Az orvosi szaknyelv a középkorban

Az orvosi szaknyelv a középkori Európában elsősorban az ókori görög és latin orvosi művek, valamint a Bizáncban és az arab világban megőrzött, továbbfejlesztett és latinra fordított tudás ötvözésével született újjá. A XI-XIV. század között a latin vált az orvostudomány legfontosabb, elsősorban írott nyelvévé, miközben a görög, arab és helyi nemzeti nyelvek egymás mellett alakították a szakkifejezések állományát.

A középkori orvosi nyelv legfontosabb központjai Salerno, Toledo, Montpellier, Bologna és Párizs voltak, míg a terminológia fejlődését a fordítások, az egyetemi oktatás, a kommentárok, a szószedetek és az orvosi kézikönyvek segítették. A korszak szaknyelvében egyszerre volt jelen az ókori hagyomány tekintélye, az arab közvetítés új terminológiája, a sebészeti gyakorlat szókincse és a késő középkorban egyre erőteljesebben megjelenő nemzeti nyelvű orvosi írásbeliség.

Az orvosi szaknyelv történeti alapjai

Az európai orvosi nyelv az ókori görög (és latin) orvosi ismeretek, művek, feljegyzések, és ezek Bizáncban és az arabok által fejlesztett, arabra fordított változatainak latinra fordításával és ötvözésével született újjá.

Ehhez hozzátehetjük még a kolostorokban, az évszázadok alatt összegyűlt ismereteket is, jóllehet az orvosi nyelvre a koraközépkori kolostori orvoslás hatása csekély volt.

Az orvostudományban a nyelv újjászületése, az orvosi nyelv reneszánsza, évszázadokkal korábban kezdődött, mint például a filozófiában vagy a szépirodalomban.

Az ókor orvosi nyelve, mint mondtuk, a görög volt: a középkori, latin nyelvű Európa tehát nyelvileg is elszigetelődött az antik örökségtől.

Míg keleten a IX-X. században sorra fordították arabra Galénosz, Szóránosz, Dioszkuridész műveit, nyugaton az orvosok többsége még e derék szerzők nevét sem hallotta, s ha hallotta is, műveiket legföljebb kezdetleges könyvkivonatokból ismerte.

Nem meglepő hát, hogy az ókori szerzők arab fordításai és e művek arab magyarázatai oly óriási érdeklődést keltettek, valóságos tudományos forradalmat indítottak el a XII. századi Európában.

Bizánc szerepe az orvosi nyelv fejlődésében

A bizánci orvostudomány kezdetektől jelen volt és hatott a nyugatira - elsősorban Salerno orvosi egyetemén keresztül, de a XIV-XV. században nyugatra menekülő bizánciaknak is döntő szerepük volt az ókori görög szövegek megőrzésében, tolmácsolásában és bírálatában.

Nikolaosz Mürepszosz, Aktuariosz, Nonnosz munkái, Salernoban készült latin fordításokban a XVI. századig az orvosi és gyógyszerészi gyakorlat kézikönyvei maradtak, így szakszójegyzékük is elevenen hathatott az orvosi nyelv fejlődésére.

Bizáncban ezzel szemben lényegesen korábban felismerték a sebészeti beavatkozások jelentőségét, sőt az szerves részét képezte a gyógyításnak.

A bizánci hozzáállásnak köszönthetően a betegellátó intézmények - a sokféle igények kiszolgálására - sokkal korábban elkezdtek szakosodni, mint nyugati párjaik.

Az arab orvostudomány és az új szakkifejezések

Az arab befolyási övezeteken át számos, évszázadokig elfeledett görög orvosi mű és gondolat jutott ismét a koraközépkori sötétségből kilábaló Európába, s ezt a folyamatot a XII. századtól a keresztes háborúk is erősítették.

A keresztes háborúk hatására új tudományágak, gyógynövények, gyakorlati sebészeti eljárások, új orvosi eszközök és új szakkifejezések is Európába jutottak.

Ilyen új szakkifejezés volt például a ma már köznyelvi szónak számító alkímia, kémia, algebra, lombik, szirup, alkohol, gipsz, elixír stb.

A keresztes háborúk a katolikus egyház és a pápa által szentesített, a keresztes lovagok részvételével folytatott, nagyarányú hadjáratok voltak, a 11-13. században.

Fő céljuk a Szentföld megszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult.

A keresztes hadjáratokban résztvevők sokat láttak, tanultak, ugyanis virágzó kultúrájú birodalmak - főleg az arab Birodalom - területeit foglalták el.

A magukkal hozott művészeti és tudományos ismeretek Európa újjászületésében meghatározók voltak.

A középkori arab orvosi elméletek és gyakorlati eljárások számos forrásból táplálkoztak, melyek közül a legmeghatározóbb az ókori görög-római orvostudomány volt; az európai orvosi oktatás alapját pedig a kora középkortól egészen a kora újkorig arab nyelvű munkák latin fordításai adták.

A muszlim fennhatóság hatalmas időbeli és térbeli kiterjedésének köszönhetően gazdag orvosi irodalom jött létre, mely nem csupán megőrizte és továbbította a korábbi görög és római szerzők tudását, hanem formálta és ki is egészítette azt.

Az orvosok etnikai és vallási háttere is igen változatos volt, egy azonban közös mindannyiukban: különböző anyanyelvük ellenére jellemzően arab nyelven írták műveiket.

Constantinus Africanus és a latin orvosi terminológia

Constantinus Africanus (1010-1087) Salernóban a legjelentősebb fordító, aki az arab orvosi munkákat latinra ültetett át, az afrikai születésű, valószínűleg berber, fűszer- és gyógynövény-kereskedő, későbbi montecassinói Benedek-rendi szerzetes, Constantinus Africanus volt.

Neki és utódainak - például Petrus Hispanusnak - köszönhető az a hatalmas mennyiségű fordítás, amelyre Európa első orvosi egyeteme a salernói egyetem építhette képzését.

E fordítások nevezéktani jelentősége igen nagy, ha számos megoldásukat a reneszánsz el is utasította később.

Constantinustól erednek egyebek közt az olyan terminusok - arab kifejezések tükörfordításai - mint a dura mater, a conjunctiva vagy a puppis cerebri.

A XI. és XII. században a tudósok elkezdték latinra fordítani az arab orvosi szövegeket, különösen Toledóban (Spanyolország), valamint Montecassinóban és Salernóban (Itália).

Az orvosok ezekből a fordításokból tanultak a latinul beszélő Európa egyetemein.

A közel-keleti orvosi ismeretek így „elterjedtek Európában az elkövetkező évszázadok során, talán jobban, mint bármely más iszlám tudományág”, jelenti ki Ehsan Masood tudományos író.

Toledo mint fordítóközpont

Az arab orvostudomány beáramlásának másik útja Hispánián, Córdoba, Sevilla, Granada virágzó kultúráján át vezetett.

Itt a fordítások központja a XII. századi Toledo volt.

Itt sok jelentős személyiség dolgozott, mint Gerardus Cremonensis (1114-1187) - Rhazesz, Avicenna, Abulkászim latin fordítója - Dominicus Gundissalinus, Alphanus, Marcus Toletanus vagy Johannes de Sevilla.

Európába az arab orvoslás két úton juthatott el: részint a sokáig bizánci, majd normann birtokban lévő Dél-Itálián, részint pedig a mór Hispánián át.

Toledóban nem alakult formálisan orvosi egyetem, fordító és oktató központok létesültek.

Az aragón-kasztíliai uralkodók és Raimundus Toletanus, a fordításokat szervező, tudós érsek megbízásából keresztény és zsidó fordítók sora dolgozott az arab természettudományos örökség átültetésén.

Az arabisták és az orvosi nyelv meghatározása

Az arabról latinra fordítók, ezek tanait fenntartás nélkül hirdetők voltak az ún. arabisták.

Ők határozták meg a XII-XIV. századi Európában az orvostudományt és az orvosi nyelvet is.

A szerzetesek készítették a fordítások zömét, és tanították az orvosi tudnivalókat.

A kolostori orvoslás ebben teljesedett ki.

Az arabból latinra vagy arabból előbb héberre majd katalánra, castellanóra s csak ez után latinra fordított iszlám orvosi munkák sokáig olyannyira meghatározták a nyugati (világi) orvostudomány és orvosi nyelv fejlődését, hogy a XVI. század elején valóságos arabellenes - ún. antiarabista - tudományos hadjáratra volt szükség ahhoz, hogy az iszlám tekintélyek nyomasztó súlyától a nyugat orvostudománya megszabadulhasson.

Az első orvosi szójegyzékek

A latin éppen a fordítások eredményeképpen, a XI-XIV. század közt vált az orvostudomány nyelvévé, illetve elsősorban írott nyelvvé.

Ez utóbbi tény a szakkifejezések rögzülése szempontjából fontos.

A legkorábbi európai orvosi szószedetek szintén a fordítás céljait szolgálták, s általában Synonyma címmel szerepelnek a kéziratok közt.

Az első ismert európai orvosi szójegyzék, a pisai Stephanus de Antiochia munkája, 1127-ben született.

Ez a mű voltaképpen egy Al-Madzsúszi, Kitab al-Malaki című munkájához készült szótár volt, amely később Synonyma Stephani címen vált közismertté.

A szószedet Dioszkuridész művének növény- és gyógyszerneveit közli, arab görög és latin szinonimákkal együtt.

Szintén a legkorábbi középkori szótárak közé tartozik Matthaeus Sylvaticus (XIII. sz.) Opera pandectarum medicinae című könyve, amely több száz latin és görög orvosi kifejezés magyarázatát adja, bár nem ábécérendben, így eléggé nehezen áttekinthetően.

Az orvosi szaknyelv forrásai és műfajai

A XI-XIII. században latinra fordított bőséges arab, illetve az arabok által közvetített görög orvosi mű hatásának a szakkifejezések fejlődése szempontjából két legfontosabb eredménye az orvosiskolák születése és a nyugati orvosi irodalom fellendülése volt.

Az egyetemek, az oktatás jelentőségét az orvosi nyelv fejlődésében szükségtelen részletezni, legföljebb azt hangsúlyoznánk, hogy az orvosi oktatás a középkorban elsősorban az ókori és arab szerzők műveinek felolvasásából (prelegálásából) és magyarázatából állott.

A magyarázat pedig igen gyakran nevezéktan jellegű volt.

A középkor négyféle orvosi szöveget ismert:

• a kommentárt, amelyet eleinte az oktatásban használtak, később önálló műfajjá vált;
• a compendiumot, amely ókori és arab szerzők műveit kivonatolta latinul;
• a herbáriumot (a gyógynövény- és receptkönyvet);
• illetve a consilia és regimen típusú tanácsadókat.

Mindegyik típus tartalmazott lapszélre írt vagy a szövegbe foglalt szómagyarázatokat.

A XI-XIV. század orvosi irodalmára azonban mégis a terminológiai zűrzavar és a latin nyelv vezető szerepe mellett a (német, francia, provanszál, katalán, olasz) nemzeti nyelvű orvosi írások megjelenése jellemző.

A zűrzavarhoz az is hozzájárult, hogy az adott terület nemzeti nyelve is folyamatosan befolyásolta az orvosi latin használatát.

A kolostorok és az orvosi nyelv

Az orvos szerepét már a korai szerzetesek is nagyra értékelték, így Jézus példabeszédének egyik mondata (Beteg voltam, és meglátogattatok) pedig arra késztette a barátokat, hogy az ápolást is felvegyék mindennapi tevékenységük sorába.

Ez az igény nem változott a szerzetes közösségek kialakulása után sem: az egyik VI. századi regula kifejezetten előírta, hogy a szerzetesek vigasztalják és szolgálják a betegeket.

Más pontok pedig fontosnak tartották, hogy a betegeknek külön termet hozzanak létre.

A bencések betegápoló gyakorlata a Karoling-korban bontakozott ki.

A monostorok mellett jól felszerelt betegházakat létesítettek, a gyengélkedőkről saját személyzet gondoskodott.

A sankt-galleni apátság megmaradt tervrajza is a szakszerűségről árulkodik, azon egy külön kórház épülete szerepel, amelyet kis templommal, konyhával és fürdővel is elláttak.

Az orvos számára épületrészt képzeltek el, a gyógyszereket is megfelelően tárolták.

A kertben gyógynövényeket termesztettek.

Egy másik rész szegénykórházként szolgált, amely egyben menedékhelykén (hospicium) is funkcionált.

11-12. századi monasztikus reformok nagy figyelmet fordítottak a közösség beteg tagjaira.

Cluny apátsága három kórházat is emelt, ezen felül a zarándokok és a beteg szegények számára még egy hospiciumot létesítettek.

A kor szerzetesi rendelkezései részletesen szabályozták az ápolók és a betegek helyzetét.

Megkülönböztették az ambuláns és a fekvő betegeket, ügyeltek az elhunytak megfelelő eltemettetésére.

Bizonyos kezeléseket csak orvosi engedéllyel lehetett végrehajtani, próbálták elkülöníteni a betegségek fajtáit.

Nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő számú fürdésre.

Igyekeztek tápláló vagy kímélő étrendeket összeállítani.

A nyugati mintára szervezett ispotályi rendszert alapvetően az egyházi rendek működtették.

Kezdetben a bencések jártak az „élen”, a 12-13. századtól kezdődően azonban egyre több más szerzetesrend - például a johanniták, a ferencesek és a ciszterciek - is mindinkább aktív szerepet vállalt a betegellátás ezen formájában.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy ezen ispotályi rendszer nem tekinthető teljes mértékben a mai kórházak elődeinek (ahhoz a bizánci modell sokkal közelebb állt), nem csak a sebészet korábban már említett társadalmi alábecsültsége miatt, de azért sem, mert a betegápolás nem vált kizárólagos feladatukká.

A középkori orvosi oktatás és Salerno

A salernói orvosi iskola teremtette meg és hozta a bizánci és az arab orvoslás szintjére a keresztény nyugati orvostudományt.

Az első középkori orvosi egyetemet, vagy inkább orvosiskolát (Schola Medica Salernita) Salernoban létesítették a X-XI. században.

Kezdettől világi iskola volt, meglehetősen független az egyházi befolyástól, jóllehet soraiban egyházi személyiségek is voltak.

Az oktatók közt nőket is találunk, ők leginkább a szülészet tanításában jeleskedtek.

Ez volt a kora középkor legfontosabb egészségügyi oktatási intézménye, különös hangsúlyt a sebészet kapott.

Szellemiségére nagy hatást gyakorolt a mintegy 100 km-re fekvő, Monte Cassinói bencés kolostor.

A csaknem 500 méter magas hegyen lévő kolostor a VIII. század végére az akkori tudományos kutatás, a görög, a latin és az iszlám műveltség gyűjtőhelye volt nagy könyvtárral (kódexekkel).

A kolostor meghatározó személyisége, Constantinus Africanus, 1080 körül belépett a rendbe.

Jelentős mennyiségű orvostudományi művet hagyott hátra.

Az ő tudományos hagyatéka befolyásolta a nyugati orvostudományt, ez volt a salernói iskola alapvető tananyaga.

A salernói orvosi iskolába a XIII. század harmadik évtizedétől kezdve csak olyan tanulókat vettek fel, akik előzetesen a facultas artiumot elvégezték.

Állítólag nők is tanultak Salernóban.

Maga az orvosi tanfolyam öt esztendei elméleti tanulmányból és tapasztalt orvos mellett végzett egy évi gyakorlatból állott.

Az oktatás Hippokrates és Galenos művein alapult.

Az iskola tanárai számos orvosi tankönyvet írtak, melyek közül egyik-másik (például Nicolaus Antidotariuma, a therapia és farmakológia kézikönyve) az egész középkoron át nagy tekintélynek örvendett.

Legismertebb a Regimen Sanitatis Salernitanum, hexameterekben írt dietétikai mű, melynek egyes verseit ma is emlegetik.

A salernói orvosi iskola A középkori stúdium generalék sorában egészen különálló helyet foglal el a salernói iskola a maga orvosi stúdiumával.

Hogy miképpen vált éppen Salerno az orvosi tanulmányok gócpontjává, nem tudni.

Az a soká uralkodott nézet, hogy a salernói orvosok tudása és ügyessége a dél-itáliai és szicíliai szaracénokkal való érintkezésre vezethető vissza, ma már hitelét vesztette, mert kitűnt, hogy az arabs orvosok tudománya jóval később éreztette befolyását.

Csak a XI. század utolsó tizedében mutatkozik az új hatás, még pedig akként, hogy egyes görög orvosi művek arabs fordításainak latin átültetései gazdagítják a salernói orvosok ismeretét.

Így történt például Hippokrates aforizmusaival, melyeket Constantinus Africanus, a salernói iskola legkiválóbb képviselője (mh. 1080-ban) fordított le.

Amennyire a forrásokból megállapítható, az orvostudományi oktatás módszere, főleg a gyakorlati kiképzés szempontjából, magasabb színvonalon állott Salernóban, mint utóbb az európai egyetemek orvosi karain.

Salernóban az orvosi iskola rendszerint megkapta oktatási célokra a halálbüntetésre ítélt gonosztevők holttetemeit, melyeket szabad volt felboncolni.

A többi európai egyetemen nagyobbára csak teóriát tanítottak könyvekből a demonstrációra igen ritkán adódott lehetőségük.

Montpellier, Bologna és Párizs

Salernó mellett képzés folyt Montpellier, Bologna, Párizs és Toledó egyetemén.

A monpellier-i egyetemet a XII. század vége felé alapították, leginkább a toledói fordításokra épült.

Jelentősége a XIII. századtól fokozódott.

Sok jeles tanára közül az egyik, Petrus Hispanus, először X. Gergely pápa udvari orvosa, majd kardinális és végül pápa lett (XXI. János) 1276-ban.

Ő volt az egyetlen orvos-pápa (Nemes Cs. 93. oldal).

A párizsi orvosi egyetem gyökerei is a XI. századra nyúlnak vissza, de egyetemmé formálódása a XIII. századra tehető.

II. Frigyes 1224-ben írta elő az orvosik nyilvános „államvizsgáját”, az 5-6 éves orvosképzés befejezéseként (Nemes 94.).

1260-ban megalapították a Szent Kozma sebészkollégiumot (Collége de St. Cóme), az európai sebészet fellendülésének iskoláját.

Az orvosok, sebészek és borbélyok szaknyelve

Az orvosok mellett gyógyítással foglalkoztak még a borbélyok.

A céhrendszer követelményei megbízható képzést biztosítottak, ezért fogat húzatni, sebet, fekélyt kezeltetni bátran fordulhatott hozzájuk a rászoruló.

A seborvoslás, a felcserség már az orvoslás egy specifikációja volt.

A kirurgus az orvosnál alacsonyabb képesítésű sebész.

A borbélynál többet tud, a doctornál kevesebbet.

Legtöbbje járja a vidéket és időről időre településeken üti fel a tanyáját.

Néhány dénárért fogat húz, sebeket, töréseket kezel.

Harci cselekmények alkalmával a katonai táborban többen is tartózkodnak felcserek.

Biztos kézzel amputálnak, és varrnak.

Nyílhegyet távolítanak el kanalas eszközükkel, és koponyát lékelnek.

A 13. századtól kezdve bizonyos eljárások (metszések, törések ellátása) a kezelő orvostól átkerült a borbélyok, sebészek kezébe, akik nem részesültek orvosi képzésben, csupán mesteremberek voltak, és a céh által előírt tanulóidő után kezdhettek dolgozni.

Csak nagyon kevés sebész vállalkozott nehezebb műtétre, ők is csak akkor, ha életmentő beavatkozásról volt szó (például hólyagkő eltávolítás).

A középkori orvosi diagnosztika nyelve

A korabeli orvos, amikor először kereste fel a betegét, alaposan megfigyelte annak általános állapotát, meghallgatta a panaszait, megvizsgálta a pulzusát, vizeletét.

A vizeletvizsgálat volt a leggyakoribb módszere a diagnózis megállapításának - 29 szempontból kellett megfigyelni - és a vizeletgyűjtő edény lett az orvos szimbóluma.

A keleti sztyeppékről jött sámánok a vizelet vizsgálatát követően, a gyógyfőzeteket részesítették előnyben.

A módszerek, gyógymódok már annál inkább változatosak.

A középkori orvoslás egyik legfontosabb elméleti alapja a humorálpatológia volt.

A középkori arab orvoslás alapja a Galénos által kidolgozott humorálpatológiai rendszer volt, amely szerint a négy testnedv (fekete epe, sárga epe, vér, nyálka) egyensúlyi állapota egészséget, az attól való eltérés vagy az egyik testnedv romlása pedig betegséget okoz.

A megfelelő arányok helyreállításának alapvető módja az egyes testnedvek képzéséhez vagy csökkentéséhez szükséges diéta követése megfelelő módú és mennyiségű pihenés vagy testedzés mellett.

Erősebb gyógyhatású szereket csak akkor alkalmaztak az orvosok, ha az előírt diéta követése nem hozott eredményt.

„A betegség oka, ha a testnedvek nincsenek egyensúlyban.”

Melyek ezek?

• a vér;
• a sárga epe;
• a fekete epe;
• a nyálka.

Sok középkori kezelési módszer (köpölyözés, érvágás, gyógyszerek és diéta) római eredetű volt, de sokkal pontosabban kidolgozva, és a beavatkozásokat rituális tevékenységek kísérték.

A leghatásosabb módszernek pedig a kor legjobb megoldásait, a köpölyözést illetve az érvágást tartották.

Ez az érvágás, meg piócázás az iskolapéldája a megrögzült, felül nem bírálható dogmák egyikének.

Sebészeti terminológia és gyakorlati beavatkozások

A seborvoslás, a felcserség már az orvoslás egy specifikációja volt.

Biztos kézzel amputálnak, és varrnak.

Nyílhegyet távolítanak el kanalas eszközükkel, és koponyát lékelnek.

És mindezt érzéstelenítés, sterilizálás nélkül… , és vannak szép számmal, akik túlélik az „életmentő” beavatkozást!

Az érzéstelenítést néhány kupa borral pótolják, vagy legjobb esetben a beteg elájul a fájdalomtól.

A fertőzésekről mit sem tudnak, bár a seb tisztításáról már gondoskodnak.

Kauterizálást alkalmaznak (a seb kiégetése izzó vassal) ami segíti a vérzés elállítását, és -tudtukon kívül - elpusztítja a fertőző baktériumokat.

Ezért, ha a seb ápolásánál szerencséje van a sérültnek, és nem kerül a műtét után szennyeződés a sebbe, nem alakul ki szepszis, jó eséllyel túlélheti a kezelést.

Végezetül át kell térjünk röviden a középkori sebészet kérdésére is.

Mint fentebb már kifejtésre került, a nyugati világ gyógyászatában sokáig alárendelt szerepet játszott a sebészet.

Ennek ellenére az anatómia iránti érdeklődés fokozódott, s több ízben hajtottak végre sikeres eljárást például koponyalékelés, vesekő-, illetve sérvműtét, valamint amputáció területén.

Az anesztéziával a középkorban is kísérleteztek, de a különféle módszerek hatásossága és alkalmazhatósága terén lényeges eltérések mutatkoztak.

E téren a középkor folyamán az iszlám világ járt az élen, elsőként ugyanis itt alkalmaztak érzéstelenítés céljából a páciens orra alá tartott, bódító hatású anyagokkal átitatott szivacsot, ahogy azt például a neves, 11. században tevékenykedő perzsa orvos-polihisztor, Avicenna fő alkotásából, Az orvoslás törvénye (al-Kánún fí Tíb - röviden Kánon-nak is nevezik) című művéből is kiderül.

Próbálkozások természetesen több ízben adódtak a keresztény világban is, ám ezek összességében kevésbé bizonyultak jótékony hatásúnak.

Angliában például a 13-15. század folyamán a dwale nevű főzet használata terjedt el, amely azonban az alkotórészét képező nagymértékű bürök és ópium együttes hatására olyannyira erősnek bizonyult, hogy a páciens jó eséllyel már a beavatkozás alatt elhalálozott.

Az arab sebészet és eszköznevek

A keresztes háborúknak köszönhető például a volt keresztes lovag, Theodorus Borgognoni Cyrurgiája, azaz sebészete, amelyben számos sebészeti kifejezés, elsősorban eszköznév először olvasható.

Abu al-Qásim al-Zahráwi (936-1009?) hírnevét sebészeti értekezése alapozta meg, mely latin fordításban nagy hatással volt az európai orvoslásra.

Zahráwi számos új eszközt alkotott, melyeket le is rajzoltak a műben ? egyetlen bizánci kivételtől eltekintve ez az első ismert illusztrált sebészeti értekezés.

Az eszközök megfelelő használatához részletes leírásokat is ad az orvos.

Ír a méh egyfajta tályogjának eltávolításáról, a rendellenes fekvésű magzat szüléséről, a méhlepény eltávolításáról, és még érzékletesebb leírást ad a halott magzat eltávolításának módszereiről - kiemelve, hogy a beavatkozások mindegyikét bába végzi, szükség esetén segítőkkel.

Ez a X. századi andalúziai (ma Spanyolország) újító írt egy 30 kötetes kézikönyvet, melyben volt egy 300 oldalas tanulmány a sebészetről.

Olyan fejlett technikákat fejteget benne, mint a belső varratok készítésére alkalmas bélhúr használata, a hólyagkövek eltávolítása egy a húgyúton felhelyezett eszközzel, pajzsmirigykimetszés és hályogeltávolítás.

Albucasis „viszonylag modern klinikai technikákkal” könnyítette meg a nehéz szüléseket és kezelte a vállficamot.

Ő kezdte el a pamutot sebkötözésre használni, és gipszkötést alkalmazott a törött csontok esetében.

Olyan módszerekről is készített leírást, melyek lehetővé tették a kimozdult fogak visszaültetését, műfogak készítését, a fogszabályozást és a fogkő eltávolítását.

Elsőként Albucasis tanulmánya tartalmazott képeket sebészeti eszközökről.

Körülbelül 200 ilyen eszközről volt benne jól kivehető rajz, valamint leírás arról, hogy mikor és hogyan kell őket használni.

Az általa tervezett eszközök némelyike alig változott valamit ezer év alatt.

Az orvosi szaknyelv a szülészetben és a nőgyógyászatban

A középkori tudományos orvosi műveket kivétel nélkül férfiak írták - női orvosokról igen ritkán találunk említést, bár az forrásokkal is alátámasztott tény, hogy a nők is praktizáltak.

Az iszlám vallási, társadalmi, erkölcsi elvárásai miatt a bábák nélkülözhetetlenek voltak a nőgyógyászati és szülészeti feladatok ellátásához.

Kétségtelen az is, hogy a dajkák helyét a legkiválóbb orvos sem vehette át.

Arib ibn Sa’íd al-Qurtubi (meghalt 980 körül) A magzat teremtése és a terhesek és az újszülöttek gondozása című művében a következőt írja a bábákról: „A bába legyen barátságos, kedves, rendelkezzen [a szükséges] eszközökkel, tudással, nagy tapasztalattal és gyakorlattal a nőket és a magzat fogadását illetően. Vágja le körmeit, mikor szüksége van arra a nők vizsgálatához.”

Részletezi a szülés menetét is.

Ha a bába megfelelőnek ítéli a méhszáj tágulását, székre ülteti a vajúdó nőt, akit két oldalról és hátulról egy-egy női segítő támaszt.

A szülés megindulásakor a bába feladata biztosítani a lehető legkönnyebb szülést, valamint megoldani az esetleges komplikációkat.

Al-Qurtubi szerint a szülés három ok miatt lehet túlzottan fájdalmas, ezek: a szülő nő (aggodalom, szomorúság, rossz érzések foghatják el, nem tágul ki eléggé a szüléshez a méhszáj, esetleg túl húsos a nő), a magzat (amennyiben halott vagy rossz irányba fordulva születik és tagjait vissza kell tolni, majd megfelelő irányba forgatni), vagy valamilyen külső hatás (túl hideg vagy meleg környezet).

Sikeres szülés után a bába tisztítja meg és pólyálja be az újszülöttet, illetve távolítja el a méhlepényt, ha az természetes módon nem születik meg.

Ibn al-Quff al-Karaki (1233-1286) patrónusának írt műve szerint az orvos vezeti le a szülést, azonban minden feladatot a bába végez - az orvos jelenléte valószínűleg csupán biztosíték volt arra az esetre, ha komoly komplikációk lépnének fel.

A szülés levezetésén kívül más feladatai is voltak egy bábának.

Muhammad ibn Zakarijja’ al-Rázi (864 körül - 925/935) posztumusz összeállított jegyzetgyűjteményében Az orvoslás teljes könyvében a szülés mellett a méh különböző megbetegedései kapcsán is számos alkalommal írt a bábákról, hiszen ők azok, akik elvégzik a különböző tapintásos vizsgálatokat, valamint kezelik az egyes betegségeket is.

Több olyan esetet is feljegyzett, melynél az orvos a bába diagnózisát teljes értékű szakvéleményként fogadta el, s arra alapozta a beteg nő kezelését.

Meddőség esetén is a bábákhoz kellett fordulni, hogy megállapítsák, majd kezeljék az okát.

A dajkák és a csecsemőgondozás szókincse

Az anya teje a legmegfelelőbb az újszülött számára, bár a szülés utáni néhány napban célszerű másnak szoptatnia a gyermeket, míg az anya testnedvi egyensúlya helyre nem áll.

Ibn al-Quff megfogalmazása szerint különböző okok miatt tartósan is szükség lehet szoptatódajkára, ezek: az anya fényűző életre való hajlama, gyengesége, vagy ha rossz a teje.

Az ideális szoptatódajka tulajdonságairól az orvosok többnyire egybehangzóan vélekedtek.

Ibn Síná és Ibn al-Quff tételes, rendszerbe foglalt listát is írt a kritériumokról: a dajka olyan fiatal nő legyen, aki fizikailag egészséges, szellemi képességei megfelelőek, erkölcse kifogástalan, teste nem túl sovány, izmos vagy kövér, bőre világos színű, arca, alkata szép, kora 25-35 év közé esik, két-három hónappal korábban szült fiúgyermeket.

A szoptatódajka tulajdonságai után az orvosok rendszerint a dajka által követendő életmódról írnak, hiszen a diéta és a testmozgás az a két eszköz, mellyel biztosítható egészsége, és a megfelelő minőségű és mennyiségű tej.

A diéta alapját a könnyen emészthető ételek és fiatal állatok húsa adja; kerülendő minden kifejezetten édes, keserű, fűszeres vagy nyugtató hatású étel, mivel ezek feloldják a szoptatódajka testében lévő káros anyagokat, melyek aztán a tejen keresztül különböző betegségeket okozhatnak a csecsemőkben.

Egyes szerzők az ilyen ételek fogyasztása mellett még a készítéshez használt növények (például hagyma, póréhagyma, fokhagyma, zeller) megközelítését is tiltják.

A testmozgásról jóval kevesebb szót ejtenek az orvosok, a gyermekkel való játékot és a könnyebb háztartási munkák végzését megfelelőnek tartják.

Amennyiben valamilyen probléma adódik a szoptatódajka tejével, azt a diétán való változtatással igyekeznek javítani, ha azonban komolyabb gyógyhatású szerekre van szükség, a kezelés idejére le kell cserélni a szoptatódajkát.

A szoptatódajka mellett néhány orvos ír szárazdajkáról is, aki jellemzően idősebb, tapasztaltabb nő, aki feltehetően már ismeri a gyermeknevelés csínját-bínját.

Alapvető feladata a szoptatódajka munkájának segítése, hogy annak elegendő ideje jusson a megfelelő tejhez szükséges pihenésre.

E mellett irányítja is a szoptatódajkát, hogy az a lehető legjobb módon gondoskodjon a rá bízott csecsemőről.

Természetesen a férfi orvosok tisztában voltak saját korlátaikkal, erről néhány esetben maguk is nyilatkoztak.

Jó példa erre al-Tabarí (780 körül-864?), az egyik legrégebbi ránk maradt orvosi enciklopédia szerzője.

Írása vonatkozó részét a következőkkel zárja: „Galénos tanításának rövidítésére szorítkoztam, mivel tudom, hogy a bábák és idős asszonyok azt is értik és ismerik erről a témáról, amit az orvosok nem.”

A helyzet néhány évszázaddal később is változatlan volt.

Ibn Haldún (1332-1406), a számos társadalomtudomány atyjának titulált arab történetíró azt írja a nőgyógyászati és szülészeti kérdésekről: „Ezek mind olyan betegségek, melyek gyógyításáról a bábák tudják a legtöbbet. Ehhez hasonlóan a gyermek szoptatástól elválasztásig előforduló betegségeivel kapcsolatban nagyobb tudással rendelkeznek, mint a szakképzett orvos.”

Az orvosok írásai és a fenti idézetek is jól mutatják, hogy az alapvetően férfiak által uralt középkori arab orvoslásban - hol kimondva, hol kimondatlanul, de - kiemelt helye volt a női praktizálóknak.

Avicenna, Rhazes és a tudományos orvosi nyelv

Rhazes nevéhez számtalan nagyszerű eredmény fűződik.

Az orvosi tárgyú írásai egy 23 kötetes műben vannak összegyűjtve al-Havi (Átfogó könyv) címen, mely az elismert orvosi művek közé tartozik.

Állítólag ez a könyv fektette le a szülészet, a nőgyógyászat és a szemsebészet alapjait.

56 orvosi témájú műve között ott van a himlő és a kanyaró legkorábbi megbízható leírása is.

Azt is ő fedezte fel, hogy a láz a szervezet védelmi rendszerének a része.

Ezenkívül kórházat működtetett Rajjban és Bagdadban.

A mentális betegségekkel kapcsolatos munkásságának elismeréseképpen a pszichológia és a pszichoterápia atyjának is nevezik.

Egy másik neves orvos, AVICENNA (IBN SZÍNA) Buharából származik, mely ma Üzbegisztán területén fekszik.

Avicenna, aki a XI. századi nagy orvosok, filozófusok, csillagászok és matematikusok közé tartozik, írt egy enciklopédiát Kitáb al-kánun fi’t-tibb (Az orvostudomány törvénykönyve) címmel, összegezve a kor orvosi ismereteit.

Ebben a műben leszögezte, hogy a tüdővész fertőző, a betegségek vízzel és a talajjal is terjedhetnek, az érzelmek hatással vannak az ember egészségére, és az idegek fájdalmat és izom-összehúzódást előidéző impulzusokat továbbítanak.

A Kánon néven is ismert enciklopédia mintegy 760 gyógyszerkészítmény tulajdonságairól, hatásmechanizmusáról és javallatairól tartalmazott leírást, továbbá új gyógyszerek tesztelésére vonatkozó alapelveket is közölt.

A latinra lefordított művet még évszázadokon át használták európai orvosi iskolákban.

A járványok, a higiénia és a betegségnevek

A középkori orvosok azonban a járványokkal vívott harcukban mindig súlyos vereséget szenvedtek.

A higiénia hiányától, az egyoldalú táplálkozástól, a természet viszontagságaitól legyengült lakosságot időről-időre járványok tizedelték meg.

Sőt, a pusztító pestis, 1348-50 között Európa lélekszámát óvatos becslések szerint 30, bátrabbak alapján 60%-kal csökkentette.

Arra rájöttek, hogy a beteg érintésével, leheletével terjed a kór.

Füstöléssel próbálták tisztítani a levegőt, és az orvosok védő álarcot hordtak, melyet gyógynövényekkel tömtek ki.

De a cseppfertőzéssel fertőző pestist nem tudták megállítani.

A középkorban a legkomolyabb problémát a járványt terjesztő kórokozók, illetve azok a nagy számban előforduló fertőző betegségek jelentették, amelyek esetében a gyógyulás esélye csekély volt.

A pestisjárványok vagy a leprás, valamint a leprához hasonló, testi torzulással járó kórok áldozataira vonatkozóan az elkülönítésen kívül kevés lehetőség jöhetett szóba, ennél fogva ispotályokból, fürdőkből is kevesebb volt fenntartva számukra.

Szintén gyakori és jelentős, nem csak egészségügyi, de társadalmi kitaszítottsággal is járó problémát jelentettek a különböző nemi bajok, mint például a gonorrhoea (tripper), vagy az Európában a 15. század végén pusztítani kezdő, „francia betegség” - néven ismertté vált szifilisz (őket lehetőség szerint szintén elkülönítve kezelték).

Gyógyszerészet és receptnyelv

A legnevesebb orvosi iskolában, Salernóban jött létre a receptirodalom első egységesítése 1000 körül.

A korábbi receptirodalom a betegségek szerint a lábtól a fejig tárgyalta a gyógyszereket, ekkorra a receptirodalom egyre inkább gyógyszerközpontú lett, vagyis a szereket a gyógyszerkészítés szempontjából rendezte.

Ezzel egyidejűleg II. Frigyes német-római császár és Szicília királya 1241-ben rendeletet adott ki, melynek alapján a gyógyszerészi tevékenység főbb szabályait is törvénybe foglalták.

Ezt a dátumot tekintjük az európai önálló gyógyszerészet születési idejének.

Hogy miből álltak az orvosságok?

A gazdagoknak, minél drágább anyagból: aranypor, gyémánt, ritka állatok valamilyen testrésze szerepelt a recepturákon.

Azt gondolták, ha drága, akkor hatnia kell.

A szegényebb rétegnek gyógynövényfőzetek, kivonatok álltak rendelkezésükre.

Ami a gyógyszerészetet illeti, kereslet akadt rá bőven: ezen anyagok kereskedelme, árusítása elsősorban a középkor végi városokban jövedelmező üzletté vált.

Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy a különféle előírások, gyógyhatásúnak vélt készítmények között több valóban hasznos eljárás mellett - például fejfájás, torokfájás, árpa kezelése - több kirívó és szélsőséges gyógyítási javaslatot és módot is találhatunk, amelyek érdemi hatással nem bírtak.

Efféle szélsőségek között találjuk például a köszvény ellen javasolt eljárást, amely megkívánta egy hamuvá égetett bagoly porainak disznózsírral történő összekeverését.

Hiedelmek, vallásos gyógyítás és népi gyakorlat

A módszerek, gyógymódok már annál inkább változatosak.

A keleti sztyeppékről jött sámánok a vizelet vizsgálatát követően, a gyógyfőzeteket részesítették előnyben.

Ehhez a placebo hatás fokozására, különféle szertartásokat párosítottak.

A XII-XIII. században még számos képviselőjük tevékenykedett közép-és kelet Európában.

Az inkvizíciók fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvei szerint, pénzt soha nem fogadtak el, és elképesztő sikerrel gyógyítottak!

A gyógyítási eljárások sok esetben kezdetleges szintjéből adódóan persze érthetővé válik az is, hogy egyéb érdemi lehetőség híján nagy jelentőséget tulajdonítottak a vallásos hiedelmek gyógyításban (gyógyulásban) játszott szerepének.

Számos súlyos, gyakorta halálos kimenetelű megbetegedést eleve Isten büntetésének minősítettek, másoknak pedig a gyógyulás feltételéül több ízben írtak elő vallásos szertartásokat.

Egyebek mellett például a „Szent Antal tüzének” nevezett anyarozs-mérgezéses megbetegedést - mely szörnyű fájdalommal, a végtagok megfeketedésével és elhalásával, valamint gennyes kelések megjelenésével járt - Remete Szent Antal személyével, s a szerzetesekkel összefüggésben vélték gyógyíthatónak, akár a remete sírjához való elzarándoklással, akár azzal, ha a beteget Antal-nevű személy kezelte a megfelelő előírás szerint.

Hasonlóan érdekes példa a nemzőképtelenség, illetve az impotencia „kezelése”, amely során Szent Bertalanhoz, vagy Keresztelő Szent Jánoshoz lehetett fordulni segítségért.

A hiedelmi gyógymódok talán egyik legjellegzetesebb, és napjaink történészei között jól ismert példája a görvélykórra alkalmazott királyi kézrátétel szokássá válása Angliában és Franciaországban a 11. századtól kezdődően.

A modern francia (annalista) történetírás egyik alapítójának is tekintett Marc Bloch 1924-ben megjelent Gyógyító királyok című művében leírtak alapján a görvélykór gyógyítására vonatkozóan hosszú évszázadokon keresztül - Franciaországban még X. Károly uralkodása alatt is - élt a hiedelem, hogy ezt az egyébként igen csúnya, nyaki mirigyek megduzzadásával és gennyedzéssel járó kórt az uralkodók kezük puszta érintésével képesek hatékonyan meggyógyítani.

A humanizmus és a reneszánsz hatása

A humanizmus az érett középkorból származó filozófiai irányzat, szellemiség Európában.

Lényege az emberi képesség és a földi lét értékének hangsúlyozása, valamint a klasszikus műveltség iránti érdeklődés újjáéledése, a reneszánsz.

A polgárosodó Itáliából indult ki.

Az orvosi szaknyelv történetében a XV. század közepe gyökeres változásokat hozott.

Konstantinápoly eleste (1453) után ugyanis a görög szellemi elit számos tagja Itáliába menekült, eredeti görög kéziratok sorát hozva magával.

Másrészt lassanként elterjedt a könyvnyomtatás, amely teljesen új helyzetet teremtett az orvosi szaknyelv egységesíthetősége szempontjából.

Kiküszöbölte ugyanis a másolások hibalehetőségeit, ugyanakkor nagyobb példányszámban tette lehetővé a szövegek most már kritikai kiadásait és latin fordításait - amelyekből ezentúl, és ez sem mellékes szempont, meg is lehetett élni.

Az új Európában elsőként Nicolao Leoniceno (1428-1524) olasz költő és bölcsész és Jacques Dubois (Jacobus Sylvius [1478-1555]) francia humanista végzett effajta szövegbírálati munkát.

Az arab változatokból készített korábbi latin fordítások hibáira sorra derült fény, hiszen a fordítók - akik gyakran több kéziratot is egybevetettek - kényszerűségből alaposan végigolvasták az ókori szerzők munkáit, így ráébredtek gondolati és megnevezési ellentmondásaikra, tévedéseikre.

Ez a tapasztalat azután nemcsak a szövegek, hanem alkotóik kritikáját is eredményezte.

Nem véletlen, hogy épp Vesalius, aki az első teljes Galénosz-fordítás és -kiadás munkatársa volt, alapozta meg a korszerű anatómiát és anatómiai szaknyelvet, amelyben Leonardo da Vinci is jeleskedett, jóllehet munkáit csupán szűk körökben ismerték.

Az anatómia nyelve tehát nem ókori, bár az ókori szerzőknél is találkozunk anatómiai nevekkel, leírásokkal; az testrészek, szervek nevei többnyire a XV-XVI. században fogalmazódtak.

Az sem véletlen hogy éppen klasszikus műveltségű, ókori szerzőkön nevelkedett tudósok, Paracelsus és Van Helmont teremtették meg a galénizmussal szakító új orvosi irányzatot, a kemiátriát, illetve indították útjára a kísérletes orvostudományt (Bacon, Fernel, Colombo, Santorio).

Új szavak és a terminológia egységesítése

E korban éppen az új elméletek megjelenése miatt, többen is kísérleteztek újfajta szavak önkényes bevezetésével.

Paracelsus például, egyebek közt a rejtélyes eredetű és jelentésű synovia, opodeldok, arlatum, spara, ileth, hirbel, leffas, evestrum, stannar, gatoronium szakkifejezéseket találta föl: ezekre egyszerűen azért volt szüksége, mert nem létező dolgokról értekezett.

Van Helmont pedig a blas és a gas szavakat ötölte ki.

A gasból lett a mai gáz szó, a blas azonban sajnos eltűnt a századok süllyesztőjében.

A reneszánsz orvosok nyelvi tekintetben a klasszikus latinhoz igyekeztek visszatérni, kigyomlálták a szakszavak tárából a középkori, „arabistának” bélyegzett vagy a nemzeti nyelvekhez köthető szóalakokat, és egységesíteni is igyekeztek a szókészletet.

Ekkortól szokás a görög szavakat is latinos alakban, latin végződésekkel és/vagy prepozíciókkal ellátva alkalmazni (pl. dehydratio), illetve latinos átírásban írni (haemolysis, dyspnoe).

Ezzel párhuzamosan azonban - szintén a könyvnyomtatás hatására - a nemzeti orvosi nyelvek fejlődése is hatalmas lendületet kapott.

A reneszánsz orvosi szótárak

Az első reneszánsz orvosi szótár, Symphorien Champier vagy humanista nevén Campegius (1472-1535) Vocabulorum medicinalium ac terminorum difficilium explanationes című munkája Lyonban látott napvilágot, 1508-ban.

Nagyjából ugyanekkor írta a spanyol reneszánsz szótárírás atyja is, Antonius Nebrissensis (1444-1522) a maga Lexicon artis medicaejét.

Laurentius Phrisius Synonyma und gerecht Usslegung der Wörter… (Strassburg, 1519) című szótára a német mellett az orvosi, botanikai, mineralógiai szavak latin, héber, arab és görög változatait is hozta.

Az is előfordult, hogy középkori szerzők munkáit is magyarázni kellett.

Isaac Ioubertus a neves középkori sebész Guido de Chauliac (XIV. sz.) szakkifejezéseit magyarázta Lyonban, 1528-ban kiadott ábrákkal tarkított művében.

A nemzeti orvosi nyelvek megjelenése

A XI-XIV. század orvosi irodalmára azonban mégis a terminológiai zűrzavar és a latin nyelv vezető szerepe mellett a (német, francia, provanszál, katalán, olasz) nemzeti nyelvű orvosi írások megjelenése jellemző.

A zűrzavarhoz az is hozzájárult, hogy az adott terület nemzeti nyelve is folyamatosan befolyásolta az orvosi latin használatát.

Ezzel párhuzamosan azonban - szintén a könyvnyomtatás hatására - a nemzeti orvosi nyelvek fejlődése is hatalmas lendületet kapott.

A latin az orvostudomány legfontosabb írott nyelve maradt, de a gyógyítás gyakorlati területein a helyi nyelvek, a céhes sebészet, a kolostori ápolás és a népi gyógyászat szókincse is tovább élt.

Az orvosi szaknyelv fő jellemzői a középkorban

• Latin dominancia: a latin lett az orvosi oktatás, a tudományos könyvek és a nemzetközi szakmai kommunikáció fő nyelve.
• Görög örökség: Hippokratész, Galénosz és Dioszkuridész művei az orvosi fogalomkészlet alapját adták.
• Arab közvetítés: az arab nyelvű fordítások és magyarázatok számos régi görög művet juttattak vissza Európába.
• Fordítási terminológia: több latin szakkifejezés arab kifejezések tükörfordításaként vagy közvetítésével honosodott meg.
• Szószedetek és kommentárok: a terminológia rögzítését a Synonyma-típusú szójegyzékek és a magyarázó művek segítették.
• Gyakorlati szaknyelvek elkülönülése: az orvosok, kirurgusok, borbélyok, felcserek, bábák és gyógyszerészek eltérő szókincset használtak.
• Terminológiai zűrzavar: ugyanazt a betegséget, gyógynövényt vagy testrészt több nyelven és többféle elnevezéssel jelölték.
• Nemzeti nyelvek térnyerése: a német, francia, olasz, katalán, provanszál és más nyelvek fokozatosan bekerültek az orvosi írásbeliségbe.
• Nyomtatási egységesítés: a könyvnyomtatás csökkentette a másolási hibákat, és elősegítette a kritikai kiadásokat.
• Humanista visszatérés a klasszikus formákhoz: a reneszánsz tudósai a görög és latin alakok megtisztítására és egységesítésére törekedtek.

Az orvosi nyelv és a gyógyítás társadalmi közege

Az első és legfontosabb tisztáznivaló az, kiket is nevezünk egyáltalán a középkorban orvosoknak?

A kor Európájában e téren ugyanis, lényegében a nyugati és bizánci rítusú kereszténység kialakulásával párhuzamosan két élesen eltérő szokás alakult ki.

E két szokás közül az utóbbi bizonyult lényegesen fejlettebbnek, mivel nyugaton a sebészeti szakma gyakorlatilag egyfajta mesterséggé alacsonyodott, a műtéteket gyakorlatban inkább egyszerű mészárosok és borbélyok végezték, semmint szakképzett orvosok.

Mindez a 12. század végi itáliai felismerések elterjedéséig nem változott számottevő mértékben.

Orvosnak lenni nem mindig jelentett magas társadalmi presztízst.

Ennek ellenére, amikor valakinek komoly baja támadt, bizony felkereste a korabeli doktorokat, és megpróbálta kezeltetni magát.

A középkorban a szenvedést az emberi állapot természetes részének tekintették, és orvosi utasítások helyett betegség esetén imádságot írtak elő.

Bár az egyház szerint a betegségek a bűn következményei, a betegekkel való törődés a keresztényi szeretet egyik megnyilvánulásának minősült.

Így aztán a legtöbb kórházat, ispotályt az egyház működtette.

Ehhez társultak még a keresztes háborúk idején a lovagrendek által alapított katonai kórházak.

A 13. századig Nyugat-Európában mintegy 19 ezer kórházat alapítottak, de nagy részük csak ételt, fedelet és imádkozási lehetőséget nyújtott a zarándokoknak, öregeknek, szegényeknek és persze a betegeknek.

A középkori arab kórházak és az orvosi kommunikáció

Harun ar-Rasíd kalifa i. sz. 805-ben egy kórházat létesített a kalifátus fővárosában, Bagdadban.

A IX. és a XIII. század között más uralkodók is építettek és tartottak fenn kórházakat az iszlám birodalom területén, Spanyolországtól egészen Indiáig.

Ezekben a kórházakban mindenféle vallású és anyagi helyzetű embert elláttak.

A tapasztalt orvosok a betegek kezelésén kívül kutatásokat is végeztek, és képezték az újakat.

Külön osztályokon foglalkoztak a belgyógyászattal, a szemészettel, az ortopédiával, a sebészettel, a fertőző betegségekkel és a mentális rendellenességekkel.

Az orvosok a diákjaik kíséretében minden reggel megvizsgálták a betegeket, majd személyre szabott diétát és gyógyszereket írtak elő nekik.

Ezeket a kórházban dolgozó gyógyszerészek készítették el.

Az igazgatóság feljegyzéseket vezetett, ellenőrizte a kiadásokat, felügyelte az ételkészítést, és egyéb adminisztratív teendőket látott el, akárcsak napjainkban.

A történészek szerint ezek a kórházak „a középkori iszlám társadalom nagy vívmányai közé sorolhatók”.

Az iszlám birodalomban „a kórház intézménye olyan forradalmi fejlődésen ment keresztül, mely egészen napjainkig meghatározta az orvostudomány és a betegellátás alakulását”, fogalmazott Howard R. Turner író és történész.

A középkori orvosi szaknyelv öröksége

A középkori orvosi szaknyelv nem egységes, lezárt rendszerként jött létre, hanem több kulturális és nyelvi hagyomány találkozásából alakult ki.

A görög és latin ókori örökség, a bizánci szövegmegőrzés, az arab fordítások, a kolostori könyvtárak, az egyetemek és a gyakorlati sebészet egyaránt hozzájárultak a fogalmak és szakkifejezések kialakulásához.

A latin lett az európai orvostudomány közös írott nyelve, de a görög, arab és helyi nyelvi rétegek tartósan beépültek a terminológiába.

A középkori orvosi nyelv fejlődését különösen a fordítói tevékenység, az oktatási kommentárok, a gyógyszer- és receptkönyvek, a sebészeti értekezések, a szószedetek és később a nyomtatott könyvek gyorsították fel.

A korszak szaknyelvében egyszerre jelenik meg a tekintélytisztelet és a tapasztalati gyakorlat, a vallásos magyarázat és a rendszerező tudományos igény, valamint a latin nemzetközisége és a nemzeti orvosi nyelvek fokozatos térnyerése.

tags: #orvosi #szaknyelv #a #kozepkorban