Lisieux-i Szent Teréz életének és tanításának középpontjában az Istenbe vetett bizalom, a szeretet és a lelkekért végzett imádság állt. Imameghallgatásait nem elsősorban rendkívüli eseményekben látta, hanem abban a bizonyosságban, hogy Isten meghallja a hozzá forduló embert, vezeti őt, és a kért kegyelmeket sokszor a várakozás, a szenvedés vagy a lelki szárazság útján adja meg.
Teréz saját életében több olyan eseményt is átélt, amelyet imádságára kapott válaszként értelmezett: gyermekkorában súlyos betegségéből való gyógyulását, a bűnösök megtéréséért mondott imák meghallgatását, kármelita hivatásának kibontakozását, valamint azt a belső vezetést, amely a „kis út” felismeréséhez vezette. Tanúságtételei szerint az ima nem mindig változtatja meg azonnal a körülményeket, de átalakítja az ember szívét, és megtanítja felismerni Isten akaratát.
Lisieux-i Szent Teréz életének rövid háttere
Teréz 1873. január 2-án született a normandiai Alençonban. A keresztségben a Mária Franciska Teréz neveket kapta. Szülei, Louis Martin és Marie-Azélie Guérin mélyen vallásosak voltak, mind az öt, a felnőtt kort megélt lányuk szerzetes lett.
Az édesanya halála után, amikor Teréz ötéves volt, a család Lisieux-be költözött. Nővérei beléptek a helyi Kármelbe, és Teréz is minden igyekezetével a hivatásáért küzdött. Már kilencéves korában kérte felvételét a nővérekhez.
1886 karácsonyán élte át a megtérést, ekkor értette meg, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja. 1887 nyarán egy halálra ítélt gyilkos megtéréséért imádkozott, s amikor imádsága meghallgatásra talált, az elítélt kivégzése előtt megcsókolta a feszületet, Terézben megnövekedett a vágy, hogy a bűnösök megtéréséért éljen, „napról napra lelkeket mentsen”.
Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. A Kármel elöljárói azonban a nagykorúság előtt nem akarták felvenni.
Teréz édesapjával Rómába utazott, ahol egy pápai fogadáson, kijátszva az őrök éberségét, XIII. Leó elé térdelt. A kérésre azonban a pápa is csak kitérő választ adott. Teréz válaszul felajánlotta magát: legyen a kis Jézus játékszere, labdája, amivel bármit tehet, csak öröme teljék benne.
1887 decemberében aztán megérkezett a pápai engedély, és 1888 tavaszán Teréz beléphetett a kolostorba. 1890. szeptember 8-án tett fogadalmat.
Ágnes anya, vagyis Pauline, Teréz nővére kívánságára 1895-ben kezdte el írni lelki életrajzát. Sok testi és lelki szenvedés kínozta: a tüdőbajból származó fizikai fájdalmai mellett édesapja betegsége és halála, valamint elöljárói szigorúsága is megpróbáltatást jelentett számára.
A bántásokat szótlanul, panasz nélkül tűrte, azonban magányosság gyötörte és kételyei voltak. 1896 nagypéntekének éjszakáján súlyos lelki sötétség töltötte el, mely haláláig kísérte. A hit legkeservesebb próbáját kellett kiállnia, de készségesen ült le a bűnösök asztalához, s szenvedését fölajánlotta a hitetlenekért.
Teréz 1897. szeptember 30-án halt meg, ragyogó arccal, a szeretet eksztázisában. Utolsó szavai ezek voltak: „Istenem, szeretlek.”
Az imameghallgatás alapja: gyermeki bizalom Istenben
Teréz számára az imameghallgatás elsősorban nem valamely különleges jel vagy rendkívüli esemény volt, hanem annak megtapasztalása, hogy Isten szerető Atyaként fordul az emberhez. A bizalom hiányát Jézus iránti fájdalomként értelmezte.
„Én az Istenbe vetett bizalomnak útját járom, és nem tudom megérteni azokat a lelkeket, akik ilyen Jóságos Baráttól félnek. A bizalom hiánya az, amely Jézust bántja. Én bízom Isten Irgalmában.”
Teréz az Istennel való kapcsolatot nem elsősorban jogi vagy büntető viszonyként szemlélte. Isten számára inkább szerető Atya volt, aki ismeri gyermekei gyengeségét, és irgalommal vezeti őket.
„Ah! Az Úr olyan jó hozzám, hogy nem félek tőle, mindig megadta, amit kívántam, vagy inkább arra indított, hogy vágyakozzam arra, amit adni akart nekem”.
Ez a mondat jól összefoglalja Teréz imádságos tapasztalatát: Isten sokszor nem egyszerűen teljesíti az ember kívánságát, hanem magát a vágyat alakítja át. A kérő imádság így fokozatosan megtisztul, és összhangba kerül azzal, amit Isten adni akar.
A betegségből való gyógyulás mint meghallgatott ima
Teréz gyermekkorában súlyos betegségben szenvedett. Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt.
Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak.
Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: „Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám. Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.”
Teréz ezt az eseményt Mária közbenjárására kapott kegyelemként élte meg. A gyógyulás számára nem pusztán a testi állapot megváltozása volt, hanem személyes találkozás a mennyei Anyával, aki irgalmasan lehajolt hozzá.
Imameghallgatás és a bűnösök megtérése
1887 nyarán Teréz egy halálra ítélt gyilkos megtéréséért imádkozott. Az elítéltet Pranzininek hívták, és Teréz különösen azért könyörgött, hogy legalább a kivégzés előtt adjon valamilyen jelet a megtéréséről.
Amikor imádsága meghallgatásra talált, az elítélt kivégzése előtt megcsókolta a feszületet. Teréz számára ez annak jele volt, hogy Isten irgalma elérte a bűnöst, és az utolsó pillanatban is képes megnyitni a szívet.
Ez az esemény megnövelte benne a vágyat, hogy a bűnösök megtéréséért éljen, „napról napra lelkeket mentsen”. Ettől kezdve imádságát egyre inkább mások üdvösségéért ajánlotta fel.
„Én minden bűnöst meg szeretnék téríteni, hogy letöröljem a könnyeket, melyeket Jézus ont, bűneink miatt.”
„Minden áron meg akarom akadályozni, hogy a bűnösök örökre elkárhozzanak.”
Teréz számára az imameghallgatás nem önmagáért kért előny volt, hanem mások javát szolgáló kegyelem. A saját imádságát is úgy értelmezte, mint amely részt vehet Jézus megváltó művében.
„Jézus a mi szeretetünktől, áldozatainktól akarja függővé tenni a lelkek üdvét. Ajánljuk fel Neki szenvedéseinket az ő megmentésükért!”
„Ne fecséreljük el az időnket, mentsük meg a lelkeket. Úgy hullanak a lelkek a pokolba, mint hópelyhek tél idején.”
A hivatásért mondott imák és a várakozás
Teréz már gyermekkorától kezdve a Kármelbe vágyott. A kolostorba való belépés iránti vágya azonban nem teljesült azonnal. A várakozás, az akadályok és a bizonytalanság nem a meghallgatás hiányát jelentették számára, hanem a hivatás megtisztulásának időszakát.
A pápai kihallgatáson XIII. Leó elé térdelt, és könnyek között mondta: „Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!”
Teréz folytatta: „A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!”
Leó pápa megértette az ügyet és így szólt: „Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.”
De Teréz ismét kérlelte: „Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!”
Végül a pápa így szólt: „Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!”
Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és a helynökkel együtt megfogták és elvitték.
1887 decemberében megérkezett a pápai engedély, és 1888 tavaszán Teréz beléphetett a kolostorba. Az imádság tehát meghallgatást nyert, de nem abban a pillanatban és nem azon a módon, ahogyan Teréz kezdetben szerette volna.
Az események megtanították arra, hogy a bizalom nem azonnali eredményhez kötődik. A kérő imádság mellett szükség van türelemre, önátadásra és annak elfogadására, hogy Isten a maga idejében teljesíti be a vágyat.
Az önátadás mint az ima válasza
Amikor Teréz a pápai találkozás és a hivatása körüli akadályok miatt nem kapott azonnali választ, egyre mélyebben értette meg az önátadás jelentőségét. Felajánlotta magát Istennek, hogy úgy bánjon vele, ahogyan akar.
Teréz válaszul felajánlotta magát: legyen a kis Jézus játékszere, labdája, amivel bármit tehet, csak öröme teljék benne.
Ez a kép később egész lelkiségének egyik fontos kifejezője lett. Istenre hagyatkozni nem azt jelentette, hogy lemondott minden vágyáról, hanem azt, hogy vágyait Isten kezébe helyezte.
„Uram, én nem félek a szenvedéstől, nem félek semmitől, csak a magam akaratától. Kérlek, vedd el tőlem, és add nekem a Te Szent Isteni Akaratodat!”
Teréz számára az imameghallgatás legmélyebb formája az volt, amikor az ember akarata egyre inkább egyesül Isten akaratával.
„A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.”
A „kis út” és az imameghallgatás mindennapi formái
Teréz nem rendkívüli teljesítményekben kereste az életszentséget. A „kis út” a hétköznapi, apró jótettek, imádságok, önfeláldozás és a mindennapi hűség útja volt.
Az Istenhez vezető kis úton a szentség nem valami rendkívüli, hanem saját hivatásunk és az Isten által kijelölt feladataink megvalósulása; a magunkkal szembeni igazság és saját élettörténetünk elfogadása.
A kis út nem más, mint a hétköznapi, apró jótettek, imádságok, önfeláldozás, a mindennapi hűség útját járva jutni egészen közel Istenhez.
Teréz a kis áldozatokat olyan imádságként értelmezte, amelyekkel örömet szerezhet Istennek. Nem az eredmény nagysága, hanem a szeretet tisztasága számított.
„Minden pici áldozat, minden mosolygós tekintet, minden kedves szó és tett által meg akarom mutatni, hogy mennyire szeretlek Istenem.”
„Jézus engem arra tanít, hogy minden apró cselekedetemet szeretetből végezzem.”
„Jézus Szívét elragadják a tiszta szeretetből végzett legkisebb tetteink.”
„Még egy gombostűt is azért veszek fel a földről, hogy azzal örömet szerezzek a Jóistennek!”
Ebben a szemléletben az imameghallgatás nemcsak azt jelenti, hogy Isten válaszol a kimondott kérésekre. A szeretetből végzett apró cselekedetek is az imádság formái, amelyek által az ember bekapcsolódik Isten akaratába.
Az ima közbeni elkalandozás és a közbenjárás
Teréz tanítása szerint az ima közbeni figyelemelterelés nem feltétlenül jelenti az imádság kudarcát. A gondolatok elkalandozását is fel lehet ajánlani Istennek, különösen akkor, ha egy konkrét személy vagy élethelyzet jut eszünkbe.
„Gyakran jönnek zavaró gondolatok imádság közben, de amint tudatosítom magamban ezt, imádkozom azokért az emberekért, akikkel kapcsolatos gondolatok elterelték figyelmemet. Így végül hasznot húzok a figyelmemet zavaró tényezőkből.”
Teréz ezzel nem azt állította, hogy minden elkalandozás közvetlenül Istentől származik. Azt mutatta meg, hogy a szétszórtságban is lehet újra Isten felé fordulni, és a felmerülő személyeket imádságba foglalni.
Az ilyen imádság közbenjáró imává válik. A figyelem elterelődése így nem feltétlenül elszakít Istentől, hanem alkalommá lehet arra, hogy másokat Isten elé vigyünk.
Teréz gyakorlata szerint ilyenkor nem szükséges hosszú gondolatokat megfogalmazni. Elég lehet, ha az ember felismeri, ki jutott eszébe, és röviden Isten irgalmába ajánlja.
A lelki szárazságban mondott ima
Teréz életének utolsó éveiben gyakran tapasztalt lelki szárazságot. 1895-ben már arról panaszkodik, hogy egy ideje nem tud lelki könyveket olvasni.
„…később azonban már minden könyv hidegen hagyott s még mindig ebben az állapotban vagyok. Ha felütöm egy spirituális szerző könyvét (legyen az akármilyen szép, mélyenszántó), rögtön érzem, hogy összeszorul a szívem, s úgy olvasom, hogy jóformán meg sem értem, vagy, ha megértem, a lelkem megtorpan anélkül, hogy elmélkedni tudnék …”
Teréz azonban nem tekintette ezt az állapotot Isten távollétének. Inkább úgy értelmezte, hogy Isten könyveken és érzéseken kívül, belső módon tanítja őt.
„Megértem és tapasztalásból tudom, hogy »Isten országa bennünk van«. Jézusnak nincs szüksége sem könyvre, sem doktorokra, ahhoz, hogy a lelkeket tanítsa; Ő, a doktorok Doktora, lármás szavak nélkül tanít…”
„Soha nem hallottam Őt beszélni, de érzem, hogy bennem van minden pillanatomban, vezet és sugallja, amit mondanom vagy tennem kell.”
„Pontosan abban a percben villannak fel olyan megismerések, amilyenek soha nem voltak világosak előttem, mikor szükségem van rájuk s a leggyakrabban nem is elmélkedéseim alatt jönnek gazdagon, hanem napi elfoglaltságaim közepette …”
A lelki szárazságban Teréz nem a különleges belső élményeket kereste. A szeretet konkrét cselekedeteivel válaszolt Istennek.
„Ha nem érzek semmit, ha lelki szárazságban vagyok, képtelenül az imára, az erények gyakorlására, akkor apró alkalmakat keresek, csekélységeket, hogy ezekkel örvendeztessem meg az Úr Jézust.”
„Például egy mosollyal, egy kedves szóval, amikor pedig jobban esne a hallgatás. Ha pedig nem találok ilyenekre alkalmat, akkor legalább ismételten elsuttogom Neki, hogy szeretem.”
Ez a tanúság azt mutatja, hogy az imameghallgatás megtapasztalása nem feltétlenül függ az érzelmi vigasztól. A szeretetben kitartó ember akkor is kapcsolatban marad Istennel, amikor semmilyen különleges érzést nem tapasztal.
A szórakozottság imává alakítása
Az imádság közbeni szórakozottság Teréz szerint szintén felajánlható Istennek. A figyelem elkalandozása közben eszünkbe juthatnak olyan emberek, akiknek szükségük van imára.
„Ó Uram, Istenem! Te tudod, hogy szórakozottságomban milyen gyakran eltávolodom Tőled. Ilyenkor végtelen Irgalmasságodra gondolok: aki nek az igazakért, hanem a bűnösökért jöttél.”
„Ilyenkor imádkozom azokért, akikre elkalandozva gondoltam, így ők is hasznot merítenek szórakozottságomból.”
Teréz felfogásában az imádság nem azért válik értékessé, mert az ember mindig tökéletesen összpontosít. Az ima értéke abban is megmutatkozhat, hogy az ember újra és újra visszafordul Istenhez, és a figyelmet elvonó gondolatokat mások javára ajánlja.
A szeretet mint az imameghallgatás legmélyebb tartalma
Teréz szerint Isten nem elsősorban külső teljesítményt vár az embertől. A szeretet az a középpont, amelyben az ima, az áldozat, a hivatás és a lelkekért végzett szolgálat egységbe rendeződik.
„Jézusnak egyáltalán nincs szüksége a műveinkre, egyes-egyedül a szeretetünkre.”
A legfőbb dolog ezen a világon nem az, hogy sokat gondolkozzunk és töprengjünk, hanem, hogy nagyon szeressünk.
„Az én hivatásom: a szeretet.”
„Jézust úgy akarom szeretni, ahogy még soha senki nem szerette.”
„Csakis önmagunk teljes feláldozását lehet igazán szeretetnek nevezni.”
„Én Jézust nem az ajándékaiért szeretem, hanem Önmagáért.”
„Érzem és tudom, hogy amikor másokkal gyöngéd vagyok, akkor az Úr Jézus működik bennem.”
„Nem bánom, hogy feláldoztam magam a Szeretetnek.”
Az imameghallgatás ezért Teréznél nem választható el a szeretettől. Isten válasza sokszor nem egy kívánt esemény bekövetkezése, hanem az a kegyelem, amely képessé teszi az embert arra, hogy jobban szeressen.
Az ellenszenv leküzdése mint imádságos válasz
Teréz a kolostorban olyan nővértárssal is találkozott, akit nehéz volt szeretnie. Nem az érzéseit próbálta letagadni, hanem konkrét cselekedetekkel igyekezett győzni az ellenszenv fölött.
„Azon igyekeztem, hogy úgy bánjak ellenszenves nővértársaimmal, amint azzal bánnék, akit a legjobban szeretek.”
„Mindannyiszor imádkoztam és bűnbánatot tartottam, valahányszor találkoztam vele.”
Ez a gyakorlat Teréz szerint az imádság egyik legőszintébb formája volt. Nem az számított, hogy természetes módon vonzódik-e a másikhoz, hanem az, hogy Isten szeretetéért kész-e jót tenni vele.
„Önmegtagadásom abban állt, hogy megtörtem akaratomat, elfojtottam ellenérzéseimet, észrevétlenül apró figyelmességekkel halmoztam el a környezetemet, és még sok ezer ilyen apróságból.”
A boldog hallgatás és az ítéletek elfogadása
Teréz az imameghallgatás útján az emberi véleményektől való szabadságot is fontosnak tartotta. A bántó megjegyzések, a félreértések és a méltatlan ítéletek közepette a hallgatás lehetett az önátadás és a béke eszköze.
„Semmibe se veszem az emberek véleményét és közömbösen fogadom: úgy a megszólást, mint a dicséretet. Mindezek nyomtalanul haladnak el előttem.”
„Ha félreértenek vagy megítélnek minket, ne szóljunk egy szót sem. Ó, boldog hallgatás, mely mennyei békével árasztod el a lelket!”
Teréz a hallgatást nem passzivitásként értelmezte, hanem olyan belső szabadságként, amelyben az ember nem akarja mindenáron megvédeni önmagát. A bizalom ilyenkor abban nyilvánul meg, hogy Istenre bízza igazságának és értékének megítélését.
A szenvedés felajánlása és a hit próbája
Teréz rövid élete során sok testi és lelki szenvedést hordozott. A tüdőbajból származó fizikai fájdalmai, édesapja betegsége és halála, elöljárói szigorúsága, valamint a hit sötétsége mind az imádság sajátos környezetévé váltak.
A keresztet nem Isten szeretetének ellentéteként látta. Megpróbáltatásait felajánlotta a bűnösökért, a hitetlenekért és az Egyházért.
„Szabad vagyok, mint a madár. Már nem félek a hosszú betegségtől sem, ha a jó Isten megengedi.”
„A szenvedés megérlelt, és úgy megacélozta lelkemet, hogy a mulandó dolgokért már nem hullatok egy könnycseppet sem.”
„A kereszt kísérő társam volt a bölcsőtől kezdve, és Jézus azt akarta, hogy szenvedélyesen szeressem ezt a keresztet.”
1896 nagypéntekének éjszakáján súlyos lelki sötétség töltötte el, mely haláláig kísérte. A hit legkeservesebb próbáját kellett kiállnia, de készségesen ült le a bűnösök asztalához, s szenvedését fölajánlotta a hitetlenekért.
Teréz tapasztalata szerint az imameghallgatás nem mindig úgy jelenik meg, hogy Isten megszünteti a szenvedést. Néha abban ad kegyelmet, hogy az ember a szenvedésben is szeretni, bízni és másokért imádkozni tud.
A tisztítótűztől való félelem helyett bizalom
Teréz erősen hangsúlyozta, hogy az embernek nem a büntetéstől való félelemben, hanem Isten irgalmába vetett bizalommal kell élnie. A tisztítótűzzel kapcsolatban is arra bátorította nővértársait, hogy ne a rettegés, hanem a szeretet vezesse őket.
„Maga túlságosan fél a jó Istentől, nem bízik benne eléggé. Biztos vagyok abban, hogy Ő ezért nagyon szomorú.”
„Nem kellene félnie a tisztítótűztől a szenvedések miatt, hanem kívánni kell, hogy ne kerüljünk oda: ezzel is megörvendeztethetnénk Istent, akinek olyan nehezére esik, hogy megbüntessen bennünket.”
„Amint megpróbál mindenben az Ő tetszésére cselekedni, és ha töretlen lesz a bizalma, Ő majd minden pillanatban körülveszi megtisztító szeretetével, és nem hagyja, hogy bűn száradjon a lelkén.”
„És biztos lehet abban, hogy nem kerül a tisztítótűzbe!”
Máskor így fogalmazott: „Ó, sajnállak titeket! Megsértitek a jó Istent, ha azt hiszitek, hogy a tisztítótűzbe kell kerülnötök. Ha az ember szeret, nincs tisztítótűz!”
Teréz tanítása szerint az Istenbe vetett bizalom önmagában is válasz az ember félelmeire. A szeretet nem jelenti a bűn komolyan nem vételét, hanem azt, hogy az ember Isten irgalmára hagyatkozva törekszik hűségesen élni.
Az imádság és az egyszerűség
Teréz nem bonyolult módszerként tekintett az imára. Az ima számára a gyermeki ráhagyatkozás, a bizalom és a szeretet egyszerű aktusa volt.
„Jézus, Mária, meg vagytok elégedve velem?”
Ez a rövid kérdés Teréz mindennapi lelki magatartását fejezi ki. Nem önmagát akarta igazolni, hanem arra törekedett, hogy Isten szeretetében maradjon, és naponta újra megkérdezze, hogy életével örömet szerez-e neki.
„Azt akarom, hogy a kis Jézus olyan jól érezze magát a szívemben, hogy ne kívánkozzék vissza többé a Mennyországba!”
Az imameghallgatás ilyen értelemben nem csupán kérés és válasz, hanem bensőséges kapcsolat. A kérő ember nemcsak valamit szeretne kapni Istentől, hanem azt kívánja, hogy szívében helyet készítsen Krisztusnak.
Az ima és az Eucharisztia
Teréz lelki életében a szentáldozás és az Eucharisztia központi helyet foglalt el. Az elsőáldozására való felkészülésben különösen fontos szerepet játszott az a kis könyv, amelyet Jézusról nevezett Ágnes anya állított össze számára.
„Emlékszik-e, drága Anyám, arra az elragadó kis könyvre, melyet három hónappal első Áldozásom előtt állított össze a számomra?”
„Ez volt a segítségemre abban, hogy átgondoltan és gyorsan készítsem elő a szívemet, mert ha régóta készítettem is, most új lendületet kellett kapnia, friss virágokkal betelnie, hogy Jézus örömmel tudjon benne megpihenni …”
„Minden nap nagyszámú erénygyakorlatot végeztem, melyekből mind virág lett s még nagyobb számban voltak jó feltételeim, melyeket Ön minden napra beleírt a kis könyvembe s a szeretetnek ezek a cselekedetei voltak a virágbimbók …”
Az „áldozás” Teréz számára nem pusztán vallási kötelesség volt. Azt kívánta, hogy Jézus otthonra találjon benne, és jelenléte átalakítsa mindennapi életét.
Az imameghallgatás és az élet könyve
Teréz élete végén arról beszélt, hogy Jézus nem könyvekből, hanem közvetlenül a lélek mélyén tanítja őt. A Szent Szívről Nevezett Mária Nővérnek írt levelében az „élet könyvére” irányította a figyelmet.
„Anélkül, hogy megmutatná magát, anélkül, hogy a hangját hallatná, Jézus a rejtekben tanít engem; nem könyvekből, mert meg sem értem, amit olvasok, de néha egy-egy mondás, mint az is, amelyet az ima végéből merítettem, (miután lelki magányban és szárazságban maradtam) megvigasztal engem.”
„Íme, itt a mester, akit neked adok, majd ő megtanít mindenre, amit tenned kell. Azt akarom, hogy olvass az élet könyvéből, amelyben a SZERETET tudománya foglaltatik.”
Az élet könyve nem valamiféle elvont tudásgyűjtemény, hanem a szeretet konkrét tapasztalata. Teréz számára Isten válasza sokszor egy belső felismerés, egy megnyugvás, egy döntéshez kapott világosság vagy a szeretetre való új képesség formájában érkezett.
A rózsák és az imák meghallgatása halála után
Teréz úgy vélte, hogy küldetése nem ér véget a földi élet lezárulásával. A mennyország utáni vágyát összekapcsolta azzal a kívánsággal, hogy továbbra is jót tegyen a földön élőkkel.
„Nem szándékozom tétlen maradni a mennyben, arra vágyom, hogy továbbra is az Egyházért és a lelkekért dolgozzak”.
„Az én mennyországom a földön jár majd a világ végezetéig. Igen, úgy szeretnék a mennyben lenni, hogy jót teszek a földön.”
„A mennyei boldogságban is jót akarok tenni a Földön élőkkel.”
„Rózsaözönt fogok bocsátani a Földre a világ végéig.”
A rózsák Teréz számára az imáira kapott kegyelmek jelképei lettek. A rózsazápor képe azt fejezi ki, hogy a szent közbenjárása által Isten irgalma sokféle formában elérheti az embereket.
„Íme az én vágyam a jövőre nézve: Istent szeretni, szeretetében részesülni, és lejönni a Földre, hogy megtanítsam az embereket arra, hogy kell szeretni a Szeretetet!”
„Megkezdtem hivatásom betöltését: úgy szerettetni meg másokkal a Jóistent, ahogy én szeretem Őt, hogy megismertessem másokkal az én kis ösvényemet.”
A küldetés folytatása az Egyházban
Teréz lelki tapasztalata szerint az imameghallgatás végső célja nem az ember önmagába záródó megnyugvása, hanem az Egyház és a lelkek szolgálata.
„Teréznek eleven bizonyossága van arról, hogy Jézus szerette őt, és személyesen ismerte őt a Szenvedésében, ahogy Pál apostol is mondja: „Szeretett és önmagát adta értem” (Gal 2,20).
Terézt kettős szomjúság tölti be, egyrészt „a szeretet vágya, amely Jézus szívében van, továbbá a lelkek megmentésének a vágya”.
Ez a kettős szomjúság uralta egész karmelita életét. Szilárd meggyőződése volt, hogy Jézus azt akarja, hogy segítsük őt üdvözítő munkájában és hogy vele együtt legyünk megváltók.
Sárga füzetében írja Teréz, hogy „nem ünnepelhetek élvezetből és nem pihenhetek, amíg vannak még megmenthető lelkek”.
Az imádság tehát Teréz számára missziós szolgálat is volt. A kolostor falai között élve is úgy tekintett önmagára, mint aki az egész Egyházért, a bűnösökért, a hitetlenekért és minden lélek üdvösségéért dolgozik.
Az eredmény elengedése
Teréz tanításának egyik fontos eleme, hogy az ember tegye meg mindazt, ami tőle telik, de ne az eredmény birtoklásához kösse a békéjét.
„Tegyél meg mindent, ami rajtad múlik, és ne törődj az eredménnyel.”
Ez az alapelv az imádságban is érvényes. Az ember kérhet, könyöröghet, felajánlhatja szenvedéseit és szeretetcselekedeteit, de a válasz módját és idejét Istenre kell bíznia.
Teréz számára a meghallgatott ima nem mindig a kívánt esemény bekövetkezése volt. A válasz lehetett a hivatás elnyerése hosszú várakozás után, a bűnös megtérésének jele, a betegségből való gyógyulás, a lelki sötétségben kapott kitartás vagy annak felismerése, hogy a legkisebb szeretetcselekedet is értékes Isten előtt.
A halál elfogadása és a végső bizalom
Teréz a halált sem az imádság és a szeretet megszakadásaként szemlélte. Abban bízott, hogy Isten a halálban sem hagyja magára, és a földi élet után még inkább szolgálhatja a lelkek üdvösségét.
„Egy csöppet sem félek a halál borzalmaitól. Biztosan tudom, hogy Ő sosem fog elhagyni.”
„Azért örülök a halálnak, mert Odafönt többet tehetek a lelkekért, mint itt a Földön.”
Halálának előestéjén mondta: „Minden beteljesedett… csak a szeretet számít.”
Halálának napján mondta: „Bátran! … hát előre!… előre… Ó! Nem akarnék egy csöppet sem kevesebbet szenvedni!”
Aztán a feszületre pillantott, melyet imára kulcsolt kezeibe szorított: „Uram, Istenem… nagyon…. szeretlek!!!!”
Utolsó szavaival Teréz egész életének lényegét foglalta össze. Az imameghallgatás, a szenvedés, a hivatás, a közbenjárás és a „kis út” végső értelme számára a szeretetben való egyesülés volt.
Mit jelenthet Teréz tanúságtétele az imádkozó ember számára?
Teréz életének tanúsága szerint az imádságban nem az ember rendkívüli képességei, hanem Isten irgalma és a bizalom a döntő. Aki imádkozik, annak nem kell tökéletesen összeszedettnek, érzelmileg mindig buzgónak vagy lelkileg erősnek lennie.
Az ima akkor is gyümölcsöző lehet, amikor a gondolatok elkalandoznak, amikor a lélek száraz, amikor az ember nem érzi Isten jelenlétét, vagy amikor a kért válasz késik.
Teréz tanítása alapján az imádságos ember:
- bízik Isten irgalmában;
- kéréseit mások javára is felajánlja;
- a gondolatok elkalandozását közbenjáró imává alakítja;
- a lelki szárazságban is kitart;
- a kis szeretetcselekedeteket Istennek ajánlja;
- elfogadja, hogy Isten válasza nem mindig azonnali;
- kész átadni saját akaratát Isten akaratának;
- a szenvedést nem értelmetlen teherként, hanem felajánlható ajándékként hordozza;
- nem az eredmény birtoklását, hanem a hűséges szeretetet keresi;
- imádságát az Egyházért és a lelkekért végzi.
„Ha szent akarsz lenni, könnyű lesz az neked, csak egy célod legyen. Jézusnak örömet szerezni!”
„Ha szent akarsz lenni: sokat kell szenvedned, folyton csak azt kell kutatnod, hogy mi a tökéletesebb és önmagadról meg kell tanulnod lemondani.”
Teréz tanúságtétele szerint az imameghallgatás legbiztosabb jele nem feltétlenül az, hogy minden kérésünk teljesül. Sokkal inkább az, hogy az imádság által növekszik bennünk a szeretet, a bizalom, az alázat, a kitartás és a készség arra, hogy másokért éljünk.
„A mennyei boldogságban is jót akarok tenni a Földön.”
tags: #tanusagtetelek #az #imameghallgatasokrol #leveliras #kis #szent