraffa „költségalapú közelítése” megfigyelt információkra támaszkodott, nem pedig a hasznosságon alapuló közelítés feltevéseire. Ez a módszertani különbség jól érzékelteti, miért vált Sraffa a főáramú közgazdaságtan egyik fontos kritikusává.
Életének későbbi szakasza és öröksége
Sraffa 1939-ben a Trinity College tagja lett, 1940-ben ellenséges külföldiként internálták, majd Keynes közbenjárásával visszatérhetett Cambridge-be. 1954-ben a Brit Akadémia tagjává választották, 1963-ban pedig a Cambridge-i Egyetem közgazdaságtani olvasója lett.
1961-ben megkapta a Stockholmi Tudományos Akadémia díját, amelyet a közgazdasági Nobel-díj megfelelőjeként értelmeztek. 1983-ban halt meg.
Az 1930-as vagy 1940-es években Sraffa állítólag pénzhez jutott, de addig nem akarta befektetni, amíg meg nem találja „az egyetlen tökéletes” befektetést. 1945-ben, Hirosima és Nagaszaki bombázása után minden pénzét japán államkötvényekbe fektette.
Nem hitte, hogy a legyőzött Japán sokáig a háború utáni romokban marad. A japán kötvényeket rendkívül olcsón lehetett megvásárolni, és Sraffa jelentős vagyonra tett szert.
Piero Sraffa cambridge-i élete ezért nem egyszerűen egy olasz közgazdász angliai akadémiai pályafutása volt. Cambridge-ben olyan intézményi pozíciót alakított ki, amelyben a tanítás nehézségei ellenére a kutatás, a szerkesztői munka, az elméleti kritika, a filozófiai párbeszéd és a tudományos közösség formálása egyaránt helyet kapott.
