Összefoglaló áttekintés a földrajzi és történelmi okokból otthonukat elhagyó írók nyelvválasztásáról, arról, hogyan találtak új hangot és tápot egy másik nyelvben, és miként formálódott írói identitásuk a külföldi talajon.
Bevezető helyzetkép: miért írnak falakon túl más nyelven az írók?
Írók, akik személyes vagy történelmi okokból elhagyták otthonukat és nemcsak új hazára, hanem új nyelvre is leltek. Ki azért, mert választott nyelvén jobban ki tudta magát fejezni, ki azért, mert rákényszerült. Azt gondolnánk, hogy egy író számára az anyanyelve az, amelyen a legtökéletesebben ki tudja fejezni a gondolatait, mégis, ahogy számos világhírű szerző példája mutatja, van, amikor ez még sincs így.
Nabokov esete: orosz gyökerek, angol új élet, angol nyelvű regény
Vladimir Nabokovának anyanyelve az orosz volt, de a család angolul és franciául is beszélt, sőt Nabokov előbb tanult meg angolul írni és olvasni, mint oroszul. Épp ezért nem jelentett számára nyelvi problémát, amikor a család az 1917-es forradalom után Nyugat-Európába emigrált, és Nabokov Cambridge-ben tanult tovább, később pedig Berlinben és Párizsban élt, majd a második világháború elől feleségével és kisfiával az Egyesült Államokba menekült 1940-ben. Massachusettsben egyetemi állást kapott, ahol orosz tanszéket alapított, majd számos állami egyetemen tanított orosz irodalmat, de közben az írással is foglalkozott. Oroszul és angolul is írt, korai oroszul írt műveinek egy részét később ő maga fordította angolra. 1955-ben fejezte be máig legismertebb regényét, a Lolitát, amelyet szintén angolul írt. Nabokov írásai kapcsán előszeretettel említik mindig, hogy milyen fontos volt számára az összetett nyelvi kifejezésmód: nála nemcsak a cselekmény tekervényes, hanem a nyelvi megfogalmazás is rendkívül gazdag, néhol már-már túlzó.
Kundera és a nyelvváltás politikai és irodalmi útja
A nyelvet váltó író klasszikus példája az övé: olyan alkotóról van szó, aki már szülőhazájában, Csehországban is ismertségre tett szert. Az ötvenes években költőként indult, majd első regénye, a Tréfa 1965-ben jelent meg nagy visszhangot keltve. A csehszlovák pártvezetés nem vette jó néven Kundera Szovjetunió-bírálatát, majd amikor a ’68-as prágai tavasz eseményeiben tevékeny szerepet vállalt, kizárták a pártból, elbocsátották az állásából, és többé nem publikálhatott. Második regénye, amit szintén cseh nyelven írt, Az élet máshol van már Franciaországban, francia fordításban jelent meg. 1975-ben Franciaországba emigrált, és ekkor jelent meg franciául a három évvel korábban még Csehszlovákiában kiadott Búcsúkeringő. 1979-es, A nevetés és felejtés könyve című regényéért megfosztották cseh állampolgárságától, 1981-től francia állampolgár. Hamar beilleszkedett a francia művészeti életbe, és bár sokáig még cseh nyelven alkotott, végül fokozatosan áttért a franciára. Kezdetben még csak a művei francia fordításait ellenőrizte, és sokszor akár újra is fordította ezek egyes részeit, amíg a cseh eredetivel tökéletesen egyezőnek nem érezte a francia változatot. A Tréfa francia kiadásának utószavában el is meséli, hogy mekkora csalódást okozott számára, amikor megismerte a regény első francia fordítását, amelyet a fordító valamiért feleslegesen túldíszített, gyakorlatilag átírt.
Agota Kristof: a frankofón irodalom egyik ismert alakja
Franciaországba emigrált írónők közül a magyar származású Agota Kristof az egyik legismertebb: - bár voltak fiatalkori, magyarul írt versei és szövegei - a számára elismertséget hozó műveit mind franciául írta. Az életét Svájcban leélő Agota Kristof 1956-ban férjével és lányával menekült Svájcba, és Neuchâtelben telepedett le. Az emigráció után öt évig óragyári munkásként dolgozott, itt tanulta meg választott hazájának nyelvét. 1987-ben jelent meg első regénye, A nagy füzet, amellyel hatalmas sikert aratott: Európai Könyv-díjban részesült. Ezt 1988-ban A bizonyíték, 1991-ben A harmadik hazugság, 1995-ben pedig a Tegnap című regénye követte. 1998-ban Alberto Moravia-díjban, 2001-ben Gottfried Keller-díjban részesült. 2005-ben életművéért Schiller-díjat kapott. Trilógia című, 2006-ban megjelent regényét negyven nyelvre fordították le, a világ számos országában a kortárs irodalom alapművének számít. A 2004-ben megjelent és magyarul is olvasható, Az analfabéta címet viselő könyve önéletrajzi írások gyűjteménye.
Ignite a fordítás és az írás fordulatai: Franciául készült átalakulások
Az Analfabéta című könyvében azt olvashatjuk, hogy szó szerint kézzel-lábbal tanulta a nyelvet. Hogy az óragyárban az asszonyok mutogatással tanították meg önnek a testrészek és a tárgyak neveit. Sok idő után, azt hiszem tizenkét év telt el, hogy franciául kezdtem el írni. Először versekkel próbálkoztam, a magyar verseimmel, hogy hogyan hangoznának franciául. Először színdarabokat írtam, mert azt sokkal könnyebb, ott csak oda kell írni, hogy ki beszél. Nem volt ez irodalmi nyelv, inkább népszerű beszélgetéseket írtam le, mindennapos dolgokat, megcsináltam egyet-kettőt és valaki azt tanácsolta, küldjem el a rádiónak. Ők pedig rögtön elkezdték feldolgozni őket, egymás után öt színdarabomat mutatták be a rádióban, azzal foglalkoztam sokáig. Megtanultam, hogy kell a rádiónak írni. Azt már nem tudom megmondani, hogyan tértem át a regényírásra. Azt akartam megírni, hogy a Jenő bátyámmal, hogyan éltük át a háborút Kőszegen. Eleinte úgy kezdtem el írni a regényt, hogy a bátyám meg én voltunk az elbeszélők, de ez olyan nehézkesen hangzott franciául, hogy én meg ő, hogy aztán összetettem őket, és csináltam belőle mi-t, ami franciául nous, és így nem kellett bejelenteni, hogy ki beszél.
Befejező gondolatok: Conrad és Koestler mindennapjai a nyelv határain
Joseph Conrad az orosz uralom alatt álló, lengyel Berdyczówban született 1857-ben, szüleit korán elvesztette, nagybátyja nevelte fel, tanulmányait pedig Krakkóban végezte, de 16 évesen - miután hiába kérvényezte, hogy megkapja az osztrák állampolgárságot - elhagyta a várost, és tengerészkarrierbe kezdett: a francia tengerészet szolgálatába lépett, majd számos flotta és úti cél következett. A francia kikötővárosok mellett hosszú utakat tett a nyugat-indiai szigetvilágba, majd a következő húsz évben különböző hajók szolgálatában bejárta gyakorlatilag az egész Földet Dél-Amerikától Ausztráliáig. 36 évesen telepedett le Londonban és kezdett egy egészen másfajta, polgári életbe, amelyben fontos szerepe volt az írásnak is. 1895-ben jelent meg az Almayer légvára című könyve, amelyet még tengerészként írt, ez után pedig sorra jelentek meg művei, egyre nagyobb elismertséget hozva neki. Lengyel származása mindig is fontos volt a számára, de műveit angolul írta. A magyar, miskolci askenázi zsidó családból származó Arthur Koestler bár nem mondhatott Conradhoz hasonló tengeri kalandokban teli életutat a magáénak, nem kevésbé kalandos és sok veszéllyel tarkított élet vezetett később angliai letelepedéséhez és a nyugodt írói karrierhez. Élt Palesztinában, Jeruzsálemben, Párizsban és Berlinben, sőt a harmincas években még a Szovjetunióba is emgirált, ahol egy évig a Kaukázusban és Közép-Ázsiában is utazgatott. Újságíróként és haditudósítóként számos országban járt, 1936-ban a spanyol polgárháborúból tudósított, majd - feltehetően kommunista múltja miatt - francia hadifogságba is került, később innen szabadulva, papírok hiányában bujkálni kényszerült, majd belépett a Francia Idegenlégióba, ahonnan megszökve először Észak-Afrikában, majd Portugáliában bukkant fel, míg végül papírok nélkül Angliába érkezett, ahol aztán belépett az angol hadseregbe úgy, hogy még mindig magyar állampolgár volt. A második világháború után végül Londonban telepedett le, és a magyar mellett az évek során elsajátított számos más idegen nyelv - angol, francia, orosz, héber - és tapasztalat rengeteg inspirációt adott neki az íráshoz. Első két könyvét még magyarul írta, legismertebb regényét, a Sötétség délbent németül, későbbi munkái nagy részét pedig már angolul. Arthur Koestlerhez köthető érdekes történet egyébként a Litera állandó sorozatszerzője, Perneczky Géza kalandos levélváltása a világhírű szerzővel, aki a hetvenes években elolvasta Perneczky máig kiadatlan regényét, és megpróbált neki angliai kiadót találni.
