Jürgen Habermas: A szekularizáció dialektikája angol nyelven

A Dialectics of Secularization: On Reason and Religion Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger párbeszédét mutatja be az állam, a vallás, az ész és a demokratikus társadalom kapcsolatáról. A kötet központi kérdése, hogy elegendő alapot nyújt-e a szekuláris ész a demokratikus alkotmányos állam számára, illetve milyen szerepet tölthetnek be a vallási meggyőződések egy szabad társadalomban.

A könyv angol címe The Dialectics of Secularization: On Reason and Religion, szerzői Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger. Az angol kiadás Habermas és Ratzinger esszéit közli, amelyek a szekularizáció természetét, a vallás nyilvános szerepét, az ész határait és a demokratikus jogállam erkölcsi alapjait vizsgálják.

A könyv alapadatai

Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger párbeszéde

Jürgen Habermas német filozófus és szociológus a kritikai elmélet és a pragmatizmus hagyományában. Talán leginkább a kommunikatív racionalitásról és a nyilvánosságról szóló elméleteiről ismert.

A teológus és egyházi vezető Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa, valamint Jürgen Habermas, a filozófus és neomarxista társadalomkritikus a szekularizáció egyes kérdéseiről, továbbá az ész és a vallás szabad társadalomban betöltött szerepéről vitatkozik.

A két kortárs gondolkodó beszélgetése 2004. január 19-én zajlott a Bajor Katolikus Akadémián, Münchenben. A párbeszédre valamivel több mint egy évvel azelőtt került sor, hogy Joseph Ratzingert pápává választották.

A találkozó különlegességét az adta, hogy a kortárs filozófia egyik legjelentősebb képviselője nyilvánosan vitázott a katolikus egyház egyik vezető teológusával. A beszélgetés eredményében a várható nézetkülönbségek mellett hangsúlyosan jelennek meg a közös álláspontok is.

Mindkettőjük számára fontos a demokratikus jogállam mint az emberi méltóság védelmének legjobb politikai formája, valamint az ész és a hit kölcsönös értelmezésének szükségessége.

A szekularizáció és a posztszekuláris társadalom

A szekularizáltnak tartott társadalom összetartó ereje veszélyeztetett, ezért sürgetővé vált a kérdés, vajon nem egy posztszekuláris társadalomban élünk-e, és ha igen, milyen értelemben.

Ahhoz, hogy “posztszekuláris” társadalomról beszélhessünk, ezt meg kellett előznie egy szekularizált állapotnak. A vitatott fogalom tehát csak az európai jóléti társadalmakra, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra vonatkozhat, ahol a polgárok vallási kötődései folyamatosan, a második világháború vége óta pedig drámaian meglazultak.

Ezekben a régiókban többé-kevésbé általánosan elterjedt annak a tudata, hogy az emberek szekuláris társadalomban élnek. A vallásos magatartásformák és meggyőződések azonban nem változtak meg mindenütt olyan mértékben, hogy ennek alapján a társadalmat “posztszekulárisnak” nevezhetnénk.

Németországban az egyháztól való elfordulás és a vallásosság új spirituális formáinak térnyerése sem képes ellensúlyozni a nagy vallási közösségek érzékelhető zsugorodásának folyamatát.

A “posztszekuláris társadalom” kifejezés arra a helyzetre utal, amelyben a vallási közösségek fennmaradása a folyamatosan szekularizálódó környezetben sem szűnik meg.

Amikor a modern társadalmakat “posztszekuláris társadalomként” írjuk le, a társadalmi tudat változásáról beszélünk. A vallásnak nyilvános jelentősége van, miközben a szekuláris bizonyosság, hogy a vallás a gyorsuló modernizáció során világszerte el fog tűnni, mindinkább elveszíti a talajt a lába alól.

A szekularizációs elmélet klasszikus érvei

A sokáig vitathatatlannak látszó állítás szerint a társadalom modernizációja szorosan összefügg a lakosság szekularizáltságának mértékével. A szekularizáció elméletét az európai jóléti államok társadalmi fejlődése igazolni látszik, a szociológiai szakirodalomban azonban több mint két évtizede vitatott.

A tézis három sokáig nyilvánvalónak vélt megfontoláson alapszik. A tudományos-technikai haladás elősegíti “a varázs tárgyának” antropocentrikus értelmezését, mert a kauzálisan megmagyarázható összefüggések és a tudományosan felvilágosult tudat nem egyeztethető össze minden további nélkül teocentrikus és metafizikus világképekkel.

Másrészt a társadalmi alrendszerek funkcionális differenciálódása során az egyházak és a vallási közösségek elveszítik hozzáférésüket a jog, a politika és közélet, a kultúra, a nevelés és a tudomány rendszereihez.

Működésük alapvető funkcióikra, a szentségek fölötti rendelkezésre korlátozódik, a vallás gyakorlása többé-kevésbé magánüggyé válik és nyilvános jelentőségük általában véve elenyészik.

Végezetül a mezőgazdasági társadalmak ipari és posztindusztriális társadalommá való fejlődése magasabb általános életszínvonalat és növekvő szociális biztonságot eredményez.

Az élet kockázatainak csökkenésével és a növekvő egzisztenciális biztonsággal eltűnik az egyes emberekben egy olyan gyakorlat igénye, amely azt ígéri, hogy az uralhatatlan kontingenciákat egy “túlvilági” vagy egy kozmikus hatalommal fenntartott kommunikáció legyőzhetővé teszi.

A szekularizációs elmélet kritikája

Az Európa-központú, beszűkült szemléletekkel szembeni kritika mellékhajtásaként egyesek már “a szekularizációs elméletek végéről” beszélnek. A szekularizációs elmélet gyengesége inkább differenciálatlan végkövetkeztetéseiben van, ami a “szekularizáció” és a “modernizáció” fogalmainak kidolgozatlan használatáról árulkodik.

Az Amerikai Egyesült Államok, amely az eleven vallási közösségek és a vallásos elkötelezettségű polgárok aktív részvételével változatlanul vezető szerepet játszik a modernizációban, sokáig a szekularizációs trend nagy kivételének számított.

Ha szélesebb horizonton más kultúrákat és világvallásokat is bevonunk vizsgálódásunk körébe, az Amerikában tapasztaltakat ma inkább jellemzőnek kell neveznünk.

E revizionista szemlélet perspektívájából nézve valójában az európai fejlődés mutatkozik különútnak, miközben nyugati racionalizmusával állítólag modellként kellene szolgálnia a világ többi része számára.

A globális összehasonlító adatok még mindig bámulatosan erőteljes és meggyőző hátteret biztosítanak a szekularizációs elmélet védelmezői számára. Nem vitatható azonban, hogy az egyházak és a vallási közösségek a társadalmi funkciórendszerek differenciálódása során fokozatosan a lelkigondozás gyakorlatának alapfunkcióira korlátozták működésüket.

Más társadalmi területeket illető átfogó kompetenciájukat kénytelenek voltak feladni. Ezzel egy időben a vallásgyakorlás visszahúzódott a személyes formák bensőségébe.

A vallási rendszer feladatainak specifikálódása megfelel a vallási gyakorlat individualizációjának. De bizonyos funkciók elvesztése és az individualizáció nem vonja feltétlenül maga után a vallás jelentőségének elvesztését.

A vallás jelentősége fennmaradhat a politikai nyilvánosságban, egy társadalom kultúrájában és a személyes életvezetésben is. Függetlenül mennyiségi súlyuktól a vallási közösségeknek is messzemenően megvan a helyük a szekularizált társadalmak életében.

A vallásosság vitalitásának három formája

Három egymást átfedő jelenség összjátéka nyomán alakul ki az a benyomás, hogy a vallásos beállítódás világszerte újjászületőben van: a nagy világvallások missziós tevékenységének kiszélesedése, a fundamentalizmus térnyerése, valamint a világvallások hatalmi potenciáljának politikai eszközként való felhasználása.

A missziós tevékenység kiszélesedése

Az elevenség jele az a körülmény, hogy a fennálló vallási közösségekben és egyházakban mindenütt ortodox vagy legalábbis konzervatív csoportok előretörése tapasztalható. Ez éppen úgy igaz a hinduizmusra és a buddhizmusra, mint a monoteista vallásokra.

Mindenekelőtt Afrikában és Kelet-, valamint Dél-Ázsia országaiban különösképpen feltűnő a bevett nagy vallások terjedése. A misszió sikere nyilvánvalóan függ a szervezeti formák mozgékonyságától.

A római katolicizmus multikulturális világegyháza jobban megtalálja a helyét a globalizáció folyamatában, mint a nacionalista alapokon nyugvó protestáns egyházak, az elmúlt időszak nagy vesztesei.

A legdinamikusabban az iszlám decentralizált hálózatai bővülnek, különösen Afrika Szaharától délre eső területein, valamint a neoprotestáns közösségek hasonló szerveződései, főként Latin-Amerikában.

Mindkettőt egyfajta eksztatikus vallásosság jellemzi, amit karizmatikus személyek példája vált ki.

A fundamentalizmus és az új vallási mozgalmak

A leggyorsabban növekvő vallási irányzatok, például a pünkösdistáké valamint a radikális iszlámé, leginkább “fundamentalistaként” írhatóak le. Küzdenek a modern világ ellen, vagy elszigetelik magukat tőle.

Kultuszukban összekapcsolódik a spiritualizmus, a merev erkölcsi elvek betartásának igénye és a szó szerintiségen alapuló bibliai hit.

Ezzel szemben a ’70-es évek óta ugrásszerűen megszaporodott “új vallási mozgalmakat” inkább egyfajta “kaliforniai” szinkretizmus jellemzi. A neoprotestáns közösségekkel közös bennük a vallási gyakorlat intézményi formáktól való eltávolodása.

Japánban körülbelül 400 olyan szekta született, amelyek a buddhizmus és a népi vallásosság elemeit áltudományos és ezoterikus tanokkal ötvözik.

A Kínai Népköztársaságban a Falun-Gong szektának, melynek hívei becslések szerint 80 millióan vannak, az állami represszió ellenére sikerült az “új vallások” sokaságára irányítania a figyelmet.

A vallás politikai felhasználása

A mullahok rezsimje Iránban és az iszlám terrorizmus csak a legfeltűnőbb példák a vallásban rejlő hatalmi potenciál politikai felhasználására.

A profán eredetű konfliktusok szikráját gyakran a vallásos kódolás lobbantja lángra. Ez éppen úgy igaz a közel-keleti konfliktus “deszekularizációjára”, a hindu nacionalizmus politikájára, miként India és Pakisztán nem csillapodó ellentéteire.

Ugyanez megfigyelhető a vallásos jobboldal aktivizálódásában Amerikában az iraki invázió előtt és a háború idején. A vallás tehát nem pusztán magánmeggyőződésként, hanem politikai mozgósításra alkalmas nyelvként is megjelenhet.

A vallás nyilvános jelentősége

A vallás a nemzeti nyilvánosságon belül is növekvő jelentőségre tesz szert. A vallási közösségek a szekuláris társadalmak politikai életében egyre inkább átveszik az értelmező közösségek szerepét.

Lényeges, meggyőző vagy megütközést keltő értelmezésekkel járulhatnak hozzá fontos témák megvitatásához, befolyásolva a nyilvános vélemény- és döntésformálást.

Társadalmunk világnézeti pluralizmusa érzékeny befogadója lehet az ilyen beavatkozásoknak, mert a politikai szabályozást igénylő értékkonfliktusok során mind gyakrabban mutatja a hasadás jeleit.

Az abortusz vagy az eutanázia legalizálásáról folytatott vitában, a génsebészeten alapuló orvoslás bioetikai kérdéseivel, az állatvédelemmel és a klímaváltozással kapcsolatos problémák területén az érvek összecsapása annyira átláthatatlan, hogy a legkevésbé sem eleve egyértelmű, melyik párt hivatkozhat a helyes erkölcsi megérzésekre.

Az idegen vallási közösségek fellépésének vitalitása folytán a helyi vallások nagyobb fogadókészségre számíthatnak. A muszlim vallás növekvő jelenléte a keresztény polgárokat arra kényszeríti, hogy szembesüljenek egy konkurens hitgyakorlattal.

Szekularizált polgárokban is nyomatékosabban tudatosul a jelenség, hogy egy egyház nyilvánosan lép föl. A vallási sokféleség ezáltal nemcsak társadalmi tényként, hanem a közös politikai életet érintő kérdésként is megjelenik.

Vallás, bevándorlás és kulturális pluralizmus

A gazdasági és a politikai okokkal összefüggő bevándorlás, különösen ha hagyományos kultúrák által meghatározott országokból indul ki, a harmadik ösztönzője a lakosság tudatváltozásának.

A 16. század óta Európának meg kellett tanulnia, hogy saját kultúráján és társadalmán belül miként birkózhat meg az egyházszakadás szülte ellentétekkel.

A bevándorlás nyomán az eltérő vallások közt tapasztalható éles disszonancia összekapcsolódik az életformák pluralizmusának kihívásával, ami jellemző a bevándorlótársadalmakra.

Azokban az európai társadalmakban, amelyek még a posztkoloniális bevándorlótársadalommá való átalakulás fájdalmas folyamatát élik, a különböző vallási közösségek toleráns együttélésének kérdését az eltérő bevándorlókultúrák társadalmi integrációjának nehéz problémája fogja súlyosbítani.

A globalizált munkaerőpiac feltételei mellett az integrációnak a növekvő társadalmi egyenlőtlenség megalázó körülményei közt kellene sikerülnie.

Mit jelent posztszekuláris társadalom polgárának lenni?

Ezekben a társadalmakban a vallásnak nyilvános jelentősége van, miközben a szekuláris bizonyosság, hogy a vallás a gyorsuló modernizáció során világszerte el fog tűnni, mindinkább elveszíti a talajt a lába alól.

Mindeközben egy normatív kérdéssel vagyunk kénytelenek szembesülni: mit jelent, hogy egy posztszekuláris társadalom tagjai vagyunk, mit kell kölcsönösen elvárnunk egymástól, hogy történetileg szilárdan felépített nemzetállamainkban a polgárok közti civil kapcsolatrendszer a kulturális és világnézeti pluralizmus keretei között is megmaradjon?

Ezek az önértelmezési viták a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadás sokkja óta élesebb hangon szólalnak meg. A vallási és világnézeti különbségek kezelése így egyszerre vált politikai, társadalmi és filozófiai problémává.

A hollandiai vita, amely Theo van Gogh 2004. november 2-án történt meggyilkolásáról, Mohammed Bouyeriről, a tettesről és Ayaan Hirsi Aliról, a gyűlölet tulajdonképpeni célpontjáról robbant ki, Európában mindenütt polémiákat váltott ki.

Az állam és az egyház szétválasztása

Az államhatalom szekularizálása megfelelő válasz volt a kora újkor vallásháborúira. “Az állam és az egyház szétválasztásának” elve az egyes nemzeti jogrendszerekben lépésről-lépésre eltérő módon valósult meg.

Aszerint, hogy az államhatalom milyen mértékben öltött szekuláris karaktert, a kezdetben csupán megtűrt vallási kisebbségek egyre szélesebb jogokat kaptak: a vallásszabadság után a hitvallás szabadságát, végül a vallásgyakorlás egyforma és szabad jogát.

E hosszú, befejezettnek a 20. század beköszöntekor sem tekinthető folyamat történeti perspektívába helyezve fontos tanulságokat kínál arról, hogy mik voltak a feltételei a minden polgárra azonos módon és egyenlően kiterjedő vallásszabadság drága vívmányának.

Az állam és az egyház szétválasztása nem egyszerűen a vallás kizárását jelenti a társadalomból. A kérdés az, miként egyeztethető össze a vallási meggyőződés szabadsága, a világnézeti pluralizmus és a minden polgár számára egyenlő jogokat biztosító demokratikus állam.

Az ész és a vallás kölcsönös tanulása

Habermas meglepte a megfigyelőket azzal a felhívásával, hogy a szekuláris társadalomnak új megértésre van szüksége a vallási meggyőződésekkel kapcsolatban.

Habermas azt vitatja, hogy a szekuláris ész önmagában elegendő alapot biztosít-e a demokratikus alkotmányos állam számára. Ratzinger ezzel szemben bizonyos erkölcsi alapelvek szükségességét hangsúlyozza a szabad állam fenntartásához.

Ratzinger szerint a szabad állam erkölcsi alapjainak megőrzéséhez valódi észre és hiteles vallásra van szükség, nem pedig az ész és a vallás úgynevezett patológiáira.

Mindkét gondolkodó ragaszkodik ahhoz, hogy a szekuláris ész képviselőinek és a vallási meggyőződés híveinek tanulniuk kell egymástól, még akkor is, ha eltérően ítélik meg e kölcsönös tanulás konkrét módjait.

A párbeszéd legfontosabb tétje ezért nem az, hogy az egyik fél egyszerűen felülkerekedjen a másikon. A kérdés az, hogy a demokratikus közösség miként tarthat fenn közös normákat olyan társadalomban, amelyben a vallásos és a szekuláris életértelmezések tartósan egymás mellett léteznek.

A könyv filozófiai jelentősége

The Dialectics of Secularization: On Reason and Religion a kortárs filozófia, a politikai elmélet és a vallásfilozófia határterületén elhelyezkedő rövid, de sűrű szöveg. Témái közé tartozik a demokratikus jogállam, a vallásszabadság, az alkotmányos rend, a globalizáció, a kereszténység és a vallás nyilvános szerepe.

A könyv különösen azok számára lehet fontos, akik az ész és a hit konfliktusát nem pusztán történeti ellentétként, hanem a modern társadalom jelenlegi problémájaként vizsgálják.

A kötetben megjelenő álláspontok nem olvadnak teljesen egymásba. A párbeszéd értéke éppen abban rejlik, hogy a filozófiai racionalizmus és a teológiai gondolkodás közös politikai kérdéseket vizsgál, miközben megőrzi saját fogalmi kiindulópontjait.

A könyv középpontjában az a felismerés áll, hogy a vallás társadalmi funkcióinak átalakulása nem feltétlenül jelenti a vallási jelentés eltűnését. A modern állam szekuláris jellege mellett a vallási közösségek továbbra is részt vehetnek az erkölcsi és politikai kérdésekről folytatott nyilvános vitákban.

Az angol nyelvű kiadás ezért hozzáférhető formában közvetíti azt a vitát, amely a demokratikus állam erkölcsi alapjairól, a vallás társadalmi jelenlétéről és az egymástól eltérő világnézetek közötti kölcsönös megértés lehetőségéről szól.

tags: #jurgen #habermas #a #szekularizacio #dialektikaja #angol