A régi magyar igeidők kihalásának okai

A magyar nyelvben korábban nem csupán egyetlen múlt idő volt használatos. Az ómagyar korban az egyszerű vagy elbeszélő múlt mellett létezett befejezetlen múlt és befejezett múlt is, a régi igeidőrendszer pedig a befejezetlen és befejezett jelen, valamint több összetett múlt idő különbségeit is kifejezte.

A régi magyar igeidők fokozatos kihalásának fő okai az igekötős szerkezetek terjedése, a magyar sztenderd kodifikálása, a beszélt nyelv változása, valamint a 18-19. század társadalmi és kulturális átalakulásai voltak. A polgárosodás, az iparosodás, a felvilágosodás, az időszemlélet megváltozása és a múlt jelen­től való erőteljesebb elkülönülése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az összetett igeidők és az elbeszélő múlt elveszítsék korábbi szerepüket.

A régi magyar igeidőrendszer alapjai

A latin tempus szó egyrészt időt, másrészt igeidőt jelent. A szó a franciába és az angolba is eleinte tens formában került át, ma pedig a franciában a temps, az angolban pedig a tense alakot használják az igeidő jelentésében.

A magyar nyelvben már a legelső nyelvi emlékekben is megjelennek a változatos igeidők (például az egyszerű és a befejezett jelen, az egyszerű, a befejezett és a befejezetlen múlt), melyeket a 19. századtól kezdve pedig már több kutatónk tudományos szempontból is elemzett.

Az ige cselekvést, történést, létezést, állapotot kifejező szófaj. Az ige toldaléka rámutat a cselekvő személyére, számára, a cselekvés idejére, módjára, és rámutathat a cselekvés irányulására.

Jelen idő: jele nincs (megyek). Múlt idő: jele -t, -tt (mentem). Jövő idő: főnévi igenév + a fog ige ragozott alakja (menni fogok).

A jelen időnek nincs külön jele (moziban vagyok), a múlt idő jele pedig -t vagy -tt (moziba mentem). A magyar nyelvben a jövő időnek nincs külön jele, azt általában jelen idejű igealakokkal és esetlegesen további nyelvi eszközökkel (például időhatározóval, igekötővel) (moziba megyek holnap, elmegyek a moziba), illetve a fog segédige és a főnévi igenévi (azaz a -ni képzővel képzett) alak segítségével (moziba fogok menni) fejezzük ki.

Az ómagyar kor összetett igeidői

A honfoglalás előtti magyar nyelvváltozatokat ősmagyarnak hívják. I. sz. 500-ig korai ősmagyarról, 500-896 között pedig kései ősmagyarról beszélhetünk - e kései korszakban zajlott le nyelvünkben a legtöbb fontos nyelvi átalakulás, és ekkor alakult ki nyelvünk összetett igeidő- és aspektusrendszere is, amely az ómagyar korban is tovább élt.

Az ómagyar korban, amely a honfoglalástól az 1526-os mohácsi vészig tartott, az igeidőrendszer alapját a befejezetlen vagy egyszerű jelen (ad, mond), a befejezett jelen (adott, mondott), valamint az egyszerű vagy elbeszélő múlt (ada, monda), a befejezetlen múlt (ad vala, mond vala) és a befejezett múlt (adott vala, mondott vala) idő adta.

A jövő idejű jelenségek kifejezésére rendszerint a jelen idejű alakokat alkalmazták. Emellett az -nd végződésű igealakok az esetleges, feltételhez kötött jövő jelölésére szolgáltak (adand, mondand), így ezek leginkább az alárendelt mellékmondatokban fordultak elő, mint például a Halotti beszéd és könyörgésben: „Bizony, aki napon eendel azon gyümölcstől, halálnak halálával halsz”.

A vala és a volt szerepe

A régi magyar összetett múlt időkben a vala és a volt segédigei elemként vett részt. A székelyföldi Zágonból származó Mikes Kelemen Törökországi leveleiben szép számmal találunk példákat régmúlt, folyamatos múlt kifejezésére: „azt a várost Constantinus építette vala, ugyan Constantinus nevű görög császár is veszté el életével együtt”; „látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai”.

Tamási Árontól is bőségesen idézhetünk ilyen szerkezeteket: „úgy jártam, ahogy Ábrahám járt volt, amikor Izsák nevű fiát fel akarta áldozni”; „pálinkám maradt vala még, de azt nem szerettem volna elkomázni véle”.

Még Vörösmarty és Arany János is élőként használta az összetett múlt időket. Krúdyt külön is meg kell említeni: „S magam sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múlnak vala mindazok az ellenséges jelenségek”-írja egy helyütt.

Ezt „újmagyarul” vszínűleg így kéne fogalmazni: S magam sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múltak volna mindazok az ellenséges jelenségek.

Az igeszemlélet és az igeidők kapcsolata

Fontos fogalom az igeszemlélet, más néven aspektus, valamint az igejelleg, vagyis akcióminőség, amelyek szorosan összefüggenek egymással és az igeidőkkel.

Az igeszemlélet azt mutatja meg, hogy a cselekvést állapotként vagy eseményként szemléljük, így kifejezhetünk például befejezettséget (megtalálta a kulcsát) vagy folyamatosságot (havazik) is.

Az igejelleg a cselekvés lefolyási módjára utalhat aszerint, hogy például tartósságot (alszik), ismétlődést (sütöget), intenzitást (suttog - kiabál - üvölt) fejez-e ki.

A magyarban többek között az igekötők használatával vagy kihagyásával is jelölhetjük a fenti tulajdonságokat, így például a meg- igekötő sokszor az eredményre, a befejezettségre (megnéztem egy filmet), az el- igekötő pedig gyakran a folyamatosságra utalhat (Éva elbámészkodott).

Az igekötők terjedése és az aspektus átalakulása

Az ómagyar kor elején még nem volt jellemző az igekötők használata, de a kor végére már gyakran kezdték igekötővel jelölni a befejezett aspektust. Így vált az is lehetővé, hogy a -t / -tt jel a későbbiekben a befejezettség helyett már csak a múlt időt jelölje.

A befejezett igéket a magyar az igekötőkkel képezi, amik közül a „meg” egy általános befejezettséget jelent, a többivel pedig a cselekvés vagy történés irányát vagy módját is megmutatja (megcsinálom, elviszem, lerakom), azonban az igekötős igék sokszor önálló életre kelnek és az eredetihez képest egészen más jelentést kapnak.

Tegnap csináltad az ajtózárat - azaz csináltad, de nem fejezted be (befejezetlen múlt). Tegnap megcsináltad az ajtózárat - azaz csináltad és be is fejezted a munkát (befejezett múlt).

Ugyanez jelenben és jövőben: Csinálod az ajtózárat, Megcsinálod az ajtózárat, Csinálni fogod az ajtózárat, Meg fogod csinálni az ajtózárat.

A középmagyar korban, amely 1772-ig, azaz a felvilágosodás kezdetéig számítódik, egyre több nyomtatott könyv illusztrálta nyelvünk változásait. Az egyik legfontosabb nyelvi újítás az igeidő- és az aspektusrendszer átalakulása volt: az összetett igealakok ugyanis fokozatosan elvesztették a funkciójukat, és az igekötővel való aspektusjelölésre terelődött a hangsúly.

Míg tehát az ómagyar nyelv még az ige befejezettségének/befejezetlenségének jelölésével érzékeltette az aspektust, a középmagyar (a mai magyarhoz hasonlóan) már főleg az igekötőrendszerrel jelezte a fentebb említett (a)telikusságot, azaz azt, hogy az adott esemény milyen mértékben változtatja meg a cselekvés tárgyának, illetve a történés alanyának állapotát.

A teljes változás, az új állapot ugyanis egyúttal a befejezettséget is jelzi (néz - megnéz). Így megszűnt az igény arra, hogy feleslegesen bonyolult összetett igealakokkal fejezzék ki az aspektust, ezáltal a többféle múlt idő funkciói közti különbségek is elhalványodtak, összemosódtak (az adott volt, mondott volt típusú alakokat is ekkortájt kezdték használni).

A középmagyar kor és a funkciók összemosódása

Az összetett igealakok fokozatos visszaszorulásával a régi igeidők közötti jelentéskülönbségek egyre kevésbé váltak szükségessé. A korábbi rendszerben az igealak önmagában is jelezhette, hogy egy cselekvés folyamatban van-e, lezárult-e, illetve milyen időbeli viszonyban áll egy másik eseménnyel.

A mai magyarban ezzel szemben a befejezettséget elsősorban az igekötők és a mondat többi eleme fejezi ki. A beszélő a meg-, el-, ki-, be-, le- és más igekötők segítségével számos olyan jelentésárnyalatot képes jelölni, amelyet korábban önálló igeidők vagy összetett igealakok is kifejezhettek.

Az egyszerű jelen mellett végül a befejezett jelen maradt életben, amely ekkor vette át a múlt idő szerepét.

A középmagyarban alakult ki az a nyelvi szokás is, hogy a -ni képzős igenevet a ’hozzáfog’ jelentésben használt kezd és fog igék mellett a hangsúlyos jövő idő kifejezésére alkalmazták.

Az elbeszélő múlt kihalása

2017-ben már régimódi furcsaságnak tűnik, hogy a magyar nyelvben nem csak egy múlt idő volt használatos. A Himnuszból és a Szózatból ismerős elbeszélő múlt a 19. század második felére kopott ki a nyelvből.

A Petőfihez írt levél alakilag három igeidőben beszéli el a tűzvészt. E három igeidő a következő: alakilag jelen idő, jelentésében múltban (szakkifejezéssel: praesens historicum) a -t jelet alkalmazó múlt idő (nevezzük egyszerű múlt időnek) az -a/-e/-á/-é jellel kifejezett múlt idő, vagyis az elbeszélő múlt időben.

Ez utóbbi igeidő ismerős például a Himnuszból: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”, vagy a Szózatból: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért”.

A két múlt idő a 19. század utolsó harmadáig volt használatos a régebbi magyar nyelvben. Az elbeszélő múlt a 19. század második felében kiveszett a nyelvhasználatból és az irodalmi írásbeliségből, sőt a 19. század első felében is már bizonytalan, következetlen volt a használata.

Az egyszerű múlt és az elbeszélő múlt különbsége

A hagyományos szakirodalom szerint a magyar egyszerű múlt a befejezettséghez kapcsolódik, az elbeszélő múlt pedig a folyamatossághoz.

Az egyszerű múlt egy múltbeli folyamat, amely pillanatnyi állapotok (konfigurációk) sorából áll. Van vagy lehet kezdő- és főképp végpontja. Az elbeszélt esemény bármilyen hosszúságú és összetettségű lehet.

Az elbeszélt esemény múltbeli, tehát nem tapasztalható közvetlenül a beszélő által, nem a beszéd ideje alatt megy végbe, nincs megismerő közvetlenség, meghatározó a konstruáló távolsága, vagyis a közvetett megismerés és a szemtanúság vagy az átélés hiánya.

Nincs közvetlen megfelelés pillanatnyi állapotonként az elbeszélt folyamat és a megértés (a beszéd) folyamata között, azok nem párhuzamosak: innen eredhet a befejezett hatás.

Egyértelműen megmutatkozik az elbeszélt esemény múlt ideje és a beszéd jelen ideje közötti időbeli különbség, valamint a körülmények, korok közötti különbség.

A fentiekre jó példa Arany leveléből az alábbi mondat, amelyet a költő mintegy távolabbról mond, nyugtázva a történéseket: „Kerítésem, ólam, kertem teljes épségben maradt”.

Az elbeszélő múlt egy múltbeli folyamat, amely pillanatnyi állapotok (konfigurációk) sorából áll. Van vagy lehet kezdő- és végpontja, de nem ez áll a figyelem előterében. Viszonylag rövid időhorizont jellemző rá.

Az elbeszélt esemény múltbeli, a beszélő nézőpontja az esemény elbeszélésében mégis belülről érvényesül, a meghatározó a megismerő közvetlenség, a közvetlen tapasztalás, a szemtanúság vagy az átélés megléte, mintha a beszélő közvetlenül élné vagy élte volna át a felidézett eseményt, annak idejét.

Közvetlen megfelelés van pillanatnyi állapotonként az elbeszélt esemény és a megértés folyamata között, azok párhuzamosak - innen eredhet a folyamatos hatás.

A beszélői jelen és az elbeszélt múlt folyamata közötti közelség van jelölve, az, hogy a beszélő otthonos a múltbeli valóságban, a megkonstruált jelenet(sor), esemény számára ismert, köze van hozzá.

A felsorolt jellemzőket jól érzékelteti a levélbeli elbeszélés legdrámaibb pillanata: „öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is ezt tevék.”

Az elbeszélő múlt használatának gyengülése

Hasonló példák találhatók más 19. századi szövegekben, többek között Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete című memoárjában, Kölcsey Ferenc Búcsú az országos rendektől című beszédében.

Kemény Zsigmond tanulmányaiban a kétféle múlt idő közelít egymáshoz. Horváth Mihály Huszonöt év Magyarország történetéből című, 1868-ban megjelent munkájában már eltűnik a különbség egyszerű és elbeszélő múlt között.

A szövegben az egyszerű múlt elsősorban úgy mutatja be az eseményeket, állapotokat, mint amelyek esetében nem fontos a megismerő közvetlenség, és a konstruáló távolsága, az átélés hiánya a meghatározó.

Ezzel szemben az elbeszélő múlt a tűzvész újbóli feltámadását képezi le, melynek során a beszélő, vagyis Arany személyesen érintett, és ezt a személyes érintettség perspektívájából mutatja be.

A folyamat múltbeli, de mégis közvetlenül tapasztalható a beszélő által, a beszélő mintegy átéli az eseményt.

Látható tehát, hogy az egyszerű múlt időszerkezete inkább zárt, az elbeszélő múlté inkább nyitott. Az egyszerű múlt inkább a történések, cselekmények objektív voltát hangsúlyozza, míg az elbeszélő múlt inkább szubjektivizált.

Amikor még mindkettő használatos volt a magyar nyelvben, a kétféle múlt idő egymáshoz viszonyítva kapta meg a funkcióját. Abban a pillanatban viszont, amikor az egyszerű múlt egyedül maradt, megváltozott a funkciója.

A kihalás közvetlen nyelvi okai

A folyamatnak sokféle oka lehet, ám ezek nem közvetlen okok, hanem inkább a nyelvhasználókat motiváló hatások, részben kulturális hatások, amelyek alakították a megismerés módjait, és ezáltal az abból eredő ismeretek jellegét.

Az egyik kiváltó ok az igekötős szerkezetek terjedése. A másik ok a magyar sztenderd nyelvváltozat kodifikálása.

Az Akadémia első nyelvtanában (A magyar nyelv rendszere, 1846) ugyan szerepel az elbeszélő múlt, de maga a sztenderdizáció és annak kiterjesztése nem erőltette a használatát, hiszen az elbeszélő múlt - az írott szövegekkel ellentétben - az élőbeszédben már nem volt gyakori.

A sztenderd nyelvváltozat kialakítása és oktatása ezért nem egy széles körben élő beszélt nyelvi formát erősített meg, hanem fokozatosan egy olyan alakot hagyott háttérbe szorulni, amely az élőbeszédben már korábban is ritkábbá vált.

A társadalmi és kulturális átalakulások hatása

Továbbá a reformkor, de különösen az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc az egész társadalomra - mint cselekvőre és mint elszenvedőre - hatást gyakorolt.

Nemcsak arról van szó, hogy például megtörtént a jobbágyfelszabadítás, és adót kellett fizetni a Lánchídon, hanem megváltozott az idő tapasztalata: a közvetlen múlt is levált a jelenről.

Az idő korábbi értelmezése összefüggött a hagyomány értelmezésével, mely szerint az ősi az örök és állandó. A 19. század során azonban a hagyomány egyre inkább mint változtatva megélt tradíció érvényesült.

A 18. század vége és a 19. század első fele - Reinhard Koselleck szavaival - az újkor megvalósulása.

A polgárosodás, iparosodás nyomán a természeti alapú, feladatorientált időfelfogást a régi Magyarországon is fokozatosan felváltotta az óraorientált időfelfogás.

Általánosabban fogalmazva: a felvilágosodás nyomán a múlt jobban elvált a jelentől, körülhatároltabb és távolibb lett.

Tényező lett az események egyszerisége, a hatástörténet jelentősége, és a fejlődés, haladás fogalmainak megjelenésével a jövőnek, a jövőbeli újnak az elvárása és hatása a jelenre; továbbá háttérbe szorult a szemtanúság.

E folyamatok egymást kölcsönösen erősítve a múltat távolságként leképező nyelvi szerkezetnek kedveztek, a múltat közvetlen élményként bemutató nyelvi szerkezetnek pedig kevésbé.

Az időszemlélet megváltozása

Az időről való beszéd módjai alakítják a múltról, a jelenről és a jövőről való tudásunkat. Ebből pedig az következik, hogy a 19. század elején élt elődeink, az akkor élt magyar anyanyelvű beszélők másképp gondoltak a múltra, mint a 19. század végén élők, közelebbről pedig mi a 21. század elején.

A funkcionális kognitív nyelvészet egyik fontos állítása, hogy a nyelv mint tudás szoros összefüggésben áll a világról való tudással.

A nyelvi tevékenység nem pusztán közvetítés vagy átadás, hanem interszubjektív jelenség: a beszélő társak együtt hozzák létre a kommunikációs folyamatot és azon belül a megértést.

Tudatunk folyamatosan feldolgozza és rendszeresen összegzi a környezetéből érkező hatásokat, valamint saját belső állapotának alakulását, és fontos, hogy mindez időben megy végbe.

A funkcionális nyelvészet a nyelv elvont rendszerét nem önmagában vizsgálja, hanem a nyelvhasználat jellemzőivel összefüggésben.

A nyelvet a változatos nyelvhasználati adatok elrendezésével és magyarázatával lehet részletesen leírni, a nyelvi szerkezetek jelentését különösen fontosnak tartva, a beszélő és a hallgató nézőpontját figyelembe véve.

Mi maradt az elbeszélő múlt után?

Az egyszerű múlt kezdte elfoglalni azokat a tartományokat, amelyeket korábban az elbeszélő múlttal fejeztek ki a magyar anyanyelvű beszélők, ugyanakkor nem vette át a temporális közvetlenséget.

A másik megoldás körülírással érzékelteti azt, hogy a beszélő tanúja volt az elbeszélt eseménynek, például: láttam, amikor…; láttam, ahogy…; tapintani lehetett a…

Ez jellemzően 20. századi fejlemény, az általa vizsgált 19. századi szövegekben általában nem fordul elő.

A beszélő közvetlen tapasztalatát tehát később egyre gyakrabban külön szavakkal és szerkezetekkel kellett kifejezni, miközben maga az elbeszélő múlt eltűnt az általános nyelvhasználatból.

A régi igeidők eltűnésének történeti menete

Az újmagyar kor 1920-ig, a trianoni békéig tartott. A kor legfontosabb eseménye a nyelvújítás volt.

A trianoni békét követő, jelenkori időszak magyar nyelvét újabb magyarnak vagy mai magyarnak nevezzük.

A középmagyar kornál említett nyelvi változásoknak köszönhetően a 18. századtól főként a nyelvi választékosság kifejezésének eszközévé váltak a különféle múlt idők, melyek a 20. századra teljesen ki is koptak nyelvünkből.

A régi formák eltűnése nem egyszerre történt. Először a különböző igeidők funkciói kezdtek egymáshoz közeledni, majd az összetett szerkezetek használata vált ritkábbá, végül az elbeszélő múlt és más régi múlt idejű alakok elsősorban irodalmi, archaizáló vagy nyelvjárási szerepben maradtak fenn.

A régi igeidők emlékei a magyar nyelvben

Az irodalomban bőven találunk példát ezekre a nyelvtörténeti-nyelvjárási jelenségekre - ezáltal használatuk, pontosabb jelentésük is tanulmányozható.

A régi formák emléke a Himnuszban, a Szózatban, 19. századi levelekben, emlékiratokban, történeti munkákban és egyes írói szövegekben maradt fenn.

A régmúlt és a folyamatos múlt kifejezésére használt vala és volt szerkezetek különösen alkalmasak voltak arra, hogy a beszélő egy korábbi esemény időbeli előzményét, tartósságát vagy lezártságát érzékeltesse.

Krúdy könnyedén kikerüli a feltételes módba helyezett mellékmondatok egymás-utániságából eredő sajátos kattogó jelleget.

Egyébiránt a kiveszőben lévő összetett múlt alkalmazásának Krúdynál időfilozófiai háttere van, a valóságos szereplők egy elmosódó, álomszerű múltban (félmúltban?) jelennek meg.

Az az igazság, ha visszagondolunk egy múltbéli élményünkre, szubjektíve akkor is egy véget nem érő folyamatnak látjuk (mindaddig, amíg felidézzük magunkban), ha az nyelvtanilag befejezett, akár pontszerű.

Miért nem egyszerűen „elszegényedés” történt?

A régi igeidők eltűnését nem lehet pusztán úgy értelmezni, hogy a magyar nyelv kevesebb nyelvtani formát őrzött meg. A korábbi jelentéskülönbségek egy része más nyelvi eszközökre tevődött át.

A magyar nyelvben a befejezettséget az igekötők, a mondatszerkezet, a szövegkörnyezet és az időhatározók is kifejezhetik. A közvetlen tapasztalatot körülírások, a múltbeli előidejűséget pedig összetett szerkezetek és szövegkörnyezeti kapcsolatok jelölhetik.

Az igeidő fogalma nem azonos a hétköznapi életben használt idő szó fogalmával. Ha azt mondod, holnap moziba megyek, akkor az igét jelen időben használod, viszont valójában a jövőre utalsz - vagyis a tényleges idő eltér az igeidőtől.

Az időben elhelyezett jelenségek rendszerét ugyanis bonyolítja, hogy a beszéd idejéhez, azaz a beszédidőhöz is viszonyítható a jelenség ideje, eszerint létezik előidejűség, egyidejűség és utóidejűség - ezek pedig megfelelnek a múlt, jelen és jövő időnek.

A ragozott igéken, illetve az igék különböző idejű alakváltozatain kívül összetétellel, azaz segédigékkel is utalhatunk az időre. Elég, ha csak a magyar fog szóra gondolsz (esni fog), amely a jövő időt jelöli.

A régi magyar rendszer változásának lényege

Az ómagyar nyelv összetett igeidő- és aspektusrendszerében a befejezettség, a folyamatosság, az előidejűség és az elbeszélői nézőpont több különböző igealakkal is kifejezhető volt.

A változás során az igekötők egyre nagyobb szerepet kaptak az aspektus jelölésében, miközben az összetett igeidők fokozatosan elveszítették korábbi funkciójukat.

A sztenderdizáció nem erősítette meg az elbeszélő múlt élő használatát, mert az a beszélt nyelvben már ritkább volt, és a korszak társadalmi-kulturális változásai is a múlt távolibb, lezártabb és objektívebb bemutatásának kedveztek.

Az egyszerű múlt ezért fokozatosan átvette az elbeszélő múlt szerepeinek jelentős részét, miközben a közvetlen átélést és a folyamatos múltbeli jelenetezést más nyelvi eszközök kezdték kifejezni.

tags: #regi #magyar #igeidok #kikalasanak #okai