A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe

A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe című, 1997-ben Pécsett, a Tanulmány Kiadónál megjelent tanulmánykötet a cambridge-i eszmetörténetírás meghatározó szerzőinek írásain keresztül mutatja be a politikai gondolkodás történetének kontextualista és diszkurzív értelmezését. A 315 oldalas, magyar nyelvű kötet szerkesztője Horkay Hörcher Ferenc, fordítója Pécs, ISBN-je 963-856-980-8.

A cambridge-i eszmetörténetírás szerint a politikai gondolkodás története nem nagy auktorok kiemelkedő műveinek elkülönülő sora, hanem olyan szervesen fejlődő gondolatáram, amely arra kötelezi a kutatót, hogy amennyiben egy-egy kiragadott pillanatot kívánna megérteni és interpretálni, akkor próbálja meg rekonstruálni a kiragadott egység szűkebb és tágabb szövegkörnyezetét, azt a szövetet, amelynek e pillanat valaha a részét képezte.

Nem arra a kérdésre kívánnak tehát elsősorban válaszolni, mit mond egy adott szöveg(ben a szerző), hanem hogy mit tesz, amikor a szöveget létrehozza. Milyen politikai cselekvésként értelmezhető a szöveg, milyen beszédmódban íródott, melyik politikai nyelven szólalt meg, s milyen vitára vonatkozott.

A kötet bibliográfiai adatai

A cambridge-i eszmetörténeti iskola módszere

A cambridge-i eszmetörténeti iskola tagjai természetesen nem politológusok, de munkásságuk középpontjában a történelem diszkurzív és kontextualista értelmezése állt és áll. Mi több, az iskola egyik meghatározó alakja, J. G. A. Pocock az 1987-es The Languages of Political Theory nyitó tanulmányában határozottan állást foglalt a „history of political discourse” mellett.

A cambridge-iek a kora újkori történeti anyagokat elemezve radikálisan megújították politikai eszmetörténet hagyományos kereteit. Az iskola legendás kezdete Peter Laslettnek a Locke-kiadáshoz írt Bevezetése, amelyben egészen új módon jelentkezett az eszmetörténeti problémák kontextusának kérdése.

Bár még ezután sok minden történt, végül is kialakult egy összetéveszthetetlenül eredeti iskola, amely az egykori felfedezés élményét kontextualista tudományos módszerré tudta tenni, olyan történészekkel, mint Quentin Skinner, J. G. A. Pocock, John Dunn, Richard Tuck, Hont István, James Tully.

A módszer középpontjában ezért nem egy-egy elszigetelt mű vagy szerző önmagában vett jelentése áll, hanem a politikai nyelv, a vitahelyzet, a műfaj és a történeti szituáció együttes vizsgálata. A szöveget politikai cselekvésként kell értelmezni, amely valamely vitában, meghatározott nyelvi és intézményi környezetben jött létre.

A kötet szerkezete és tartalma

A gyűjtemény szerzői a cambridge-i eszmetörténetírás legismertebb képviselői. A tanulmányok a reneszánsz republikanizmustól és a prehumanista hagyománytól a reformáció és az ellenreformáció politikai gondolkodásán, a természetjogon és a szuverenitáson át a felvilágosodás, a konzervativizmus és a modern politikaelmélet kérdéseiig vezetnek.

I. Quentin Skinner: Jelentés és megértés az eszmetörténetben

Quentin Skinner „Jelentés és megértés az eszmetörténetben” című tanulmánya a kötet módszertani alapvetését adja. A politikai eszmék értelmezésekor a kutatónak nem elegendő a későbbi fogalmi rendszerek felől visszatekintenie a korábbi szövegekre.

A történeti jelentés rekonstruálásához azt kell feltárni, hogy egy szerző milyen politikai cselekvést hajtott végre a szöveg létrehozásával, milyen beszédmódot használt, melyik politikai nyelven szólalt meg, és milyen vitára kívánt válaszolni.

II. Tanulmányok a koramodern politikai gondolkodásról

• Quentin Skinner: Machiavelli Beszélgetései és a republikánus eszmék prehumanista eredete
• Quentin Skinner: Az ellenreformáció tomista filozófusai
• Richard Tuck: Hugo Grotius
• Richard Tuck: John Selden
• J. G. A. Pocock: James Harrington élete és művei
• Quentin Skinner: Hobbes politikai gondolkodásának ideológiai kontextusa
• John Dunn: Az alkalmazott teológiától a társadalmi analízisig a törés John Locke és a skót felvilágosodás között
• J. G. A. Pocock: Gibbon, a The Decline and Fali és a kései felvilágosodás világképe
• J. G. A. Pocock: Konzervatív felvilágosodás és demokratikus forradalmak: Amerika és Franciaország esete brit perspektívából
• J. G. A. Pocock: Burke és az ősi alkotmány az eszmetörténet tükrében

III. John Dunn: A politikaelmélet története

John Dunn „A politikaelmélet története” című tanulmánya a politikai elmélet történeti értelmezésének tágabb kérdését vizsgálja. A kötet ezzel nemcsak egyes szerzők és fogalmak elemzését adja, hanem a politikaelmélet történetének módszertani problémáira is kitekint.

Utószó és névjegyzék

Horkay Hörcher Ferenc „A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe” című utószava a cambridge-i iskola történeti és módszertani jelentőségét foglalja keretbe. A kötetet névjegyzék egészíti ki.

A politikai gondolkodás történetének kontextusa

A cambridge-i megközelítés egyik legfontosabb állítása, hogy a politikai szövegek jelentése nem választható el attól a történeti helyzettől, amelyben létrejöttek. A szerzői szándék, a közönség, a politikai vita, a használt fogalmak és a rendelkezésre álló nyelvi készlet együttesen határozza meg, hogy egy szöveg milyen cselekvést hajt végre.

Ez az értelmezési mód elutasítja azt a felfogást, amely a politikai eszmetörténetet kizárólag nagy gondolkodók egymást követő műveinek történeteként kezeli. A cambridge-iek a politikai gondolkodás történetét olyan szervesen fejlődő gondolatáramként mutatják be, amelyben a szerzők egymás vitáira, nyelvi örökségére és politikai konfliktusaira reagálnak.

Az egyes fogalmak ezért nem változatlan, időtlen jelentéssel rendelkeznek. A szabadság, a köztársaság, a szuverenitás, az alkotmány, a jog, a természetjog vagy a politikai részvétel jelentése az adott korszak politikai nyelveiben és konfliktusaiban alakul.

Machiavelli, republikanizmus és prehumanista hagyomány

Quentin Skinner Machiavelli Beszélgetéseiről szóló tanulmánya a republikánus eszmék prehumanista eredeteit vizsgálja. A cambridge-i történeti rekonstrukcióban Machiavelli politikai gondolkodása nem elszigetelt újításként jelenik meg, hanem korábbi politikai és retorikai hagyományokkal folytatott párbeszéd részeként.

A republikánus politikai nyelvben a szabadság nem pusztán az egyéni beavatkozás-mentességet jelenti. A közösség politikai önkormányzata, a polgári részvétel, a közjó és az önkényes hatalomtól való függetlenség együtt alkotják azt a fogalmi keretet, amelyben a republikánus szabadság értelmezhető.

A későbbi cambridge-i kutatásokban ugyanez a kérdés a római és új-római republikánus hagyomány vizsgálatában is megjelenik. A szabadság mint függetlenség elgondolása olyan politikai ideált fejez ki, amelyben a polgár nem mások önkényes akaratától függő alattvaló, hanem közös politikai rendjének résztvevője.

Az ellenreformáció tomista filozófusai

Quentin Skinner az ellenreformáció tomista filozófusainak tárgyalásával arra mutat rá, hogy a koramodern politikai gondolkodás nem vezethető le egyetlen lineáris fejlődési modellből. A politikai fogalmak és érvelési formák különböző vallási, jogi és filozófiai hagyományokban alakultak.

A tomista gondolkodás az isteni és természetes rend, a politikai közösség, a törvény és a hatalom kérdéseit olyan fogalmi összefüggésben tárgyalta, amelyben a teológia és a politika nem vált el egymástól élesen. Az ellenreformáció időszakának filozófusai ezért a politikai gondolkodás történetében nem pusztán vallástörténeti szereplők, hanem az államról, a jogról és a hatalomról szóló viták résztvevői.

Grotius és Selden: természetjog és jogi gondolkodás

Richard Tuck Hugo Grotiusról és John Seldenről szóló tanulmányai a természetjogi és jogtörténeti hagyományok jelentőségét emelik ki. A koramodern politikai eszmetörténetben a jog nem kizárólag technikai szabályrendszerként jelenik meg, hanem a politikai közösség rendjének, a tulajdonnak, a szerződésnek, a szuverenitásnak és a szabadságnak az értelmezési kereteként.

Grotius és Selden vizsgálata azt is megmutatja, hogy a politikai gondolkodás története nem választható el a jogtörténettől. A politikai fogalmak jelentős része jogi vitákban, történeti érvelésekben és az alkotmányos rendről folytatott diskurzusokban nyerte el konkrét értelmét.

A későbbi értelmezésekben Grotius és Hobbes követőiként jelennek meg azok a XVIII. századi német természetjogászok és gondolkodók, akiknek munkásságával a cambridge-iek, köztük Hont István és Knud Haakonssen nyomán, újból intenzíven kezdtek foglalkozni.

James Harrington és a republikánus politikai nyelv

J. G. A. Pocock James Harrington életét és műveit a republikánus politikai gondolkodás történetének összefüggésében vizsgálja. Harrington a politikai közösség, a tulajdon, az alkotmány és a polgári szabadság kérdéseit egymással összefüggő problémákként kezelte.

A Harringtonról szóló cambridge-i értelmezésben különösen fontos a politikai nyelv és a történeti idő kapcsolatának vizsgálata. A köztársasági gondolkodás nem egyszerűen ókori minták felidézése, hanem olyan modern politikai nyelv kialakítása, amely a korabeli angol társadalom és alkotmányos konfliktusok értelmezésére szolgált.

Hobbes politikai gondolkodásának ideológiai kontextusa

Quentin Skinner Hobbes politikai gondolkodásának ideológiai kontextusát tárgyalja. A cambridge-i módszer alkalmazásában Hobbes művei nem pusztán absztrakt politikai filozófiai tételek gyűjteményei, hanem konkrét vitákban és korabeli politikai nyelvek között létrejött beavatkozások.

Hobbes politikai gondolkodásának megértéséhez ezért meg kell vizsgálni azokat az ideológiai, retorikai és történeti körülményeket, amelyek között a szuverenitásról, az engedelmességről, a rendről és a politikai hatalomról írt. A politikai szöveg jelentése ebben a megközelítésben az általa végrehajtott vitatkozó és beavatkozó cselekvésben is áll.

A későbbi szabadságtörténeti értelmezések szerint Skinner úgy véli, hogy Hobbes már a XVII. század végének vitáiban sem a szabadság mint függetlenség felfogását osztotta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hobbes gondolkodása egyszerűen kívül állna a republikánus és jogi hagyományok összefüggésein.

John Locke és a skót felvilágosodás

John Dunn tanulmánya az alkalmazott teológiától a társadalmi analízisig bekövetkező törést vizsgálja John Locke és a skót felvilágosodás között. A téma azt a változást követi, amelynek során a politikai gondolkodás teológiai és természetjogi nyelvezete fokozatosan társadalomelemző fogalmi keretekkel kapcsolódott össze.

Peter Laslett Locke-kiadáshoz írt Bevezetése a cambridge-i eszmetörténeti iskola legendás kiindulópontja lett, mert egészen új módon vetette fel az eszmetörténeti problémák kontextusának kérdését. John Dunn 1969-es könyve John Locke politikai gondolkodásáról szintén fontos része annak a kutatási hagyománynak, amely Locke érveit történeti összefüggésben rekonstruálja.

Locke politikai szövegeinek értelmezésekor ezért nem elegendő a későbbi liberalizmus előfutárát látni benne. A művek jelentését azoknak a teológiai, jogi, alkotmányos és társadalmi vitáknak a fényében kell vizsgálni, amelyekben megszülettek.

Gibbon és a kései felvilágosodás világképe

J. G. A. Pocock Gibbon, a The Decline and Fall és a kései felvilágosodás világképének összefüggéseit elemzi. Gibbon történetírása a birodalom, a civilizáció, a vallás, a hanyatlás és a politikai rend kérdéseit olyan történeti perspektívában tárgyalja, amely a felvilágosodás világképének sajátos változatát fejezi ki.

A cambridge-i megközelítésben Gibbon munkája nem választható el a történeti műfajok, a politikai nyelvek és a kései felvilágosodás vitáinak vizsgálatától. A történetírás maga is politikai és intellektuális cselekvés, amely a múlt értelmezésén keresztül a jelen politikai lehetőségeiről beszél.

Konzervatív felvilágosodás és demokratikus forradalmak

Pocock a konzervatív felvilágosodás és a demokratikus forradalmak kapcsolatát Amerika és Franciaország brit perspektívájából vizsgálja. A brit nézőpontban az amerikai és a francia forradalom nem azonos jelentéssel bírt, és eltérő módon alakította át a politikai rendről, a képviseletről, az alkotmányról és a szabadságról folytatott vitákat.

A forradalmak értelmezésekor különösen fontos a politikai nyelvek közötti különbség. A „forradalom”, a „nép”, a „képviselet”, az „alkotmány” és a „szabadság” fogalmai nem minden politikai közösségben ugyanazt a történeti tapasztalatot és normatív jelentést fejezték ki.

A későbbi szabadságtörténeti narratívák szerint az amerikai és a francia forradalom meglehetős ijedtséget keltett a brit elitben. A brit jogi írók ezért erős érvekkel igyekeztek alátámasztani azt az álláspontot, hogy az alattvalók igenis kénytelenek alávetni magukat az állam szuverenitásának, a béke és a biztonság megőrzése érdekében.

Burke és az ősi alkotmány

J. G. A. Pocock Burke-ről és az ősi alkotmányról szóló tanulmánya a konzervatív politikai gondolkodás történeti és alkotmányos nyelvét tárja fel. Burke politikai érvelésében a szabadság nem elvont, minden történeti közvetítéstől független jogként jelenik meg, hanem egy régóta fennálló jogi és parlamenti rendszerben kikristályosodott szabadságként.

Ez a common law ideológiája, s erre építette a Burke által képviselt konzervativizmus a tanítását, amelynek része, hogy az így kikristályosodott szabadságokat, egy régóta fennálló jogi és parlamenti rendszer megfontolt nézeteit védeni, azokhoz ragaszkodni kell.

Más kérdés, hogy a konzervativizmus egyes irányzatai nem látnak szükségszerűen ellentétet a természetes és a jog által biztosított szabadságjogok között, épp ellenkezőleg, a kettő között valamifajta folytonosságot tartanak szükségesnek.

Szabadság mint függetlenség és szabadság mint beavatkozás-mentesség

A cambridge-i iskola jelentősége a későbbi politikai eszmetörténeti vitákban is megmutatkozik. A koramodern brit eszmetörténetben két koncepció váltotta egymást. Az első a szabadság mint függetlenség elgondolása, a második a szabadság mint beavatkozás-mentesség elképzelése.

Az első elgondolást a narratíva az 1688-as Dicsőséges Forradalomhoz köti, mondván, ezt „ígérték az embereknek, mint az új alkotmány sarokkövét”. A kiindulópont persze a szabadság római és új-római, republikánus modellje, ahogy azt olyan angol szerzők már korábban is alkalmazták, mint Milton vagy Harrington.

A narratíva Orániai Vilmos Nyilatkozatával indul 1688-ból, amely szerint azért van szükség az ő beavatkozására, mert II. Jakab „elnyomó és önkényes hatalommal” uralkodott az emberek fölött. Ezt pedig úgy határozza meg, hogy az alattvalók nem lehettek szabadok, vagyis nem élvezhették jogaik és szabadságaik gyümölcseit, mivel „teljesen az ő jóakaratától és jó kedvétől függtek, vagyis teljesen alá voltak vetve neki.”

Bár Skinner szerint Hobbes már ebben az időben sem ezt a felfogást osztotta, de a XVIII. századi Whig rezsimek erre az ígéretre alapoztak. Ám a hosszú XVIII. század során fokozatosan zajlik le a fogalom értelmének átalakulása.

A liberális szabadságértelmezés kialakulása

Ez a liberalizmus saját szabadság-értelmezése, mely a XVIII. század végén bírálta a függetlenségre alapított szabadság-értelmezést. Ennek magyarázata, hogy az amerikai és a francia forradalom meglehetős ijedtséget keltett a brit elitben, és a jogi írók igyekeztek erős érvekkel alátámasztani azt az álláspontot, hogy az alattvalók igenis kénytelenek alávetni magukat az állam szuverenitásának, a béke és a biztonság megőrzése érdekében.

Az ő invenciójuknak nevezi Skinner, hogy a szabadság nem több, mint az a cselekvési szabadság, amit akkor is élvezhetünk, ha egy szuverén hatalom formál és tart kordában bennünket - hiszen ez a hatalom végső soron maga is a jog által korlátozott.

Az újabb szabadságfogalom kifejlődését Skinner azokra a XVIII. századi német természetjogászokra és gondolkodókra vezeti vissza, akikkel a cambridge-iek, István Hont, Knud Haakonssen, stb. nyomán kezdtek el újból foglalkozni: ide tartozik Pufendorf, Thomasius, Heineccius, Barbeyrac és Burlamaqui.

E szerzőket, akiknek jogászias gondolkodását fontosnak tartja kiemelni e narratíva, Grotius és Hobbes követői voltak. Skinner hangsúlyozza, hogy igen korán megszülettek műveik angol nyelvű fordításai, s így recepciójuk is folyamatos.

A szabadságfogalom angol nyelvű képviselői

Az új szabadságfelfogás angol nyelvű képviselői között olyan szerzők szerepelnek, mint a konzervatív hajlamúként jellemzett Abraham Tucker, az író Laurence Sterne vagy az oxfordi tanár Thomas Bever, aki aztán bíróként is működött.

Az ő jogászi vonalához áll közel John Brown és a neves common law jogász, William Blackstone. Az utóbbi hatása aztán már igencsak széleskörű, főként az amerikai függetlenségi mozgalom és a francia forradalom politikai veszélyeivel szembesülve.

Skinner e politikai környezettel magyarázza, hogy az így kialakuló szabadságfelfogás, mely pragmatikus módon az állam, a rend és biztonság érdekeinek szavatolására is kiemelt figyelmet fordít, a korlátozás hiányaként határozza meg a szabadságot, s nem teszi a függetlenséget feltételévé.

A cambridge-i módszer és a szélesebb vitairodalom

Skinner a rá jellemző alapossággal, s nemcsak a nagy szerzőkre koncentrálva, hanem az általános tendenciát keresve, igen széles merítéssel dolgozza fel a korabeli vitairodalmat. Ez a kutatási gyakorlat jól illeszkedik a cambridge-i iskola módszertani alapelvéhez, amely a politikai eszmék jelentését nem pusztán kanonikus művekben, hanem a teljesebb vitakörnyezetben keresi.

Ennek rekonstruálására itt és most nincs mód, csak általánosságban állapíthatjuk meg, hogy narratívájának lényege, hogy a XIX. századra meghonosodó korlátozás-mentességként értett szabadság-fogalom szerinte konzervatív jellegű, és a korábbi fogalom által biztosított lehetőségek közül sokat veszni hagy.

Ezért van aztán, hogy a kötet konklúziójában egyértelműen a korábbi fogalomértelmezés mellett kötelezi el magát. Szerinte csak az a szabadság nyújt az uralkodó hatalommal szemben garanciát, és tesz minket szabad polgárrá, amely 1. teljes biztosítékot nyújt arra, hogy alapvető jogainkat élvezzük, és 2. amely a megfelelő képviseleti eljárások révén lehetővé teszi, hogy mindnyájan mindig tudjuk hangunkat hallatni, amikor ennek szükségét érezzük.

Bár az első feltételnek az újabb szabadságfogalom is eleget tud tenni, a második feltétel egy aktivista szemléletet tükröz, amely a politikai ügyekben való részvétel vagy legalábbis az ilyen ügyekben való véleménynyilvánítás lehetőségét is a szabadság részének tekinti.

A szabadság és az államközi viszonyok

Ráadásul szerzőnk a kötet konklúziójának részeként az államok egymás közötti viszonyára is kiterjeszti e szabadságfelfogást: szerinte csak az az államközi viszonyrendszer tekinthető igazságosnak, amely a függetlenségként értett szabadságfogalom érvényesülését lehetővé teszi - vagyis amellett érvel, hogy egyetlen kisebb államnak se kelljen elfogadnia a nagyobb állam által ráoktrojált akaratot.

Ez az elképzelés leginkább talán Kant örök-béke koncepciójához hasonlítható - ami azonban politikai felhasználhatóságának határait is jelzi.

Összefoglalva: Skinner új könyvében a korábbi új-római republikánus szabadság-fogalmának a továbbgondolását nyújtja, pontosítva, hogy a brit kontextusban mikor és hogyan vált dominánssá, és aztán melyik másik szabadság-fogalomnak adta át a helyét.

A kötet jelentősége a politikai eszmetörténetben

A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe azért jelentős, mert a politikai eszmetörténetet nem pusztán filozófiai tanítások egymásutánjaként mutatja be. A kötet a politikai nyelvek, a történeti kontextusok, az ideológiai viták, a jogi gondolkodás és az alkotmányos tapasztalat összefüggéseit tárja fel.

A tanulmányok alapján a politikai gondolkodás története egyszerre eszmetörténet, társadalomtörténet, jogtörténet, művelődéstörténet és politikai nyelvtörténet. A politikai szövegek értelmezésekor a kutatónak figyelembe kell vennie a szerzői szándékot, a címzetteket, a vitahelyzetet, a használt fogalmakat és a korabeli politikai cselekvés lehetőségeit.

A kötet nemcsak a cambridge-i iskola legfontosabb szerzőinek magyar nyelvű bemutatkozása, hanem egy olyan kutatási program összefoglalása is, amely radikálisan megújította a politikai eszmetörténet hagyományos kereteit.

A cambridge-i iskola későbbi hatása

A cambridge-iek persze utóbb sok tekintetben maguk is meghaladták korábbi módszertani szigorukat, s így vagy úgy, a politikai elmélet mezejére is átmerészkedtek. Legtöbbjük, ahogy a nyugati akadémiai világban általában, a baloldali értékrendet választotta, a konzervatív szemlélet leginkább a nemrég elhunyt John G. A. Pocockra volt jellemző - vele mindenképp számot kell vetnie annak, akit a konzervatív politikai értékszemlélet felől közelít az eszmetörténet kérdései felé.

Ám meggyőződésem, hogy a baloldal felé fordult eszmetörténeti szerzőket is követnie kell a konzervativizmus kutatójának. Amíg ugyanis a jobboldalon kialakult a posztliberális diskurzus, addig a baloldal a preliberalizmussal, illetve a liberális narratíva kritikájával, újra fogalmazásával foglalkozik újult erővel.

A preliberalizmus kutatására maga Quentin Skinner vagy Maurizio Viroli lehet a példa. A liberalizmus belső önvizsgálatára pedig olyan szerzők, mint Rosenblatt, Kahan, Moyn vagy Lefebvre.

Skinner kötete tehát nem csak arra nézve tanulságos, hogy milyen fontos segédeszköze lehet a politikaelméletnek és -filozófiának a politikai eszmetörténet. Hanem arra is példa, hogy milyen tanulságos lehet egy adott politikai szemlélet kutatója számára, ha más szemléletek aktuális kutatási eredményeire is kitekint.

Kapcsolódó szakirodalom

• Baker, Keith Michael Baker (1990): Inventing the French Revolution: essays on French political culture in the eighteenth century. Cambridge: Cambridge University Press.
• Ball, Terence - James Farr - Russell L. Hanson, eds. (1989): Political Innovation and Conceptual Change. Cambridge: Cambridge University Press.
• Bence György (1993): „Márkus és a kulcsszavak”. In Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek - tanítványai. Budapest: Atlantisz. 81-98. p.
• Dunn, John (1969): The political thought of John Locke: an historical account of the argument of the „Two treatises of government”. Cambridge: Cambridge University Press.
• Horkay-Hörcher Ferenc, szerk. (1997): A kora modern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Pécs: Tanulmány Kiadó.
• Kontler László (1997): Az állam rejtelmei. Budapest: Atlantisz.
• Laslett, Peter (1960): „Introduction”. In John Locke: Two treatises of government. Cambridge: Cambridge University Press. 3-120. p.
• Pagden, Anthony, ed. (1987): The Languages of Political Theory in Early-Modern Europe. Cambridge: Cambridge University Press.
• Pocock, John G. A. (1970): Politics, Language and Time: essays on political thought and history. Cambridge: Cambridge University Press.
• Richter, Melvin (1995): The History of Political and Social Concepts. Oxford: Oxford University Press.
• Sharpe, Kevin - Steven N. Zwicker, eds. (1987): Politics of Discourse: the literature and history of seventeenth-century England. Berkeley: University of California Press.
• Quentin Skinner (1978): Foundations of Modern Political Thought. Cambridge: Cambridge University Press.

tags: #a #koramodern #politikai #eszmetortenet #cambridge