Kosztolányi Dezső nyelvtanulásról szóló gondolatai 1905-ben

Kosztolányi Dezső 1905-ben megjelent A nyelvtanulásról című írásában abból indul ki, hogy még az anyanyelv elsajátítása is hosszú, nehéz és fokozatos folyamat. A gyermek éveken át tanulja a saját nyelvét, miközben családja, környezete és egész közössége folyamatosan segíti ebben.

Álláspontja szerint az idegen nyelvek tanulása csak akkor lehet igazán eredményes, ha először az anyanyelv biztos ismeretét szerezzük meg. A nyelv számára nem egyszerű kommunikációs eszköz, hanem élő szervezet, a közösség történetének, gondolkodásának és lelkének kifejeződése.

Az anyanyelv megtanulása sem könnyű

A gyermek, ki beszédtelenül születik a világra, ott talál maga körül bennünket, kik már bírjuk e nehéz művészetet. Mégis meddig tanulja a saját anyanyelvét is. Mert mesebeszéd, hogy az anyanyelv megtanulása könnyű. Nehéz, a legnehezebb. Meddig selypítünk, meddig dadogunk, míg hosszú évek múlva az első értelmes mondatot ki tudjuk erőlködni.

Hány nyelvmesterünk van! Már pólyánkban anyanyelvünk hangjait hallja fülünk, azokat a különös, írással ki nem fejezhető vokálisokat, melyek évezredek során képződtek, aztán dajkánk, anyánk ezen szól hozzánk; ha botlunk, kijavít, ha tévedünk, szeretetteljesen helyreigazít, és később az egész környezetünk mellettünk van, hogy oktasson nyelvünkben.

A gyermekéveink úgyszólván egymásba fonódó, okosan alkalmazott nyelvórákból állnak. Mégis mi az eredmény? Tízéves korunkban is gyakran megesik, hogy gagyogva odázunk el egy nehezebb szerkezetet. A nyelvünket még akkor sem tudjuk tökéletesen.

A nyelv mint élő szervezet

Kosztolányi Dezső 1905 és 1936 között mintegy 60 lapban (regionális és országos napilapban, hetilapban, folyóiratban) publikált. Ezek között volt például a Bácskai Hírlap, a Budapesti Napló, A Hét, a Pesti Napló, a Bácsország, a Délmagyarország, a Figyelő, a Nyugat, a Színházi Élet, az Új idők, a Vasárnapi Újság, a Független Magyarország, a Népszava, az Egyenlőség, a Nagyváradi Napló, A Toll, az Élet és Irodalom, a Képes Újság stb.

Írt esszéket, recenziókat, vitairatokat, nyílt leveleket, lírai vallomásokat, jegyzeteket, tárcákat, karcolatokat és más műfajú írásokat, melyek témája sokszor a nyelv volt. Deme László jegyezte meg vele kapcsolatban, hogy Arany János óta nem volt szépírónk, aki olyan mélyrehatóan foglalkozott volna nyelvünkkel, mint ő.

Kosztolányi magát a dilettáns nyelvművelők közé sorolta. 1922-ben Tolnai Vilmosnak, a nyelvésznek ezt írta levelében tevékenységéről: „Egyáltalán nem érzem azt a különbséget, melyet Ön nyelvész és költő közt jelez. Mind a kettő philologos, nyelvszerető, sokkal atyafiságosabbak, sokkal közelebbi rokonok, mint például a költő és a tudattalan álmodozó, aki nem hisz az igék varázsában, a betűk, hangzók nagy igézetében. Számomra, ki nem vagyok szakember, a nyelvészet szerelem, s egy lelkes dilettáns áhításával olvasok el mindent, amit Önök írnak”.

De a műkedvelő nyelvészeket is szakembereknek tekintette: „Az emberek folyton beszélnek. Mióta megszülettek, szavak zümmögnek köröttük. Ki merészeli azt állítani, hogy nem mindenki nyelvész, hogy nem mindenki született szakember?”

Úgy látta, hogy az a baj, hogy kevés a dilettáns nyelvész, hogy nem szeretik igazán a nyelvet, és nem tettek semmit érte. Ami persze túlzásnak tekinthető, mert nem volt olyan kor, amely ne törődött volna a nyelv állapotával.

A nyelvet természeti jelenségnek, természeti produktumnak tartotta, a nyelvészetet pedig természettudománynak. „A nyelv egymagában álló hatalmas szervezet, egy természetproduktum, melynek oly furfangos, de lényegében fölségesen egyszerű törvényei vannak, mint a természetnek.”

A természettudományos nyelvészettől várta annak a rejtélynek a megvilágítását, hogy milyen viszonyban vannak egymással „a hangok és a jelzendő tárgy”. A nyelvészeti racionalizmust éppen azért nem fogadja el, mert a racionalizmust nem lehet a természet jelenségeire alkalmazni, a nyelvre sem, mert természeti jelenség, „az élet eleven szövete”.

Véleménye szerint ésszel nem lehet megközelíteni a nyelvet. Mert ha felboncoljuk, sejteken kívül nem találunk benne semmit, a lényeges láthatatlan marad.

A racionalizmus nem látta meg, hogy „milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek >műveli ki<.”

A nyelv és a gondolkodás kapcsolata

Kosztolányi szerint a nyelv a nemzeti jellem kifejeződése, s a nyelvek azért térnek el egymástól, mert különböznek a nemzetek szellemi sajátságai is. „. minden nyelv a természet csodájának tekinthető, s belső és külső alapszerkezetét változatlan szellemi törvények hozzák létre.”

A nyelv külső és belső formáját Humboldt különböztette meg egymástól. A külső forma a hangalak, a belső a lélekben van, s minden nyelvben másként fűzi össze a beszélőt a világgal.

Kosztolányinál is vannak erre rímelő mondatok: „A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete.” Egy másik helyen pedig: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.”

A nyelvi relativizmus ezekkel a megállapításokkal indult útjára. Amire hivatkozni szoktak a nyelvi relativizmus gondolatának hívei, azt Kosztolányi is megjegyzi: hogy nem minden szó fordítható le minden nyelvre.

A nyelv több számára, mint eszköz. És ez nyelvszemléletéből következik. A nyelv az ember vallomása, a nép lelkének, történetének, műveltségének foglalata.

A nyelvek egyenrangúsága

Kosztolányi számára minden nyelv értékes, nem rangsorolja őket: „Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a nyelvek között nem ismerek rangkülönbséget. A csettintő hottentottára éppoly bámulattal tekintek, mint a görögre vagy a spanyolra”.

Az egyes nyelvek különbözősége számára nem értékbeli különbséget jelentett. Minden nyelv a maga természete szerint lehet szép és tiszteletreméltó.

Egyik vitairatában még visszatér erre: vitapartnere „még mindig nem ismeri el, hogy a nyelvek között nincsen rangkülönbség, hogy nincsenek méltóságos és kegyelmes nyelvek, mert mindegyik egyformán bámulatra méltó, mint a természet, s az emberi szellem alkotása, még azoknak a rézbőrű indiánoknak a nyelve is, melyet gúnyosan emleget”.

Sértették például Antoine Meillet megjegyzései, hogy „a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsének mindenféle külső hatás nyomait viseli, telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd népekre tartósabb hatást”, „szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel, Magyarországon kívül teljesen ismeretlen”, „Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt.”

Sorra cáfolja meg az értékítéleteket, s bizonyítja, mennyire nem helytállóak.

Miért különösen nehéz a nyelvtanulás?

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy A nyelvtanulásról című 1905-ös esszéjében magához a természethez, egy élő szervezethez hasonlítja a nyelvet, és nagy tisztelettel beszél róla.

A gyermekéveink úgyszólván egymásba fonódó, okosan alkalmazott nyelvórákból állnak. Mégis mi az eredmény? Tízéves korunkban is gyakran megesik, hogy gagyogva odázunk el egy nehezebb szerkezetet.

Az anyanyelv megtanulásának nehézsége abból is fakad, hogy nem pusztán szavakat és nyelvtani szabályokat kell elsajátítani. Meg kell tanulni a hangok pontos használatát, a mondatok felépítését, a jelentések árnyalatait és azt is, hogy egy adott helyzetben melyik kifejezés illik leginkább.

A szavak jelentései és árnyalatai fokozatosan kapcsolódnak a használathoz: „Idő kell hozzá, amíg reá az a fénykör fonódik, mely a pontosan kicövekelt, fogalmi jelentésen kívül bizonyos nemes tétovaságot és elmosódottságot is ad neki, a kedélynek azt a sugárzó mozgékonyságát, a beleképzeléseknek és hozzágondolásoknak azt a derengő rugalmasságát, a különféle emlékeknek azt a gyöngén világló, sejtelmes ködét, mely a szavaknak voltaképp a lelke.”

Az anyanyelv elsőbbsége

Kosztolányi többször is írt a nyelvtudásról, a nyelvtanulásról. Ma kicsit meglepőnek tűnhet, hogy a többnyelvűséggel kapcsolatosan meglehetősen szkeptikus volt.

Kosztolányi Dezső teljesen odavolt a nyelvekért. Imádta a saját anyanyelvét, és az idegen nyelveket is. Éppen ezért ütközhetünk meg azon, ha kiderül, mennyire sok előítélet is élt benne a nyelvtudással, a nyelvtanulással kapcsolatban.

De ehhez azt is hozzáteszi, hogy minden nyelvnek csak anyanyelvén van igazi értéke, az anyanyelv a lélek beszéde, s mindenki a maga képére formálhatja.

Az anyanyelv elsőbbségét Kosztolányi nem az idegen nyelvek elutasításaként értelmezte. Nyelveket persze tudni kell, de először és mindenek előtt az anyanyelvet kell tökéletesen megtanulni.

A „kis Mezzofantik” és a többnyelvűség kérdése

Nyelv és lélek című sorozatunkban ma a Kis Mezzofantik című írást vizsgáljuk, ami 1922. szeptember 17-én jelent meg a Pesti Hírlapban.

A rövidke cikkben Kosztolányi egy élményéről számol be: Kis Mezzofantikat mutogatnak nekem boldog szülők. Az egyik fiúcska magyarul köszön, németül imádkozik, az asztalnál angolul cseveg, a másik a magyaron kívül a franciát és az olaszt is töri.

Szomorúan bámulom a kis nyelvtehetségeket. Egyetlen nyelven se tudnak, de kettőn gagyognak, hármon-négyen hebegnek. A kísérlet, azt hiszem, veszedelmes.

Kosztolányi - ez után a felütés után nem meglepő módon - kifejti, hogy az a gyerek, aki egyszerre több nyelvet is megpróbál elsajátítani, az szükségszerűen el fog bukni: nem lesz egy olyan nyelv se, amelyet az anyanyelveként tökéletesen tudna.

Szerinte az, aki tökéletesen tud egy nyelvet, a helyzethez mérten megfelelően, korlátok nélkül képes választani a nyelv készletéből kifejezőeszközt.

Erre egy példát is hoz: aki tökéletesen tud magyarul, az tudja, hogy a gyenge szót milyen környezetben tudja más, odaillőbb kifejezésre cserélni: a tavaszi levél zsenge, a szellő lenge, a beteges gyerek vézna stb.

Kosztolányi azonban nem áll meg itt; a tökéletesen választékos nyelvtudás hiánya nem önmagában probléma, hanem azért, mert visszahat a gondolkodásra: A gagyogó csoda gondolkozását idő előtt megnyomorították, szellemi vakarcsot formáltak belőle.

Végül levonja a konklúziót, hogy a nyelvtanulással járó munkát, verítéket nem lehet ilyen „csalással” megspórolni.

De aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehet. Nemzetközi ember nincsen. Az politikai fogalom, annak is ábrándos és korcs.

Kosztolányi álláspontjának későbbi megítélése

Kosztolányi érzései, kételyei persze megalapozottak lehettek akkoriban. De a megfigyelések és a pszicholingvisztikai kutatások időközben rácáfoltak ezekre.

A helyzet talán nem olyan egyszerű, mint ahogyan számára tűnhetett. Biztosan sok múlik az egyéni képességeken, de az biztosnak tűnik, hogy a többnyelvűek nemhogy nem lesznek „szellemi vakarcsok”, de általánosan jobbak a képességeik, mint az egynyelvűeknek.

Sokszor szokták úgy gondolni, hogy aki eleve többnyelvű, az könnyebben tanul meg újabb nyelveket, és egy bizonyos nyelvtanulási tapasztalat után már egyre könnyebb újabb nyelveket megtanulni.

És ennek bizony eszköze lehet az, ha valakit többnyelvű környezetben nevelnek.

Mit jelent jól tudni egy nyelvet?

Mit jelent „jó” tudni egy nyelvet? Anyanyelven (L1) nem grammatikai kérdés: az egészséges (nem afáziás) anyanyelvi beszélő grammatikai rendszere teljes és biztos - az más kérdés, hogy ez a sztenderd nyelvváltozatot jelenti-e, vagy valamelyik nem kanonizált változatot.

Hogy vét-e nyelvtani hibákat? Igen, de ezek nem a grammatikai rendszerből fakadnak, hanem a megvalósítás során adódnak: fáradtság, figyelmetlenség, a beszédhelyzet szokatlansága okozta stressz, stb.

A „jó” anyanyelvi nyelvtudás inkább kommunikációs készség: képes-e valaki az adott beszédhelyzetnek (íráshelyzetnek) megfelelő stílusban és a megfelelő műfajban, megfelelő folyékonysággal átadni azt, amit szükséges.

Elvileg minél iskolázottabb valaki, annál nagyobb kéne, hogy legyen a stílus- és műfajrepertoárja (szóban és írásban).

Az anyanyelvi nyelvtudás nem mérhető a Közös európai keretrendszerrel, mert az a nem-anyanyelvi (L2) nyelvtudást méri, és benne a C2 szint a „közel anyanyelvi” nyelvtudást jelenti.

És hogy tényleg a fenti említett kommunikációs siker a legjobb nyelvtudás-mérce - függetlenül attól, hogy az L1 vagy L2 beszélőé -, arra Tim McNamara példája a legjobb.

Ők sok-sok, repülésirányító és pilóta közötti felvétel elemzése alapján azt a következtetést vonták le ugyanis, hogy sok (köztük számos légibalesetet is okozó) félreértést nem az L2-beszélők nyelvtani hibája, hanem mindkét félnek az adott beszédhelyzetben félreértésre okot adó, kommunikatíve rosszul formált interakciós megnyilatkozása okozta.

Tehát nem az anyanyelvi beszélőkhöz kell mérni a „jó” nyelvtudást, hanem a sikeres kommunikáció mércéjéhez.

A szavak pontos megválasztása

A szó alakját ugyanolyan fontosnak tartja, mint a jelentését: „az az ezer és ezer öntudatlan, zenei kapcsolat, mely hallatára fölébred bennünk, és színt ad neki, veretet, talán sokkal inkább, mint az a tárgy, az a fogalom, melyet jelezni kíván.”

És ámulatba ejti a jelentések és árnyalatok gazdagsága is, az a képzettartalom, amely fokozatosan kapcsolódik a szavakhoz a használat során.

Az adott szövegkörnyezethez illő szó kiválasztása az egyik legfontosabb különbség a puszta szótári tudás és a valóban magas szintű nyelvtudás között.

Aki jól beszéli ellenben a nyelvet, de nem „tökéletesen”, előfordul, hogy egy olyan szinonimát fog használni, amit ugyan megértenek, de mosolyognak rajta.

Például a magyarban a „megy” és a „jár” szinonimák sok esetben, de olyat mégse mondhatunk, hogy *jár a hasa a „megy a hasa” helyett.

A nyelv logikája és lélektana

Van-e logika a nyelvben? Kosztolányi erre is ad választ. Írásai azt sugallják, hogy ne keressünk logikát a nyelvben.

A nyelv - és a magyar nyelv is - tele van szabálytalanságokkal, „sok törvényesített őrület, emberies őrület” van benne.

A logikával, az ésszerűség merev, erőszakos őrületével szemben a lélektani szempontot védelmezi, mondván, hogy helyesen teszi a Prágában megjelent tanári segédkönyv szerzője, amikor azt hangsúlyozza, hogy „a nyelv nem értelmi (logikai) jelenség, hanem lélektani (pszichológiai).”

Azt azonban nem tudjuk rekonstruálni, hogy a lélektani azt jelentette-e nála, amit a nyelvtudományban.

Minden nyelv önmagából és önmaga által érthető meg és céltalan benne mást keresni - írja. Minden nyelv önmaga érték, a mi nyelvünket is tulajdon rendszerével magyarázhatjuk.

A műnyelvek és az anyanyelv emlékezete

És mert a mesterséges nyelveknek, ahogy ő nevezi őket, műnyelveknek, nincsen múltuk, nem is értékeli őket.

„Az értelem lombikjában jöttek létre”, „nincs színük és illatuk”, „nincs emlékezetük”.

„Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk a szájunkat.”

Kosztolányi számára az anyanyelv értékét a történeti és közösségi tapasztalat adja. A szavakhoz emlékek, hangulatok, kulturális jelentések és érzelmi árnyalatok kapcsolódnak.

A nyelvtisztítás és az idegen szavak

Nyelvünkkel kapcsolatban is sok mindent elmondott. Kifejtette véleményét pl. a színészek kiejtéséről, a szaknyelvi szavakról, a tájnyelvről, a csibésznyelvről, a pesti nyelvről, nyelvünk változásáról stb.

Írásainak középpontjában a nyelvművelés állt, ennek szükségességét hangsúlyozta, főleg azért, mert korának nyelve tele volt idegen szavakkal.

A nyelvtisztítást célul kitűző mozgalomnak volt a lelkes harcosa. A korabeli nyelvhasználatról a következőket írta: „. polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség, s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk.”

Igyekeznek megszabadulni a magyar szavaktól, túladnak rajtuk, idegeneket vásárolnak helyettük. Szerinte fontoskodás, nyegleség idegen szóval élni.

„A nyelvtisztítás célja éppen az, hogy a rest és tunya nyelvalkotó ösztönt munkára ösztönözze.”

A nyelvtanulás és a nyelvhasználat gyakorlati tanulságai

Van Kosztolányinak egy zseniális cikke „Egy és más az írásról” címmel. A cikk 1932-ben jelent meg a Pesti Hírlapban, és mély tanulságokat hordoz minden nyelvtanuló számára.

„Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végtére az alkotás is ezzel kezdődik.”

„Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.”

„Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.”

„Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van.”

„Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról.”

„Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.”

Gyakorlatul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben.

Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: a mi jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.

Öt gyakorlati tanács Kosztolányi nyomán

1. Amikor legközelebb egy hosszú, bonyolult és nagyképű angol szóval találkozol, fordíts neki hátat! Az egyszerűbb és rövidebb szavakkal mindig jobban megértenek!
2. Amikor olyan szót akar veled egy tananyag megtaníttatni, amire neked semmi szükséged nem lesz a mindennapokban, hagyd bátran a könyvben! Oda való!
3. Ne töprengj azon, van-e jobb szó arra, amit ki akarsz fejezni! Jó lesz az a szó is, ami épp kéznél van!
4. Ha azon kapnád magad, hogy magadban díszítgetsz egy angol mondatot, mielőtt kimondanád, szólj magadra! És mondd úgy, ahogy eredetileg volt. Legalább nem bonyolódsz bele!
5. És ha legközelebb úgy érzed, ha túl rövidek az angol mondataid, ünnepelj! Egyelőre a feladatod: a nyelvtanulás és a nyelvhasználat! Nyelvészkedni ráérsz később is!

Kosztolányi nyelvfelfogásának fő tételei

A nyelv iránti személyes felelősség

A nyelv iránt jobban kell érdeklődnie mindenkinek, mint eddig, ugyanis mindenkinek egyforma köze van hozzá.

Ő példát mutatott, és ma is megszívlelhetjük, amit mondott nyelvünk állapotáról és a nyelvművelésről.

Az ezzel kapcsolatos megjegyzésein, fejtegetésein ma is elgondolkodhatunk, mert számunkra is van üzenetük.

Kosztolányi 1905-ös gondolkodásának középpontjában tehát az a felismerés áll, hogy a nyelvtanulás nem gyors technikai gyakorlat, hanem hosszú kulturális és szellemi fejlődés. Az idegen nyelvek ismerete érték, de csak akkor válik igazán tartalmassá, ha az ember saját anyanyelvének szerkezetét, hangulatát és kifejezőerejét is érti.

tags: #kosztolanyi #dezso #nyelvtanulasrol #1905