dc.contributor.advisorRathmann, Christian (Prof. dc.description.abstractThis dissertation presents the first systematic, empirical investigation of the morphological properties of mouthings in Hungarian Sign Language (MJNY). MJNY, unlike other European sign languages, borrows mouth forms from the surrounding spoken language, Hungarian, which is a Finno-Ugric language with rich inflectional morphology (Kiefer 2000). An MJNY video collection of interviews with Hungarian Deaf signers served as the source of the empirical data. I investigated the production of five participants (110 minutes of raw material) in order to find MJNY utterances with potential inflections in mouthings. Transcription was carried out with the annotation tool iLex (Hanke & Storz 2010). These findings are interpreted in a language contact framework. The term cross- modal code-mixing is used to refer to mouthings, emphasising that it is a specific language contact phenomenon not described in spoken languages. The dissertation closes with a discussion on a bilingual approach which describes mouthings with Hungarian inflection as a natural part of the dynamic bilingual linguistic repertoire of Hungarian signers. item.advisorGNDRathmann, Christian (Prof. Bank, Richard, Onno Crasborn & Roeland van Hout. 2013. Alignment of two languages: The spreading of mouthings in Sign Language of the Netherlands. International Journal of Bilingualism 191. 40-55. Boyes Braem, Penny & Rachel Sutton-Spence (eds.) 2001. The hands are the head of the mouth: The mouth as articulator in sign languages. Hanke, Thomas & Jakob Storz. 2010. iLex - A database tool for integrating sign language corpus linguistics and sign language lexicography. In 3rd Workshop on Representation and Processing of Sign Languages: Corpora and Sign Language Technologies (Marrakech, May 2008). Johnston, Trevor, Jane van Roekel & Adam Schembri. 2015. On the conventionalization of mouth actions in Australian Sign Language. Language and Speech 59(1). 3-42. Nadolske, Marie A. & Rachel Rosenstock. 2007. Occurrence of mouthings in American Sign Language: A preliminary study. In Pamela Perniss, Roland Pfau & Markus Steinbach (eds.), Visible variation: Comparative studies on sign language structure, 35-62. Cited by (1)Cited by one other publicationMesch, Johanna & Krister SchönströmThis list is based on CrossRef data as of 13 august 2026. Please note that it may not be complete. Sources presented here have been supplied by the respective publishers. Romanek Péter ZalánA prelingvális siketek nyelvelsajátítása - kitekintésA magyarországi siket közösség tagjai többségének elsődleges nyelve a magyar jelnyelv, e tapasztalati tényt azonban nem tükrözik a siket gyerekek korai nyelvelsajátításának, illetve az oktatás-nevelés mindennapi intézményes gyakorlatának a körülményei. A tanulmány áttekinti a jelelő/siket közösség fogalmához kapcsolódó terminológiai gyakorlatot, a közösség főbb jellemzőit, tekintettel arra, hogy a jelelő közösség tagjai nemcsak siketek, hanem hallók is lehetnek. A jelelő közösség sokszínűségéből adódóan a jelnyelv gyerekkori első-, illetve másodnyelvi elsajátítása létező jelenség, ezért a tanulmány a bimodális kétnyelvűség neuro- és szociolingvisztikai hátterére is kitér. A nemzetközi és a legújabb hazai, a JelEsély projekt keretében született eredmények alapján a tanulmány a hazai siketoktatás újragondolását járja körül.BevezetésA magyarországi hallássérült közösséggel összefüggésben a siket gyermekek oktatása az egyik legneuralgikusabb alkalmazott terület a sokrétű vonatkozásai okán (Bartha-Hattyár 2002; Bartha et al. 2006). A siketoktatással kapcsolatos kérdések kezelése évtizedek óta nemcsak az alkalmazott módszertanok tekintetében mondható problematikusnak, hanem a siketség fogalmának ontológiai és episztemológiai megközelítéseiben (Lane 2005) is, ami döntő befolyást gyakorol arra, hogyan alakulnak a siket ember társadalomban elfoglalt helyének és szerepének a különböző értelmezései, ennek megfelelően a különböző gyakorlatok kialakulását is befolyásolja. A tanulmány ennek tudatában kísérli meg azoknak a siketeknek a nyelvelsajátítással és -használattal kapcsolatos kérdéseit részlegesen megválaszolni, akik a hallásukat még bármilyen természetes nyelv (Bartha et al. 2006: 862) elsajátítása előtt veszítik el, ezért a hallásfogyatékossággal foglalkozó források őket nevezik prelingvális siketeknek (Csányi 1993). A vizsgált kérdéseket elsősorban a szocio- és a pszicholingvisztika perspektívájából elemzi annak érdekében, hogy a siketek anyanyelvtanításával összefüggésben alapvető következtetéseket vonjon le. A jelelő/siket közösségről A tanulmányban hivatkozott embercsoport megnevezését illetően fogalmi széttartás, néhol még ellentmondás is tapasztalható, hiszen tudományos és köznyelvi diskurzusok többféleképpen kategorizálják őket attól függően, mit előfeltételeznek és milyen lényegi vonásokat akarnak kiemelni a különböző területek - orvosi, pedagógiai, emberi jogi, antropológiai stb. - céljai és gyakorlata szerint, így rétegzettnek mondható a siketség fogalma. Az elrendezések szempontjai mögül természetesen felsejlenek a sokszor kevés átjárhatóságot biztosító ideológiai megközelítések háttérfeltevései (további megközelítésekről lásd Bartha et al. 2006: 860-862). A hallás mint képesség csupán az egyén fizikai állapotát tükrözi, a siketség viszont szociokulturálisan kialakult absztrakció (Szrena-Ungár 2010) - ahogy a további megközelítések megközelítései -, amelynek szociológiai/kulturális antropológiai megközelítése „a siketséget egy olyan embercsoport létállapotának, adottságának tekinti, amely tagjainak közös vonása, hogy a világot elsődlegesen vizuálisan érzékelik, akiket közös kultúra, hasonló tapasztalatok, viselkedési szokások jellemeznek, s legfőképpen közös nyelvet, a jelnyelvet használják” (Bartha 4: 319; Stokoe 2001). A siket emberek közösségének és önazonosságának szimbóluma (Bartha 4: 319), identitásának alapja (Romanek 2014; továbbá Szrena-Ungár 2010; McIlroy-Storbeck 2011) a magyar jelnyelv, a közösség tagjai elkötelezettséget éreznek a saját közösségük értékei és normái iránt, ezeket belsővé teszik, és a jelnyelvre anyanyelvként tekintenek (Woodward 1982 nyomán). A jelelő közösség viszont ennél tágabb csoportot jelöl, ugyanis ennek a közösségnek az alapját a magyar jelnyelv és a jelnyelv révén hozzáférhető siket kultúra ismerete és ennek egyéni belső önazonossága teremti meg (Lane 2005; Romanek 2014), így a hallásállapot nem releváns volta miatt bárki lehet ennek a csoportnak a része, akár a hallással rendelkező egyének is, akik valamilyen motivációból vagy szociokulturális helyzetből fakadóan elsajátítják a jelnyelvet, és azt a mindennapokban használják is. A prelingvális siketek, különösen azok, akik a később kifejtendő siketoktatásba kerülnek be, a családon belüli hallásállapottól és a nyelvhasználattól függetlenül nagyon hamar integrálódnak a jelelő közösségbe a közös nyelv, annak ismerete, illetve a SIKETVILÁG (a fogalomra lásd Lane 2005; Bartha et al. 2016: 338) közös értékei okán, ahogy a későbbiekben látni fogjuk, különösen a nyelvelsajátítással és a nyelvhasználattal összefüggésben. Kevés megbízható adattal rendelkezünk a siketek létszámarányáról. A legátfogóbban a Központi Statisztikai Hivatal regisztrálta őket, noha a 2011-es népszámlálás során alkalmazott terminológiai gyakorlat miatt csak annyit tudunk, hogy összesen 8571 ember vallotta magát siketnek (Csordás 2014), miközben nem ismerjük a hallásvesztésük időpontját, a nyelvismeretüket és az egyéb szociolingvisztikai változókat, amelyek alapján megközelítő képet kaphatnánk a jelelő (siket) közösség terjedelméről (a cenzus nyelvideológiai vonatkozásait lásd Bartha 1999: 154-159). A népszámlálás alkalmazott kérdőív kitért ugyan a nyelvhasználat egyes aspektusaira, a megadott válaszok között viszont nem szerepelt explicit formában a jelnyelv, így ha az adatközlő külön nem jelezte, nem került be még az egyéb kategóriába sem, ezért a népszámlálásnak nyelvismerettel és -használattal összefüggő adatait kellő óvatossággal kell kezelnünk. Ahogy nincsenek adataink arról, hogy hány jelelő halló van különböző hallásállapotú családokban, vannak viszont megközelítő becsléseink arról, hogy hazánkban hányan sajátíthatják el a jelnyelvet. Az ELTE BTK jelnyelvi specializációjára évente 15-30 fős hallgatóság jár, miközben a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének 2015. évi szakmai beszámolója szerint az adott évben a SINOSZ által lefedett térségben - vagyis 16 megyében és Budapesten - összesen 997 ember járt (1) a Központi Európai Referenciakeret szerinti különböző szintű jelnyelvi tanfolyamokra. Összefoglalásképpen elmondható tehát, hogy nem jelentéktelen méretű embercsoportról beszélhetünk, ha a jelelő közösségre gondolunk, amely jelentős mértékben lefedi a prelingvális siketek embercsoportját is. Egyáltalán nem zárható ki, hogy a jelnyelvi tudás hiánya akár jellemző is lehetne a prelingvális siketekre, különös tekintettel a földrajzilag izoláltan élő siketekre, akikről semmilyen elérhető adat nem áll rendelkezésre, a számukat azonban elenyészőnek tarthatjuk. A jelelő siket közösség nyelvhasználata A jelelő közösség határai tehát nem olyan élesek és jól körülhatároltak, ezért erre a diffúz embercsoportra is jellemző a sokszínűség, akár a hallásállapotát, akár a nyelvelsajátítás külső (társadalmi/közösségi/családi) és belső (egyéni) körülményeit, akár a nyelvhasználatát vizsgáljuk. E csoporton belül a jelnyelv nemcsak kommunikációs eszköz és a mindennapi életvitel nyelve egymás között, hanem a megismerés közege, a kognitív-mentális és az érzelmi fejlődés egyik nyelvi záloga is (Bartha 2004: 861; Hattyár 2008: 78-105). A hallásállapot, a nyelvtudás és a nyelvhasználat különböző elrendeződései variálódhatnak egymással. Bartha és munkatársai (2016: 354-355) a meglévő szociolingvisztikai változók mentén tizenhárom prototipikus csoportot javasolnak a jelelő közösség tagolódására, amelyek között nem diszkrét határvonalakat, sokkal inkább átmeneteket tapasztalhatunk. Vannak további, nem homogenizálható, hovatovább egyedi családi és nyelvi elrendeződések, mint például a jelelni kitűnően tudó, a magyart idegenként használó siket apa és a jelelni kevésbé tudó, magyarul jól tudó halló anya vagy jelelni tudó és jól beszélő nagyothalló anya és jelelni nem tudó és a magyart idegenként használó siket apa párosa, amely családokba jelelni (nem) tudó siket, nagyothalló vagy halló születhet. Bartha (1999: 173-174) összefoglalóan Grosjean-féle családmodellnek nevezi azt a nyelvi elrendezést, amelyben a (prelingvális) siketek két végletként az első, illetve a többedik generációs siket vagy halló családban születnek. Siket családokban a magyar jelnyelv - és esetleg valamely hangzó nyelvnek egy kódváltozata -, halló családokban viszont sokkal inkább a hangzó magyar nyelv az a nyelv (Emmorey et al. 2005; Hattyár 2008; Bartha et al. 2016), amelyet a mindennapok nyelveként használnak a szülők saját maguk között és gyermekükkel, bár előfordulhat, hogy halló szülő valamilyen mértékben jellel kísért magyart, esetleg artikulációval kísért gesztusokat alkalmaz a gyerekkel való kommunikációjában. Nem egy családnál találkozhatunk a home sign jelenségével, ami azt jelenti, hogy a szülők a gyermekükkel együtt különböző jelek használatátalakítják ki a családban, és ezek terjedhetnek néhány jeltől az egészen bonyolult, gesztusokkal ötvözött szintaktikai struktúrákig (Goldin-Meadow 2012). A siketek többségénél tehát már a családi nyelvhasználati elrendezések miatt sem beszélhetünk egynyelvűségről, sokkal inkább egy kontinuum mentén dinamikusan mozgó, bimodális kétnyelvűségről (Quinto-Pozos−Adam 2015), amelyben a megnyilatkozó két, eltérő modalitásra épülő nyelvet ismer és használ akár egy megnyilatkozáson belül is (Grosjean 1982; Bartha 1999). A dinamikus pozícióváltás jelzi egy siketnek a kontinuumon elfoglalt helyét aszerint, hogy milyen gyakran, milyen nyelvhasználati területeken, milyen mértékben és mely kódcsatornáon kap nyelvi hatásokat, és produkál sajátot. A közösségen belüli különböző nyelvi elrendeződések pedig nem feltétlenül két egymástól elkülönült nyelvi rendszer összjátékának értelmezhetők, sokkal inkább két, egymásba nyúló nyelvi rendszer egyéniproduktumait mutatják a bimodalitás egyidejűséget megengedő megnyilatkozásai szintjén (Emmorey et al. 2005: 663) a nem nyelvi jellegű gesztusok, a két nyelv egy-egy kódcsatornáját egyszerre igénylő mouthing (Rácz 2010; Bartha et al. 2016), illetve az artikulált beszédrészletek előfordulásával, amelyek kombinációit finom fokozatiság jellemezheti (Bartha et al. 2016). Ez az egyéni sokszínűség a prelingvális siketek nyelvhasználatára is jellemző. A prelingvális jelelő siketek nyelvelsajátítása A jelnyelv elsajátításának neurolingvisztikai megközelítése Az ember azzal a képességgel születik, hogy elsajátíthatja bármelyik emberi nyelvet. Az(oka)t a nyelv(ek)et fogja elsajátítani, amely(ek) a környezetében van(nak) és hozzáférhető(ek) (Baker et al. 2008). A jelnyelv elsajátítása mögött pedig ugyanazon neurobiológiai és kognitív mechanizmusok állnak, mint bármelyik hangzó nyelv elsajátítása mögött (például Pettito 2000; Polk 2012). Poizner, Klima és Bellugi (1987) jelnyelvi afáziakutatások során bebizonyították, hogy a siketen született jelelő siketek afáziája hatást gyakorol a jelnyelvi produkcióra. Petitto és munkatársai (2000: 12) pedig kimutatták a natív jelelő siket és a jelnyelvet nem ismerő halló felnőttek nyelvi reakcióinak agyi képalkotó eljárással történő detektálásával, hogy a Wernicke-régiónak az a része, amely felelős a hangok fonetikai feldolgozásáért, feldolgozza a siket jelelők esetében a jelnyelvnek ezzel azonos szintjén levő, ám vizuálisan kifejeződő fonetikai egységeit is. Ezen a két neurolingvisztikai kutatáson felül még számos, ezen a területen más céllal végzett kutatás összehangzó eredménye jelzi (Petitto et al. 2016 bibliográfiáját alapul véve), hogy az agyban a nyelvi feldolgozásáért felelős mentális folyamatok nem a hangokat és a beszédet dolgozzák fel, hanem a nyelvi szerveződések egységeit, vagyis a jelnyelvi megnyilatkozásokat alkotó jelnyelvi egységek is biológiai realitással rendelkeznek, emellett Humphries és szerzőtársai (2014) szerint a jelnyelvek és a hangzó nyelvek elsajátítása egyformán fejleszti az agyat. Az agy feldarabol, kategorizál, címkéz. Ezeket az öntudatlan, nem szándékolt mentális műveleteket a bejövő nyelvi ingerek esetében is elvégzi, ami azt jelenti, hogy egy halló ember agya a folyamatos beszédhangfolyamot diszkrét fonetikai egységekre bontja, azokat összekapcsolja, és számos mentális visszacsatolással megtámogatva nagyobb egységekbe építi, ami más kognitív rendszerek, mint például a munkamemória együttműködését is feltételezi (Pléh-Lukács 2014). Ugyanezeket a műveleteket elvégzi a jelnyelvet használó siket vagy halló egyén agya is: diszkrét elemeire bontja a manuális és nonmanuális folyamatokat (nonmanuális folyamatnak nevezzük azokat a megvalósulási formákat, amelyek nem kézhez, hanem arcmimikához, tekintethez és testtartáshoz kapcsolódnak), majd egységekbe szervezi őket, noha ugyanezt a jelnyelvi megnyilatkozást a jelnyelvet nem ismerő halló ember hadonászásnak, mutogatásnak látja (Emmorey 2007). Számos kutatás foglalkozott már azzal a komplex jelenséggel, hogyan és milyen fokozatokban veszi birtokba a halló ember a környezetében lévő nyelv(ek) beszélt változatát (például Gósy 2005; Pléh-Lukács 2014), ugyanakkor a jelnyelv kutatása (kitekintőleg lásd többek között: De Quadros et al. 2016) feltárta, hogy a jelnyelv elsajátításának folyamatai és mechanizmusai nem térnek el a hangzó nyelvekéitől, azaz bármelyik nyelvet is sajátítja el egy gyermek, ugyanazokon a folyamatokon és szakaszokon megy át. Petitto és Marentette (1991), Baker és munkatársai (2008), illetve más jelnyelvészek rávilágítottak arra, hogy a jelnyelv elsajátítása során a többgenerációs siket gyerekek átmennek a nyelvelsajátítás első fázisain, csak épp „manuálisan gagyognak” (vocal vs. manual babbling), ebből kialakulnak a szótag-kombinációk, körülbelül ugyanabban az időintervallumban, amikor a halló kortársaiknál is megtapasztalható ez a folyamat. A halló szülők siket gyerekénél, különösen ahol a jelnyelv általában nem szerepel a nyelvi repertoárban, ez nem történik meg, noha az első néhány hónapban észlelhetők a gagyogások, ez a folyamat aztán lelassul, míg a halló kortársaik tovább lépnek a nyelvelsajátítás következő fázisaiba, így a hozzáférés hiánya már itt, az első hónapokban lemaradást mutat az elsőgenerációs siket gyerek nyelvelsajátításában (Baker et al. 2008: 38). Tehát akár jelnyelvről, akár hangzó nyelvről beszélünk, ugyanazokat a nyelvelsajátítási mechanizmusokat látjuk. A többgenerációs siket gyerek korai jelnyelvi elsajátítása A magyar jelnyelv természetes nyelvnek tekinthető, önálló nyelvtani struktúrával rendelkezik a nyelvleírás minden szintjén Mongyi-Szabó (2005) szerint, amelyet a jelnyelvi kutatások, például Surányi (2015) is részletesebben tárgyalnak. A többgenerációs siketek jelnyelvi korai nyelvelsajátítása a következőképpen alakulhat Baker és szerzőtársai (2008) alapján (továbbá Hattyár 2008). Az első kilenc hónapban gügyögés és jelekhez kapcsolódó motorikus mozdulatok, illetve gesztusok tapasztalhatók, az első év körül kialakul a nyelvfüggetlen rámutatás. A 12-18. hónap körül már kialakulhat a konkrét entitásokra történő referenciális rámutatás, noha a személyre mutatások időnkén...
