A birka azért szomorú, mert üres az irkája, és nem tudja, mivel fogja teleírni. Az iskola és a tanulás játékos állatmesékben jelenik meg, ahol a figyelmetlen pulyka, a bégető birka és a többi állat emberi tulajdonságokat kap.
A cím egy olyan gyermekvers világát idézi, amelyben az állatok viselkedése tréfásan, ritmikus mondatokkal és könnyen megjegyezhető rímekkel mutatja be a tanulás örömét, nehézségét és következményeit.
A szomorú birka és az üres irka
Szomorú a birka, mert üres az irka. Azért béget, azért sír-rí, mivel fogja teleírni. Majdcsak teleírja irkáját a birka, tele azzal amit ismer, a nagy bével meg a kissel.
A birka kezdeti szomorúságának oka nem az, hogy ne tudna tanulni, hanem az, hogy még nincs mit beleírnia a füzetébe. A megoldás egyszerű és biztató: az irka akkor telik meg, amikor a birka megismeri a betűket, köztük a nagy bével meg a kissel.
Állatok az iskolában
Iskolába jár a pulyka, de az esze nagyon kurta. Sose tudja, mert nem figyel, azt amiből felelni kell. És még ő dúl-fúl, sistereg, pukkadozik, majd szétreped.
Lebernyegje irul-pirul: most már csak azért se tanul. Ha ez így megy - szégyenszemre -, nem járhat majd egyetemre.
A pulyka alakja a figyelmetlenség és a makacsság mulatságos példája. Nem figyel az órán, nem tud felelni, mégis inkább mérgelődik, mintsem tanulna.
A birka, a bivaly és az állati tulajdonságok
Jámbor állat a bivaly, s mi tagadás, lusta, de ha kell, a hegyet is helyéből elhúzza. Olyan erős és olyan nagyon igazságos, nincs az a ló, amelyik hívebb a gazdához.
Letérdel, de a terüt cserben úgy sem hagyja; én mondom ezt nektek, a volt bivalyos gazda. Minden állatunk közül ő a legerősebb, mégsem írtak róla még soha bár egy verset.
A bivaly egyszerre tűnik lustának és rendkívül teherbíró állatnak. Nyugodt, jámbor és lassú, de amikor szükség van rá, hatalmas erőt fejt ki, és nem hagyja cserben a terhét.
Miért billeg a bivaly?
Medvét, lám, az emberek nagy ritkán ha látnak, s nem is nagyon hívei a találkozásnak, hacsak nem a rács mögött csücsül a jó medve, s mint egy szelíd barika, nincs megkezesítve.
Mert ki merne, teszem azt, csak úgy kényre-kedvre bokrászgatni ott, ahol otthonos a medve? És ki merne, ugyan ki, ha szembe jön véle, ki merne egy jó nagyot húzni a medvére?
Hát az állát s a nyakát meg ki vakargatná, mint egy jámbor bivalyét? És a medve hagyná? Mégis könyvek seregét írták a medvéről, s egy sort sem az állatok kedves négeréről.
Pedig medve s bivaly közt van is hasonlóság, amíg kicsi a bivaly, bivalybocsnak mondják. S úgy is cammog a bivaly, mint valami medve, ringatózik, mintha csak hajón lépegetne…
Hajón bizony, mintha a Föld nagy hajó volna, úgy lépeget a bivaly öreg matróz módra. De itt el kell mondanom, mit régóta sejtek: miért, hogy a bivalyok ringatózva lépnek.
De térkép is kell ehhez, még inkább egy földgömb, tudnunk kell, hogy a bivaly először hol bömbölt, illetve hol rekkegett, és vajon mivégre? S hol sütötte le a nap ilyen feketére?
Bizony messziről került a mi pocsolyánkba, csoda-e, ha billegő a bivaly járása? De ne vesztegessük a drága szót hiába, keressük csak, merre van Szumátra és Jáva.
Ott a forró trópuson, az örökös nyárban, ott lebzsel a bivaly-ős a langy pocsolyában. Nemcsak lebzsel, húzza is az igát keményen, lépeget a rizsvetés tocsogó vizében.
Tehát onnan jöhetett jó annakelőtte, trópusi nap melegét őrzi még a bőre. Azért olyan fekete, s nem azért, mert gyászol, mivel ilyen messzire került hazájától.
Jó hazára lelt ő itt, kedvére valóra. Megszokta a telet is: jó istálló óvja. Hangja azért rekegő, mert ritkán használja, éppen ezért érthető, ha be van rozsdálva.
S azért olyan billegő a bivaly járása, mert hajóval érkezett őkelme e tájra. És megszokta a hajón a tengerész-járást, és elhagyni lusta ő mindenegy szokását.
Így sejtem én, ez lehet járásának titka, bár ezt eddig senki még róla le nem írta. Én sem veszek mérget rá, hogy így van s nem másképp, de megtudnám, hogyha én Szumátrában járnék.
Az erő és a hűség
A bivaly nem csupán lusta állatként jelenik meg. Jámborsága, ereje és gazdája iránti hűsége olyan tulajdonságok, amelyek különlegessé teszik a többi állat között.
Letérdel, de a terüt cserben úgy sem hagyja; én mondom ezt nektek, a volt bivalyos gazda.
A vers tréfás magyarázatot ad a bivaly külsejére, hangjára és járására, miközben hangsúlyozza, hogy a lassúság vagy a lustaság nem jelenti azt, hogy az állat gyenge vagy haszontalan.
A birka-iskola tréfája
Egyszer volt egy nagy csoda, Neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, Az kapott dicsérete Ki oda se ballagott, Még jutalmat is kapott, Így hát egy se ment oda, Meg is szűnt a iskola.
A birka-iskola története fordított logikára épül. Az kap dicséretet, aki csak béget, a távol maradó pedig még jutalmat is kap, ezért végül senki sem akar iskolába járni.
A tréfás vers éppen azzal mutatja meg az iskola értelmét, hogy elképzeli annak teljes ellentétét: ha a tanulás helyett a hallgatás és a távolmaradás lenne a kívánatos magatartás, az iskola hamar megszűnne.
Az iskola kapuja előtt
Horgasinamat verdeső tarisznyában palavessző, palavessző s palatábla. Így indultam valamikor, legelőször iskolába.
Le az utcán büszkén, bátran lépdeltem a tarisznyámmal. - Hova viszed, ugyan biza, azt a legényt, te tarisznya? - Tréfálkoztak a felnőttek, akik velem szemben jöttek.
Máskor pedig ilyenformán mosolyogták a tarisznyám: - Éhes lehet a tudásra az, akinek ilyen hosszú, ilyen nagy a tarisznyája. De csak mentem, még büszkébben, míg az iskoláig értem.
Az iskola kapujában gyökeret vert a két lábam. S álltam, míg csak bátorító szóval nem jött a tanító.
Rám mosolygott: - Ej, kis legény, gyere fiam, bátran, ne félj! Kézen fogott, bevezetett. Emlékszem, be melegem lett.
Évek teltek, múltak, de még most is érzem olykor-olykor jó tanítóm meleg kezét.
A történetben az iskolába induló gyermek egyszerre büszke és félénk. A tarisznya, a palavessző és a palatábla az első tanulási tapasztalatok kellékei, a tanító bátorító szava pedig segít átlépni az iskola kapuján.
Tanulás, figyelem és felelősség
A birka üres irkája és a pulyka rövid esze két különböző helyzetet jelenít meg. A birka előtt még ott áll a tanulás lehetősége, míg a pulyka már nem figyel, ezért nem tudja, amiből felelnie kell.
A játékos állatfigurákon keresztül a versek arra figyelmeztetnek, hogy a tudás nem magától tölti meg az irkát. A figyelem, a gyakorlás és a tanulás teszi lehetővé, hogy az üres füzet megteljen betűkkel és ismeretekkel.
A türelem és a segítő állatok
Szőrén-szálán elveszett, lába kelt a tűnek, cérnát, hogyha varrni kell, most már mibe fűznek? Tűvé tette a szobát, egész áldott este. Sírt a kislány de a tűt hiába kereste.
Lába mégse kelhetett, el senkise vitte, meglelném, ha valaki keresni segítne. Megkérte a kiskakast, hogy keresnék ketten.
Kukurikú, meglelem ha keresni kezdem. Tűvé tette a helyet egész áldott este, a kis tűt a kakas is hiába kereste.
Megkérte a kiskutyát. Bízd a szimatomra, úgy veheted mintha már a tű meg is volna. Tűvé tette a helyet egész áldott este, a kis tűt a kutyus is hiába kereste.
Megkérte a malacot. Egyet se sírj húgom, azt a kis tűt neked én menten előtúrom. Tűvé tette a helyet egész áldott este, túrt a malac, de a tűt hiába kereste.
Megkérte az egeret, utána a macskát, végül a vakondot is, de nem látta hasznát. Tűvé tették a helyet, egész áldott este, macska, egér s a vakond mind a tűt kereste.
Ám hiába, nyoma se volt sehol a tűnek, cérnát, hogyha varrni kell, most már mibe fűznek. Sírt, csak sírt a kicsi lány egész áldott este, s még álmában is talán mind a tűt kereste.
Elsírta a bánatát reggel a csikónak. Hozz egy fogót szaporán, rántsd le a patkómat. Most verettem frissiben, vadonatúj mágnes, ezzel a tűt megleled, ne sírj kicsi Ágnes
Térült-fordult a kislány, s mint egy fényes bolha, pattant a tű szaporán a mágnespatkóra. Örülnek mindannyian a megkerült tűnek. S a fokába sorra mind piros cérnát fűznek.
A tű keresése azt mutatja meg, hogy a türelem és az együttműködés előbb-utóbb eredményre vezet. A kakas, a kutya, a malac, az egér, a macska és a vakond mind segíteni próbál, végül pedig a csikó mágnespatkója oldja meg a problémát.
Játékos állati történetek
Van egy kisszék, háromlábú, három lába: három bábu. Egyik: Billeg, másik: Ballag, harmadik meg: Billegballag.
Így a kisszék meg nem állhat, szidja is a három lábat. Állj meg, Billeg! Nyughass, Ballag! Ne lipinkázz, Billegballag!
De ők aztán csak azért se, nem hallgatnak a kisszékre. Billeg ballag, Ballag billeg, s Billegballag ballag-billeg.
Jár csak jár a három tébláb, ringatózó három székláb. Kedvébe eképpen járnak a kicsi szék gazdájának.
A háromlábú kisszék versében a hangutánzó és hangulatfestő szavak adják a mozgás ritmusát. A Billeg, Ballag és Billegballag nevek maguk is elmondják, hogyan mozognak a szék lábai.
Serpenyőben a lapótya, lesi, várja Kelekótya. Silleg-süllög a lapótya. Mit sündörögsz, Kelekótya.
Megfordítják a lapótyát, pirongatják Kelekótyát: - Várj sorodra, Kelekótya, nem sült meg még a lapótya!
Csak nem tágít Kelekótya, markában már a lapótya. Ja-jaj, éget a lapótya! - Jajveszékel Kelekótya.
Kelekótya története a türelmetlenség következményét mutatja meg. Aki nem várja ki a sorát, könnyen megégeti magát.
A kíváncsiság és a félresikerült kaland
Tutajos Lajos és Úszó Pál vízre szálltak egy szál deszkán. Szerencsét akartak próbálni, deszkán hasalva horgászni.
Billegett-büllögött a deszka, markolta, tartotta Lajoska. Pál meg a horgot kezelte: dobta, rántotta, emelte.
Nem is lett volna talán baj, hogyha nem jön egy falánk hal, s mellette még egy csapatnyi. Táncolt a dugó, ropogni kezdett a bot, és roppant is, nyelte is már a roppant víz.
Mindketten kaptak utána, nem volt gondjuk a deszkára. Erre várt csak a csapat hal: orral, uszonnyal, farokkal tovalopták a szál deszkát, s föl-fölugrálva kacagták, mint úszik partra kifosztva Pali s utána Lajoska.
A történetben a horgászat kalandja azért válik nevetségessé, mert a két fiú figyelme a halra terelődik, miközben megfeledkeznek a deszkáról. A halak kihasználják a helyzetet, és elúsztatják alattuk az egyetlen úszóeszközt.
Munka, természet és játék
Somvirág, somvirág, aranysárga a világ. Kakukkfű, kakukkszó, kirándulni volna jó: fűzfasípot faragni, fűzfalóval lovazni, árkon-bokron átal, háton hátizsákkal, menni, mendegélni, este hazatérni.
Fűzfalovam kocogva, fűzfasípom tutogva, somvirággal, kakukkfűvel, kakukkszóval, tele szívvel.
Hegyre fut, völgybe fut, kanyarog a gyalogút. Gyalogúton - ki lehet? - egy kis legény lépeget.
Vállán villa, gereblye, kalapjában két szem cseresznye; villanyélre akasztva hátán egy nagy tarisznya. Ebédet visz bizonyára, arra vall a tarisznyája.
Megy szaporán, meg nem áll, máris milyen messze jár! Mire jobban megnézhetném, elnyeli a görbe ösvény.
A természetben végzett munka és a játék egymás mellett jelenik meg. A kiránduló gyermek fűzfasípot farag és fűzfalóval játszik, a gyalogúton haladó kis legény pedig villát, gereblyét és tarisznyát visz magával.
Állatok és emberi hangok
Farta te, tarka, tarka tehén, farta! Kolompot zengőt, kötök reád csengőt, szarvadra szalagot, szarvad közé csillagot.
Volt egy kicsi kakasom, elvitte a róka. Jércém is a tavaszon, elvitte a róka. Volt egy ludam, jó tojó, elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó, elvitte a róka. Gácsérom és gúnárom, elvitte a róka. Semmim sincsen, tirárom, vigye el a róka!
A róka-mondóka ismétlődő sorai a veszteséget egyszerre teszik szomorúvá és játékossá. A felsorolt állatok egymás után tűnnek el, a visszatérő „elvitte a róka” pedig erős ritmust ad a versnek.
Háp! Háp! Háp! Jönnek a kacsák! Hű, de éhes, hű, de szomjas ez a társaság!
Bú! Bú! Bú! Boci szomorú! De hogy feszít tyúkjai közt a Kukurikú!
Röf! Röf! Röf! Orra sárba döf: sonka-lábán Kucu néni fürödni döcög.
Gá! Gá! Gá! Szalad világgá Liba mama, ha a csacsi rábőg, hogy: I-á!
Rút! Rút! Rút! Fel is, le is út: mérges pulyka te szereted csak a háborút!
Bú! Röf! Háp! Sípok, trombiták: víg zenével így köszönt e díszes társaság.
Az állatok hangjai külön zenei motívumokká válnak. A háp, bú, röf, gá és i-á nemcsak felismerhetővé teszi az állatokat, hanem ritmikus, játékos hangversenyt is alkot.
A juhász, a kovács és a munka
- Te kis juhász, merre mész? - Merre nyájam legelész. - Hát a nyájad merre jár? - Ahol zöld füvet talál.
- Hallod-e, te kis juhász, ha farkas jő, mit csinálsz? - Megmarkolom a botom, s a farkast megugratom.
A juhász válaszai rövidek és határozottak. Tudja, merre jár a nyája, és azt is, hogyan védi meg a farkastól.
- Hallod-e, te kis kovács, mit kopog a kalapács? - Azt kopogja, kipre-kopp, csengős csikót patkolok.
- Hallod-e, te kis kovács, mit dohog a kalapács? - Azt dohogja, dön-de-leg, ekevasat élezek, mert a tavasz kö-ze-leg.
A kovács munkájában a kalapács hangja és a feladat értelme kapcsolódik össze. A csikó patkolása és az ekevas élezése egyaránt a mindennapi falusi élet fontos munkája.
Az állatok és az emberi képzelet
Hogyha lovam volna, zabbal abrakolnám, kocsiba, szekérbe soha be nem fognám. Zabla helyett elég volna egy kötőfék, nyerget se tennék rá, sarkantyút se kötnék.
Szőrén ülném én meg, s tudom, egy jó szóra még a tengeren is egyből átugorna.
A ló a versben nem munkára fogott állat, hanem szabad és hűséges társ. A beszélő zabbal abrakolná, nem tenné kocsiba vagy szekérbe, és egy jó szóval még nagy akadályok leküzdésére is rávenné.
Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra.
Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje.
A nap emberi alakot kap: lába van, keze van, cipekedik és elfárad. A természet jelenségei így közel kerülnek a gyermek képzeletéhez.
Ha én zápor, napfény, harmat vagy szellő volnék
Ha én zápor volnék, égig érő zápor, áztatnám a földet istenigazából. Hogyha napfény volnék, melengető napfény, minden sugaramat széjjel teregetném.
Ha én harmat volnék, minden reggel s este lábujjhegyen lépnék bársonyos füvekre. Hogyha szellő volnék erdőn, mezőn átal járnék a virágok finom illatával.
Kislány vagyok, s ezért harmat, napfény, zápor s a vidám szellő is igaz, jó barátom.
A természeti képekben a zápor, a napfény, a harmat és a szellő mind segítő, éltető erőként jelenik meg. A kislány számára ezek nem távoli jelenségek, hanem jó barátok.
Gyermeknapi öröm
Ünnep van, ünnep van, nagy ün-nep. Terülj meg, asztalkám, te-rülj meg.
Esztike asztalát nagyszemű kisbabák ü-lik be aki a legjobb volt az ül az ö-li-be. Megmosta a kezét min-den-ki.
De finom az ebéd, ün-ne-pi! Ünnep van, ünnep van, gyer-mek-nap, még a kis cica is fagylaltot nya-lo-gat.
A gyermeknap verse az ünnepi készülődés, a közös étkezés és a jutalmazás hangulatát teremti meg. Mindenki megmossa a kezét, az asztal megtelik, és még a kis cica is fagylaltot kap.
Testvéri gondoskodás
Évike, Évike, bizony ő már nénike. Nénikéje Esztikének, pedig még csak a hat évet őszire tölti be.
De azért már, mint egy nagylány, sürög-forog, nézi: hadd lám, eszik-e, jóllakott-e Esztike?
S lábujjhegyen jár, ha alszik, s hogy aludjon, vele alszik, s pisszre rebben apró ujja, ha valaki megzavarja.
Évike még kicsi, de gondoskodó magatartásával már nagylánynak érzi magát. Figyeli, hogy Esztike evett-e, jóllakott-e, és csendben vigyáz rá, amikor alszik.
Rímes mondókák és képzeletbeli alakok
Bú, bú, fekete bánat, kedvemre ne boríts szárnyat. Hess el, fekete kotló!
Lovamon arany a patkó, szájában ezüst a zabla, kantárja, csótárja, csatja gyémánttal van kirakva.
Hess el, fekete vénség, mielőtt rád nem lépnék!
A mondóka a bánatot fekete kotlóhoz és fekete vénséghez hasonlítja. A képzeletbeli aranypatkó, ezüst zabla és gyémánttal kirakott lószerszám a vidámság és a védelem világát teremti meg.
Volt egy fakatona. Fából volt a lova: kengyelje, kantárja a kádár munkája, fából a patkója, fakovács patkolta: fából volt faragva a föld is alatta.
Fahuszár, favitéz, hadd látom, mennyit kérsz? Százat adj lovamért, ezeret magamért. csapj oda, csapj bele, égjen a tenyere!
A fakatona teljes világa fából készült: a ló, a patkó, a föld és a katonai kellékek is. A túlzó számok és a ritmus a vásári kiáltások játékos hangulatát idézik.
Elveszett dolgok és váratlan megoldások
Erdőn jártam, málnát szedtem, amit szedtem, mind megettem, üres a kaska, mit csináljak, mit mondjak anyámnak, ha megkérdi, hol a málna, miért üres a kosárka?
Azt mondjam-e, jött egy medve, amit szedtem, mind megette? Dehogy mondom, megijedne. Jujj!
A málnaszedő gyermeknek nem az a gondja, hogy nem talált gyümölcsöt, hanem az, hogy mind megette, amit szedett. A medvéről szóló kifogás túl ijesztő lenne, ezért inkább keresi a megfelelő magyarázatot.
Elment Péter tököt venni, elfelejtett pénzzel menni. Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi. De nem volt mit elővenni.
Elmaradt a sülttök-vétel, étlen maradt szegény Péter.
Péter története rövid tanmese a feledékenységről. Aki pénz nélkül indul vásárolni, az hiába kívánja a sült tököt.
A vásár és az alkudozás
Nagy vásár volt még a keresztúri vásár, csizmát venni mikor oda járt a császár. Híres volt kivált a Mátyás-napi vásár, arra járt el mindig csizmáért a császár.
Node nem azért volt híres ez a vásár, hogy lábbelit venni oda járt a császár. Bár a vevőtől is, kivált ha az császár, hírre-névre kaphat olykor egy-egy vásár.
De a keresztúri nagy kirakóvásár híréhez-nevéhez nem kellett a császár. Portékájáról volt híres az a vásár, azért járt el oda csizmáért a császár.
Utcák hosszat állott álló nap a vásár. Sátortól sátorig alkudott a császár.
Parolázott, már-már készen volt a vásár, egyet gondolt, s azzal odébbállt a császár. Addig válogatott, alkudott a császár, félő volt, hogy mindjárt eloszlik a vásár, s mehet szégyenszemre, és éppen a császár.
S mit mond otthon, miért maradt el a vásár? Járhat majd tavalyi csizmában a császár, esztend' ilyenkorig nem lesz csizmavásár.
Mert csizmát csinálnak, s máshol is van vásár, de oda nem mehet, nem bizony a császár. Menne ő örömmel máshová, a császár, de nem oda Buda, kettőn áll a vásár!
Megmondta az asszony - otthon ő a császár -: "Csizmát kend csak Székely- keresztúron vásál. Nem pazarolhatunk, éppen mi, a császár, mikor ott az olcsó, nagy tél végi vásár. Alkudjék csak kelmed, úgy vásár a vásár."
Ezért alkudozott napestig a császár. De nem is maradt el sohasem a vásár, estefelé mégis csizmát vett a császár.
Többnyire Bodrogi sátorában vásált. Bodrogi rendszerint megszánta a császárt. Pompás áldomással végződött a vásár, s karján új csizmával ment haza a császár.
A császár története az alkudozás komikus túlzásaira épül. Bár egész nap válogat és alkuszik, végül mégis megveszi a csizmát, mert a vásár akkor ér valamit, ha a felek meg tudnak egyezni.
Rövid állati mondókák és dalok
Nincs szebb állat, mint a lúd, nem kell neki gyalogút. Télen, nyáron mezítláb, úgy kíméli a csizmát.
A lúd mondókája a mezítlábas járást fordítja tréfás előnnyé. Mivel a lúdnak nincs szüksége csizmára, télen és nyáron is „kíméli a csizmát”.
Egy kis malac röf-röf-röf. Trombitálgat töf-töf-töf. Trombitája, víg orrmánya, földet túrja döf-döf-döf.
Jön az öreg, meglátja. Örvendezve kiáltja: Rajta fiam! Röf-röf-röf-röf. Apád is így csinálja!
Most már együtt zenélnek, kukoricán megélnek. Töf-töf-töf-töf, röf-röf-röf-röf ezek ám a legények!
Volt nekem egy kecském, tudod-e? Kertbe rekesztettem, tudod-e? Megette a farkas, tudod-e? Csak a szarvát hagyta, látod-e?
Pál, Kata, Péter, jó reggelt! Már odakinn a nap felkelt. Szól a kakasunk, az a nagy tarajú, gyere ki a rétre, kukuríkú!
Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle. Ettél belőle? Kertbe mentek a tyúkok. Mind megették a magot.
Debrecenbe kéne menni pulykakakast kéne venni Megállj kocsis lyukas a kas! Kiugrik a pulykakakas!
Debrecenben csoda esett: két kis kakas összeveszett! Én a kakasod nem bánom, csak az enyémet sajnálom.
A dalokban az állatok mozgása, hangja és viselkedése könnyen énekelhető ritmusokban jelenik meg. A röfögés, a kukorékolás, a bégetés és a trombitálás mind a játékos állatvilág részévé válik.
Az állatok tanulságos szerepe
A versekben a birka, a bivaly, a pulyka, a ló, a tehén, a juh, a kakas, a malac, a kutya, a róka és a többi állat nem pusztán szereplő. Mindegyikük egy-egy emberi tulajdonságot, élethelyzetet vagy viselkedést jelenít meg.
A birka az üres irka miatt szomorú, a pulyka a figyelmetlensége miatt kerül bajba, a bivaly lusta ugyan, de erős és hűséges, a ló pedig a jó szóért is engedelmes társ.
A játékos állatversekben a tanulás, a türelem, a gondoskodás, az együttműködés és a felelősség könnyen érthető, ritmikus képekben jelenik meg.
Szomorú a birka, mert üres az irka. Azért béget, azért sír-rí, mivel fogja teleírni.