Vas István: Cambridge-i elégia – részletes elemzés

Vas István Cambridge-i elégia című verse a Cambridge-ben átélt nyugati élményt kapcsolja össze Sárospatak emlékével, a magyar történelem tragédiáival, az 1956 utáni személyes tapasztalatokkal és a magyarság megmaradásának kérdésével. A vers alaphelyzete szerint a költő egy cambridge-i gótikus boltozat alatt járva gondol vissza a sárospataki vár sub rosa termére, ahol a Wesselényi-összeesküvés főurai tanácskoztak.

A mű középpontjában Cambridge és Sárospatak ellentéte, illetve egymásba kapcsolódása áll. Cambridge a rendezett, idilli, polgári fejlődés és a kulturális folytonosság jelképe, Sárospatak pedig a magyar történelem tragédiáit, a levert függetlenségi törekvéseket, a bebörtönzéseket, a kivégzéseket és a mégis fennmaradó nemzeti közösséget képviseli.

A vers keletkezése és helye Vas István életművében

A Cambridge-i elégia című vers 1959-ben íródott, Vas István egyik legnépszerűbb munkája. A vers a Rapszódia egy őszi kertben című kötetben jelent meg 1960-ban. A kötet egyértelműen jelezte, hogy Vas Istvánt kiemelkedő hely illeti meg a magyar irodalomban (1962-ben Kossuth-díjat is kapott).

A költő egyik legismertebb verse a Cambridge-i elégia, amely a Rapszódia egy őszi kertben (1960) című kötet Átkelés ciklusában, annak utolsó előtti darabjaként kapott helyet. Már a megjelenéskor felfigyeltek rá az olvasók, irodalmi esteken szavalták, a nyolcvanas évek elején a tankönyvekbe is bekerült, bár a középiskolákban Vas István tanítására csak a legritkábban került sor.

Az Átkelés egy 1959 május-júniusában lezajlott angliai-franciaországi utazás élményeiből született, nagyobbrészt még út közben. A ciklus különössége, hogy naplójegyzetek közé ékeli a verseket: e prózai szövegek a későbbi gyűjteményes kiadásokból kimaradtak, bár többek közt a T. S. Eliottal való találkozásról, s a Cambridge-i Trinity-kollégiumról is szó esik bennük.

Kevés olyan modern versünk van, amelynél annyira információt gazdagító, élményt elmélyítő lehet az életrajzi és történelmi háttér ismerete, mint ez esetben. A Cambridge-i elégia a személyes utazási élményből kiindulva történelmi, nemzeti és erkölcsi kérdéseket fogalmaz meg.

Vas István költői szemlélete

Vas István a Nyugat 3. nemzedékének alkotója volt, az újrealista-újklasszicista költői irányzat jellegzetes képviselője, meggyőződésesen racionalista. A racionalizmus nemcsak a felvilágosodás örökségének továbbvitelét jelentette számára, hanem a 20. század felfoghatatlan eseményei között továbbépítendő kincset is jelentett, amely annál fontosabb, minél több a világban az irracionalitás.

Két dolgot szinte minden róla szóló írás megemlít. Elsőként azt, hogy ifjúkori avantgárd korszakától eltekintve, azzal gyökeresen szakítva, mindvégig a „lírai realizmus”, a klasszicizáló tendenciák képviselője. Másodiként pedig az elsőből is következően azt, hogy a ráció, az értelem kormányozza világképét.

Az a új klasszicizmus, amely az újrealista tendenciák egyik jellegzetes ágaként a harmincas években kibontakozott, Vas Istvánnak szinte egész nemzedékét magával ragadta. Ők voltak ennek az ágnak az igazi megteremtő és képviselői.

A tiszta formába öntött értelem, a háromezer éves európai múlthoz kötés volt az a fegyver, amely senkit sem ölt meg, de sokakat segített az életben maradásban. Vas István költészetében ezért a kultúra, a történelmi emlékezet és a racionális gondolkodás nem pusztán műveltségi elem, hanem a túlélés eszköze is.

A huszadik századot megélve okkal választhatta a költő szinte jelmondatául a kora reneszánsz gondolkodó alaptételét: „Ellentétek keresztezési pontja / Ez az egész világ” (Nicolaus Cusanus sírja), s később is többször kifejti szóban és írásban, hogy nem szereti a végletes egyértelműséget, mert az hamisít, s az emberi szellemnek az ellentétes - vagy annak tetsző - dolgok összebékítésére kell törekednie.

Az Cambridge-i elégia is ilyen ellentétek keresztezési pontjában születik meg: egyszerre személyes emlékezés, történelmi meditáció, hazafias vallomás, önvizsgálat és elégiává formált életigenlés.

Az angliai utazás történelmi és életrajzi háttere

Először is maga az utazás - akkor még keletre is, de főként - nyugatra rendkívüli eseménynek számított. Vasnak 1947-ben volt módja egy hosszabb itáliai utat megtennie, s utána 12 évig nem járt külföldön.

1958-ban az angol külügyminisztérium hívta meg, mint Shakespeare, Thackeray és más angol klasszikusok fordítóját, az angol irodalom magyarországi népszerűsítőjét, s erre az útra adminisztratív okok miatt egy év múlva kerülhetett sor.

Ez óriási nagy dolog volt a szocializmus idején, hiszen nem lehetett utazni, akkor még keletre sem, nemhogy nyugatra. Vas István se járt külföldön akkor már 12 éve.

A meghívásról olvashatjuk a naplójegyzetek első részében: „Mikor tavaly ezt a levelet megkaptam, lehetetlen volt nem gondolnom rá, hogy talán már Arany is erre várt a János király, a Szentivánéji álom, a Hamlet után; hogy bizonyosan erre várt Babits és Szabó Lőrinc. És helyettük már csak engem ért el. Ez a gondolat nem jelentéktelen szorongást vegyített az örömömbe.”

Arra gondolt, hogy talán erre az elismerésre várt már Arany János, Babits Mihály és Szabó Lőrinc is, akik szintén rengeteget fordítottak angolból. „És helyettük már csak engem ért el” - írta naplójában.

Vas István tehát úgy érezte, s nem is ok nélkül, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába, s láthatja a tengert, az óceánt is. Úgy érezte, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába, s ez az érzés nem volt alaptalan.

T. S. Eliottal is találkozhatott odakint és meglátogathatta a híres Trinity-kollégiumot. A megidézett két angol költő neve azonban nem csak távoli emlékként kerül be a versbe: a Trinity-kollégium diákjai voltak, s a költő frissen látta képüket a kollégium híres diákjainak arcképcsarnokában.

A háborús tapasztalat és a műfordítás szerepe

Vas István a második világháború alatt angol barokk költőket fordított. Az előzményekhez még az is hozzá tartozik, s ez a versből is kiolvasható, hogy a második világháború idején Vas angol barokk költőket fordított „Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben”, s voltaképpen nemcsak a régi költők „lelkével”, hanem az angol támadásokkal is egyetértve.

A világháború alatt 17. századi angol barokk szerzőket fordított (Suckling, Marvell), és sokszor úgy érezte, a magyarországi események elviseléséhez az angol irodalom szellemisége ad neki erőt.

A versben a két angol költő, Suckling és Marvell nem puszta műveltségi hivatkozás. Ők a költő háborús éveinek lelki társai, olyan alkotók, akikhez Vas a börtönök, razziák és bombázások közepette kapcsolódni tudott.

A költő frissen látta képüket a cambridge-i kollégium híres diákjainak arcképcsarnokában. A múltbeli fordítói munka így a jelenbeli utazási élménnyel kapcsolódik össze: az egykori olvasmányok és fordítások valóságos helyszínt kapnak.

Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy 1943-1944-ben nem hitte volna, hogy valaha is eljut Angliába („Ezt is megéltem, ezt is megértem.”). Ez a mondat az életút különböző időpontjait kapcsolja össze: a háborús veszélyt, a bezártságot és a későbbi utazás szabadságát.

Sárospatak emléke

Még egy életrajzias tényt érdemes említeni, s ez Sárospatakkal kapcsolatos. Patak természetesen minden magyar ember számára jelent egy művelődési hagyományt és egy kurucos függetlenségi politikai hagyományt.

Vasnak ennél több köze van Patakhoz. Az ötvenes évek elején alkotóház is működött az akkor még eléggé romos várkastélyban, s a költő is lakott ott, s éppen a sub rosa teremben.

Másrészt az őt legjobban izgató magyar államférfi II. Rákóczi Ferenc (az Emlékiratok-at le is fordítja). A sárospataki helyszín tehát nem véletlenszerű magyar történelmi utalás, hanem személyes emlékkel, kulturális hagyománnyal és politikai jelentéssel telített tér.

A Cambridge-i elégia alapgondolatát ez az 1959-es angliai utazás ihlette. Cambridge-ben egy gótikus boltozatot szemlélve látott egy rózsamintás freskót, amelyről eszébe jutott egy régen látott, hasonló mintázat a sárospataki vár egyik terméből.

Az emlék indítja el a múlton való merengést és a jelen állapottal való összevetést, ami megjelenik a versben. A Cambridge-ben látott rózsaminta és a sárospataki sub rosa terem boltíve között az asszociáció teremti meg a kapcsolatot.

A cím jelentése és a vers alaphelyzete

A cím két fontos elemet kapcsol össze: a „Cambridge” konkrét földrajzi hely, az „elégia” pedig műfaji és hangulati meghatározás. A vers nem egyszerű útirajz Cambridge-ről, hanem a helyszín által kiváltott történelmi és személyes emlékezés.

Az elégia olyan költői forma, amelyben a veszteség, a múlt, az elmúlás és az értékhiány tapasztalata szólal meg. Vas István verse azonban nem marad meg a gyász vagy a rezignáció állapotában: a tragikus tapasztalatot a megmaradás felismerése ellensúlyozza.

Az elégia indító négy sorának látszólag nyegle lezárása („Nem is tudom miért.”) tehát éppen a szemérmesség álcája: nagyon is természetes az alkotó számára, hogy Angliában Magyarország, Cambridge-ben Sárospatak tűnik fel a tudat asszociációiban.

S általában is igaz, hogy „az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját”, s hogy - miként a ciklus záró verse, a Titok fogalmaz: „Itt életemnek egyetlen titka és értelme van: az, hogy magyar vagyok.”

Az elégia is a magyarságélmény megvallása. Nem egyetlenként Vas művei között, de alighanem a legismertebbként.

A vers szerkezete és gondolati íve

A költemény több, jól elkülöníthető, mégis egymásba kapcsolódó szerkezeti egységből épül fel:

• az első részben Cambridge gótikus látványa felidézi Sárospatakot;
• a második rész a háborús évekre és az angol költők fordítására emlékezik;
• a harmadik részben Cambridge idilli világa szembekerül a magyar főurak tragikus sorsával;
• a negyedik rész a „kár vala” motívumán keresztül kapcsolja össze az angol és a magyar történelmi tapasztalatot;
• az ötödik részben a költő megpróbálja lezárni az elégiát, majd a magyar megmaradás gondolatához jut;
• a hatodik rész Sárospatak fennmaradását és a magyar kulturális emlékezet folytonosságát hangsúlyozza;
• a zárlat visszatér Cambridge jelen idejébe, de az élmény már megváltozott jelentéssel telítődik.

A mű gondolati mozgása nem egyenes vonalú. A jelenből indul, a múltba lép vissza, majd ismét a jelenbe tér vissza. Cambridge látványa Sárospatakhoz vezet, Sárospatak a magyar történelemhez, a történelem pedig az 1956 utáni otthoni helyzethez és a személyes lelkiismerethez.

Az első rész: Cambridge és Sárospatak találkozása

A vers kezdete közvetlen, beszélt nyelvi hangon szólal meg:

„Az íves boltozat alatt,
A legyező-gótika alatt,
Eszembe jutott Sárospatak,
Nem is tudom, miért.”

A két első sor Cambridge építészeti látványát rögzíti. Az „íves boltozat” és a „legyező-gótika” pontos tárgyi megfigyelés, ugyanakkor már a forma szépségét és kulturális súlyát is érzékelteti.

A következő két sorban azonban a külföldi látvány hirtelen magyar emléket hív elő. A „Nem is tudom, miért” látszólag könnyed és közömbös mondat, valójában elrejti az asszociáció érzelmi jelentőségét.

A Cambridge-ben átélt élmény és a sárospataki emlék kapcsolata nem logikai, hanem lelki és képi természetű. A gótikus boltozat alatt látott rózsaminta előhívja a sárospataki vár sub rosa termét.

A vers folytatásában a „faragott rózsa” alatt négy magyar főúr jelenik meg:

„Talán az együgyű kis boltozat
Jutott eszembe,
Ahol a faragott rózsa alatt
Négy tehetetlen magyar nagyúr
Vergődve, megromolva és bizalmatlanul
Egymással sub rosa beszélt,
Hogy mi lenne, ha… mi lenne…”

A „sub rosa” latin kifejezés jelentése: titokban, bizalmasan. A sárospataki várban van egy sub rosa elnevezésű terem, amelynek boltívei egy rózsában futnak össze, s ez alatt is tanácskoztak az összeesküvők.

A „rózsa” Cambridge-ben az esztétikai szépség és a kulturális hagyomány része, Sárospatakon viszont titkos tanácskozás, politikai összeesküvés és történelmi veszély kapcsolódik hozzá.

A „négy tehetetlen magyar nagyúr” megnevezés egyszerre történelmi és lélektani. A főurak rangjuk ellenére tehetetlenek, hiszen összeesküvésük kudarcra van ítélve, s a vers már a későbbi bukás, bebörtönzés és kivégzés tudatában idézi fel őket.

A „vergődve, megromolva és bizalmatlanul” kifejezések nem hősi, idealizált alakokként mutatják be őket. A szereplők fáradtak, megrendültek és egymásban sem bíznak teljesen.

A „Hogy mi lenne, ha… mi lenne…” töredékes, ismétlődő beszéde a döntésképtelenséget és a bizonytalanságot fejezi ki. A félbehagyott mondat mögött egy lehetséges nemzeti ellenállás reménye és a kudarc előérzete áll.

Az idilli Cambridge képei

A történelmi emlékezés után a vers visszatér Cambridge jelen idejű látványához:

„És jártam, néztem, álltam
Kollégiumi parkvilágban,
Rododendronok, gótikák,
Röneszánsz kutak, azaleák,
A pázsit meg az Erasmus-ablak
Gyöngéd izzással felragyogtak
Hűvös, tengeri, szürke szélben.”

A felsorolás gazdag, érzékletes, szinte festői képet hoz létre. A „rododendronok”, a „gótikák”, a „röneszánsz kutak”, az „azaleák”, a „pázsit” és az „Erasmus-ablak” kulturális és természeti elemeket kapcsolnak össze.

A látvány egyszerre történelmi és jelen idejű. A gótika és a reneszánsz a múlt kulturális örökségét jelenti, a park, a virágok és a diákok jelenléte pedig a folytonos, természetes életet.

Az „Erasmus-ablak” a humanizmusra is utal. Erasmus 1511 és 1513 között Cambridge-ben görögtanár volt. A név Cambridge-t az európai művelődés nagy hagyományába helyezi.

A „gyöngéd izzás” és a „hűvös, tengeri, szürke szél” különleges hangulati kettősséget alkot. A szürke, hideg szél nem rombolja le a szépséget, hanem finom, visszafogott tónust ad neki.

A látvány idilli, de nem harsányan boldog. A „barátságosan szürke angol ég” olyan nyugodt és kiegyensúlyozott világot teremt, amely később éles ellentétbe kerül a magyar történelmi és politikai tapasztalatokkal.

„Ezt is megéltem, ezt is megértem” - az idő és a túlélés tapasztalata

„Ezt is megéltem, ezt is megértem.” A mondat egyszerre fejez ki csodálkozást, hálaérzetet és önvizsgálatot.

A költő a háborús években, az üldöztetés és a razziák idején nem feltételezhette biztosan, hogy valaha eljut Angliába. A jelenbeli cambridge-i tartózkodás ezért nem egyszerű utazás, hanem a túlélés bizonyítéka.

Ugyanakkor a mondat nem pusztán egyéni élettörténeti kijelentés. Az „ezt is” mögött ott van a magyar történelem tragédiáin való átjutás tapasztalata is.

A megélés és megértés kettőssége fontos. A költő nemcsak fizikailag jutott el Cambridge-be, hanem visszatekintve értelmezni is próbálja azokat az éveket, amelyekben ez az utazás még elképzelhetetlennek tűnt.

A háborús múlt és Suckling, valamint Marvell szerepe

A következő szerkezeti egységben Cambridge jelenéből a második világháború éveibe vezet az emlékezés:

„Hányszor gondoltam erre a veszélyben,
Mikor üldözve, zaklatottan,
Diákjait, költőit fordítottam,
Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben,
S háromszáz év után
Az ő lelkükkel egyetértve írtam,
Suckling, a gavallér,
Marvell, a puritán,
Nyakfodros, régi angolok
Adtak erőt, hogy azt kibírjam.”

A „diákjait, költőit fordítottam” sor Cambridge-re is visszautal, hiszen Suckling és Marvell a Trinity-kollégium diákjai voltak. A költő az angol egyetem egykori diákjainak szellemi örökségéhez kapcsolódik.

Suckling királypárti angol költő, a „gavallér-költészet” neves képviselője volt. Marvell Cromwell-párti költő, Milton titkára, a metafizikus költők kiemelkedő alkotója volt.

A két költő politikailag és poétikailag is különböző világot képvisel. Suckling „a gavallér”, Marvell „a puritán”, vagyis a vers két eltérő történelmi, társadalmi és kulturális magatartást állít egymás mellé.

A „nyakfodros, régi angolok” kifejezés egyszerre teszi őket történelmi távolságba és érzékletes közelségbe. A költő számára ezek a régi alakok nem múzeumi tárgyak, hanem lelki erőforrások.

„Háromszáz év után” Vas úgy ír róluk, mintha szellemi közösségben volna velük. A fordítás során a régi angol költők lelkével „egyetértve” dolgozott, s ez a kulturális kapcsolat segítette abban, hogy elviselje saját korának veszélyeit.

Cambridge és Magyarország ellentéte

A vers középső részében a költő már nem tudja fenntartani a cambridge-i idilltől való érzelmi távolságot:

„S most innen arra gondolok,
Miről beszéltek a „rózsa alatt”!
Hát mit nekem nagyúri összeesküvők,
A kelepcébe hullt, szomorú dúvadak,
Mit tudok velük kezdeni?
Mit nekem a bécsújhelyi
Siralomház fala?”

A „S most innen” fordulat azt jelzi, hogy a cambridge-i jelenből ismét a magyar múlt és a magyar jelen felé fordul a figyelem. A költő már nem tudja egyszerűen szemlélni a nyugati világ szépségét, mert saját történelmi tapasztalata visszatér a tudatába.

A „Hát mit nekem” és a „Mit nekem” ismétlése elutasító, szinte kihívó hangot teremt. A beszélő mintha el akarná hárítani a magyar történelmi örökséget, mintha azt mondaná: Cambridge-ben, a nyugati idillben, mit kezdjek ezekkel a bukott összeesküvőkkel?

A „szomorú dúvadak” összetett és ellentmondásos kifejezés. A „dúvad” vad, fékezhetetlen állatra utal, a „szomorú” jelző azonban sebezhető, tragikus alakokká változtatja a főurakat.

A költő elidegenítően említi az összeesküvőket, szinte szeretné, ha nem volna köze hozzájuk, legalább ott, Cambridge-ben. Ám nemcsak a személyes, a nemzeti sorstól sem lehet elszakadni.

A bécsújhelyi siralomház fala a történelmi vereség és a kivégzés konkrét szimbóluma. A cambridge-i gótika és a bécsújhelyi siralomház fala két eltérő történelmi térként áll egymással szemben.

A „kár vala” motívuma

A vers egyik legfontosabb visszatérő motívuma a „kár vala”:

„Mikor azt nézték, mit gondoltak ők?
Hogy „kár vala… kár vala…”?”

Az ismétlés a veszteség, a megbánás és a történelmi kudarc érzetét sűríti. A főurak a börtönben már nem cselekedhetnek, csak visszatekinthetnek a történtekre.

A „kár vala” ugyanakkor nem kizárólag a Wesselényi-összeesküvés résztvevőinek érzése. A versben a későbbi magyar történelmi kudarcok visszhangjaként is értelmezhető.

A motívum összekapcsolja a személyes, a nemzeti és az egyetemes történelmi veszteséget. A költő saját korának bebörtönzött barátaira és a magyar történelem korábbi elítéltjeire egyaránt gondolhat.

A Cam folyó és a puntok képe

A vers ezután visszafordul Cambridge jelenetéhez:

„És ugyanakkor itt
A Cam folyón ugyanígy
Siklottak puntjaik,
Rajtok a csáklyázó diákok,
Velük a hamvas bőrű lányok,
Mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben,
A költő kezében gitár
Vagy lant inkább?”

A punt rúddal hajtott, lapos fenekű csónak. A Cam folyón sikló puntok és a bennük ülő diákok Cambridge ikonikus, idilli látványát alkotják.

A jelenet könnyed, színes és érzéki. A „hamvas bőrű lányok”, a mezítláb járó diákok, a hangszer és a folyó mind a gondtalan fiatalság képét idézik.

A „gitár / Vagy lant inkább?” kérdése játékos bizonytalanságot visz a jelenetbe. A költő nem akarja pontosan eldönteni, hogy modern vagy régi hangszert lát-e, mert a jelenetben a múlt és a jelen természetes módon keveredik.

Cambridge kulturális folytonossága abban is megmutatkozik, hogy a középkori, reneszánsz és modern elemek egymás mellett élnek. A régi egyetem és a jelenlegi diákélet nem pusztítja el egymást, hanem egyetlen folyamatos világot alkot.

A két történelmi helyzet összevetése

„Kár vala, kár -
Ezt gondolhatta börtönében.”

A mondat visszacsatolja a cambridge-i idillt a magyar főurak tragédiájához. A költő mintha egy pillanatra elképzelné, hogy a Cambridge-ben természetesen átélt ifjúsági örömöknek a magyar börtönben ülő rabok szemszögéből milyen ellenpontja van.

Cambridge és Sárospatak két végpont: földrajzi értelemben is annak az Európának a határait jelöli Nyugaton és Keleten, amely rálépett a középkor után a polgári fejlődés útjára.

Csakhogy míg Cambridge a klasszikus polgári fejlődésnek válik mintájává és példájává, addig - főleg innen s élményszerűen is szemlélve - Sárospatak a magyarországi „ahogy lehet”-sors jelképe: a tragédiáké, a lefejezéseké, a kudarcba fulladó nemzeti függetlenségi harcoké, egyszóval a gátolt életé.

Hangulati szinten elsősorban nem a háromszáz évvel korábbi, hanem az 1959-es életlehetőségek kerülnek szembe: az akkori gondtalan, szinte idilli diákéletnek kiáltó ellentéte a hazai zaklatottság, bizonytalan jövő, bebörtönzött barátok sora.

Ugyanebben az időben azonban Anglia élete sem volt éppen békésnek mondható, a 38-45. sorok visszavetített idillje aligha illik egy polgárháborús országra. Döntő különbség azonban, hogy ott a küzdelmek eredményt hoztak, míg nálunk az eredmény ahhoz képest csak a puszta megmaradás.

Az angol és a magyar történelem között ezért nem egyszerű ellentét áll fenn. Angliában is voltak konfliktusok és polgárháborús küzdelmek, de a történelmi fejlődés eredményekhez vezetett, míg Magyarországon a nemzeti törekvések gyakran vereségbe, bebörtönzésbe és kivégzésbe torkolltak.

Az 1956-os háttér

A Cambridge-i elégia versbeszéde amazokénál sokkal szimbolikusabb, ezért láthatott annakidején nyilvánosságot. Mert a szerző nem hagy kétséget, későbbi interjúkban elmondotta, hogy e mű meghatározó élménye 1956 is.

Vas István későbbi vallomása szerint a cambridge-i utazás idején lelkiismeret-furdalást érzett: „És volt valami, ami már több volt, mint feszengés, ami közel járt a lelkiisme­retfurdaláshoz, és bizonyos szégyenkezéshez: az a tudat, hogy én itt járok, mikor barátaim börtönben ülnek.”

„Hát ez a tudat feszült rá a sárospataki várra, a sub rosa teremre, az összeesküvőkre, akik a bécsújhelyi börtönben ültek.” A történelmi emlék tehát közvetlenül összekapcsolódik a költő jelenkori tapasztalatával.

„Tudom, igazán nem sok hasonló vonást lehetett találni Zrínyi Péter és Déry, vagy Frangepán, vagy Nádasdy és Zelk között, de mégis, az, hogy ilyen - hogy is mondjam csak?, ha nagyon enyhe és udvarias szót akarok használni - ilyen gyanútlanul börtönbe kerültek, ez a párhuzam megvolt a két helyzet között.”

A történelmi analógia nem azt jelenti, hogy a 17. századi főurak és a 20. századi írók, politikusok vagy költők azonos szerepet töltöttek volna be. A párhuzam a börtönbe kerülés, a kiszolgáltatottság és a saját igazukban bízó emberek tragikus sorsában áll.

„És ez játszik bele a versbe. Igazából mindebből tevődött össze: Cambridge-ből, a nagy nyugati élményből, Sárospatakból, a sub rosa teremből és a mi otthoni helyzetünkből.”

A vers értelmezésében ezért 1956 nem közvetlenül kimondott történelmi eseményként, hanem áttételesen, szimbolikus képekben és történelmi párhuzamokban jelenik meg.

Nagy Imre és a történelmi emlékezet

Az idézett szöveg 1980-ból való, abba még nem kerülhetett bele Nagy Imre neve, de talán nem belemagyarázás, ha az 1958 júniusi kivégzések drasztikumát is ott érezzük a szövegben.

Zrínyi Péter és Déry között valóban nincs sok párhuzam, de annál több a Wesselényi-összeesküvés főurai és Nagy Imréék célkitűzései, „gyanútlansága” és sorsa között.

Nagy Imréé is „bajszos és kerek / Víg magyar koponya” volt, s ő is bekerült „A századokon át / élnek a magyar koponyák” panteonjába.

Ez az értelmezési lehetőség a vers történelmi emlékezetét tovább tágítja. A magyar történelem egymást követő tragédiái különböző korszakokat kapcsolnak össze, miközben a megmaradás és az emlékezés folytonossága is megmarad.

A fordulópont: „Elég ma Cambridge-ből, elég!”

A vers középső részének végén a beszélő hirtelen megszakítja a cambridge-i jelenet szemlélését:

„Egy ívelt kis kőhídon át
Fekete köntösében két diák -
Elég ma Cambridge-ből, elég!”

Az „Elég” ismétlése fáradtságot, lelki telítődést és önvédelmet fejez ki. A költő egy időre el akarja szakítani magát a nyugati idilltől, mert annak szépsége és nyugalma a hazai történelem tragédiáival összevetve nyugtalanítóvá válik.

A két fekete köntösű diák egyszerre kapcsolódik az egyetemi hagyományhoz és a gyász hangulatához. Az akadémiai öltözet a kulturális intézmény folytonosságát jelképezi, a fekete szín viszont beilleszti a látványt az elégikus hangulatba.

A költő itt jut el a vers műfaji önreflexiójához:

„Hogyan is szokás az elégiát
Befejezni?”

A kérdés ironikus és önironikus. A költő tudja, hogy az elégia hagyományosan veszteséggel, elmúlással és rezignációval zárulhatna, ő azonban egy másik, közismert történelmi-költői formulához nyúl.

„Él magyar, áll Buda még” - a hagyományos nemzeteszmény átértelmezése

„Él magyar, áll
Buda még.
Csodának ez is épp elég.”

A sor Kisfaludy Károly Mohács című versét idézi meg. A reformkor óta híres költemény sorát Vas minimális módosítással és két részletben építi be saját szövegébe: „Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most.”

Ez a hagyományos nemzeti kijelentés Vas versében ironikus és rezignált jelentést kap. A reformkori lelkesedés helyett a költő azt mondja: már maga a megmaradás is csoda.

A „Csodának ez is épp elég” nem diadalmas kijelentés. Inkább olyan önbiztatás, amely mögött ott van a tragédiák, veszteségek és kudarcok tudata.

A szerző irracionális, valószínűtlen optimizmusnak nevezte a vers kicsengését: „arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk - és ez az érzés magyar viszonylatban már optimizmusnak mondható”.

Önbiztatás és nemzetbiztatás játszik át itt egymásba. A költő nem állítja, hogy a magyar történelem sikeres vagy zavartalan volna, csak azt, hogy a sok pusztulás ellenére a magyar közösség fennmaradt.

Sárospatak megmaradása

A vers a látszólagos lezárás után tovább folytatódik:

„Mert elmúltak a nagyurak,
De megmaradt Sárospatak,
Megmaradt Sárospatakon
A régi metszet a falon:”

A „megmaradt” ismétlése a vers egyik legfontosabb kulcsszavát hozza létre. A főurak elmúltak, politikai terveik kudarcot vallottak, sorsuk tragédiába torkollott, de a helyszín, az épület és az emlékezet tovább él.

A vers Sárospatak-képének két meghatározó jegye van: az egyik a megmaradás-élmény, a másik pedig a felkelés kitörése előtt vérbefojtott összeesküvés beleélő látomása.

E két jegy között szoros a kapcsolat: a tragédia - a tragédiasorozatok - ellenére való megmaradás a magyarság nagy csodája.

A megmaradás nem egyszerű fizikai fennmaradás. Sárospatak nem csupán épületként marad meg, hanem kulturális térként, történelmi emlékezetként és a magyar múlt összetett jelképeként is.

Zrínyi Péter képe

A falon látható régi metszet a magyar történelem egyik különösen erős és kegyetlen képét rögzíti:

„Zrínyi Péter Horvát bán
Inas nyakán
Még levágatlanul szegény fejével.
Az egész alak
Áthúzva vastagon -
Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt -
Rajta felírás, kései,
És ma is hirdeti Császárhűséggel a fekete tinta:
„Decapitato in Vienna.””

Zrínyi Péter a Wesselényi-összeesküvés egyik résztvevője volt, akit 1671-ben Bécsújhelyen kivégeztek. A metszeten még levágatlan fejével jelenik meg, miközben az egész alakot vastag áthúzás jelöli.

Az áthúzott alak a történelmi eltörlés és a hatalom által ellenőrzött emlékezet képét teremti meg. A kivégzett személyt nemcsak fizikailag pusztították el, hanem jelképesen is megpróbálták kitörölni.

A „Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt” közbevetés arra utal, hogy a metszetet későbbi, német birtokosokhoz kapcsolódó időszakban is átalakították vagy megjelölték. Bretzenheim és Windischgrätz a sárospataki vár 19. századi német birtokoscsaládjai, építtetői voltak.

A „Császárhűséggel a fekete tinta” kifejezés különösen ironikus. A felirat hivatalos, tárgyilagos és latin nyelvű, de mögötte a birodalmi hatalom kegyetlensége és politikai ítélete áll.

A „Decapitato in Vienna” jelentése: lefejeztetett Bécsben. A latin formula tárgyiasítja és bürokratikus jellegűvé teszi a halál tényét, mintha a kivégzés pusztán adminisztratív adat volna.

A „Decapitato in Vienna” jelentése

A versben a „Decapitato in Vienna” idézete történelmi bélyegként jelenik meg. A felirat a magyar főúr sorsát egyetlen rövid mondatba sűríti: a nemzeti ellenállás vezetője idegen hatalmi központban, kivégzettként marad fenn az emlékezetben.

Ugyanakkor a felirat ironikus módon nem képes megsemmisíteni azt, amit megjelöl. Éppen azáltal, hogy rögzíti Zrínyi Péter kivégzését, továbbörökíti az alakját és történetét.

Ezért válik a „Decapitato in Vienna” a magyar történelem tragikus, de fennmaradó emlékezetének jelévé. A halál felirata a megmaradás része lesz.

A két idézet - „Él magyar, áll Buda még” és „Decapitato in Vienna” - együtt foglalja össze a vers történetfilozófiai meditációját, értékszembesítését és a legvégső, kiegyenlítő szándékú kijelentéssorozatot.

A magyar koponyák képe

A metszet és a felirat után a vers ismét a megmaradásra tér vissza:

„De megmaradt Sárospatak
És megmaradtak ablakdíszei,
A röneszánsz domborművek,
A bajszos és kerek,
Víg magyar koponyák.
Onnan néznek le rád,”

A „bajszos és kerek, víg magyar koponyák” első pillantásra groteszk kép. A koponya a halál jelképe, a „víg” jelző viszont életet, derűt és közösségi önazonosságot kapcsol hozzá.

A röneszánsz domborművek alakjai mintha tovább élnének, és onnan néznének le az utódokra. A történelem nem pusztán lezárt múlt, hanem jelen idejű tekintet és megszólítás.

A halál és élet ellentéte itt különösen szoros egységet alkot. A koponya egyszerre emlékeztet a pusztulásra és őrzi meg az emberi arcot, a nemzeti karaktert és a kulturális emléket.

A „víg magyar koponyák” a tragédia ellenére is megmaradó életkedvet fejezik ki. A magyar történelem nemcsak vereségek sorozata, hanem a veszteségeken átmentett élet és emlékezet története is.

„A múlt csak példa legyen ma”

„És él magyar, áll Buda,
És ez is épp elég csoda,
A századokon át
Élnek a magyar koponyák,
A múlt csak példa legyen ma:
Decapitato in Vienna -
Elég volt már, elég!”

A vers itt a történelmi múlt közvetlen tanulságát fogalmazza meg. A múlt nem válhat puszta ismétléssé, nem arra való, hogy a tragédiák újra és újra megismétlődjenek.

„A múlt csak példa legyen ma” azt jelenti, hogy a történelmi emlékezetnek segítenie kell a jelenben való eligazodást. A múltat nem elfelejteni kell, hanem tanulságként kell használni.

A „Decapitato in Vienna” visszatérése azt mutatja, hogy a történelmi seb még nem gyógyult be. Az „Elég volt már, elég!” egyszerre utasítja el a régi tragédiák ismétlődését és a költő saját lelki gyötrődését.

Az „Elég” felkiáltás itt más jelentésű, mint korábban az „Elég ma Cambridge-ből, elég!”. Először a nyugati idillből való kilépés igénye volt, később már a történelmi erőszak és a tragédiák sorozata elleni tiltakozás.

Az önirónia és a költői hagyomány

A versben a magyar történelemszemléleten, költői hagyományon és önmagán is ironizáló költő az elégikus „szokást” említi, megidézve Kisfaludy Károlynak a reformkor óta híres Mohács című versét.

Az önirónia abban is megmutatkozik, hogy a beszélő mintha kívülről figyelné saját költői gesztusát. Tudja, hogy egy elégiát hagyományosan valamilyen nagy, ünnepélyes vagy tragikus kijelentéssel kellene befejezni.

Ezért kérdezi: „Hogyan is szokás az elégiát / Befejezni?” A kérdés egyszerre játékos és komoly, mert a műfaji hagyomány mögött a nemzeti önértelmezés hagyománya is megjelenik.

Vas nem egyszerűen átveszi a reformkori nemzeteszményt, hanem átértelmezi. A lelkesültség helyére rezignáció kerül, a nagy történelmi remény helyére a puszta fennmaradás csodája.

A zárlat: visszatérés Cambridge-be

A történelmi képek és a magyar megmaradás gondolata után a vers ismét Cambridge jelen idejébe tér vissza:

„Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél.
Emeletes teázó, tej és erős tea.
Barátságosan szürke angol ég.
Rododendron, narancsvörös, lila,
Buján tenyésző sárga viola.
Tengerről fúj a szél.”

A „Hol is vagyok?” kérdés a tudat visszatérését jelzi a történelmi meditációból a jelenbe. A költő ismét Cambridge-ben van, de már nem ugyanúgy látja a környezetét, mint a vers elején.

„Szívem ritmust cserél.” A mondat nemcsak érzelmi változást fejez ki, hanem a vers ritmikai és hangulati átalakulására is utal.

A zárlat mindennapi tárgyai - „emeletes teázó, tej és erős tea” - visszahozzák a konkrét jelenbe. A nagy történelmi meditáció után a vers egyszerű, érzéki és hétköznapi képekkel zárul.

A színek újra megjelennek: „narancsvörös, lila” rododendron és „sárga viola” tölti ki a látványt. A természeti kép oldja a fekete-fehér történelmi ellentéteket.

A „barátságosan szürke angol ég” a vers egyik jellegadó színét ismétli meg. A szürke nem pusztán komor árnyalat, hanem kiegyenlítő közeg, amelyben az idilli és a tragikus elem egymás mellé kerülhet.

Főként a verszáró tenger-képzettel: a záró sorba belejátszik a Dunáról fúj a szél dallama és gondolatvilága is, mely szerint „szegény ember mindig él”.

A tenger felől érkező szél egyszerre Cambridge valóságos tapasztalata és a magyar kulturális emlékezet felé nyitó kép. A záró sor nem oldja fel teljesen a tragédiákat, de az élet továbbáramlását érzékelteti.

Az idilli és a tragikus világ feloldása

Fehéret és feketét, idillit és tragikusat old együvé a szürke jellegadó - s a költő számára máskor is kedves - színe a 18. és a 85. sorban.

A „szürke” a vers esztétikai és gondolati működésének kulcsszíne. Nem engedi, hogy Cambridge teljesen fehér, Sárospatak pedig teljesen fekete világként jelenjen meg.

A cambridge-i idillt is árnyalja a szürke ég és a hideg tengeri szél. A magyar tragédiát pedig enyhíti a megmaradás, az emlékezet és a természetes élet folytonossága.

A vers nem választ véglegesen Cambridge és Sárospatak, idill és tragédia, nyugati fejlődés és magyar megmaradás között. Ezek a pólusok egymás ellenében és egymást kiegészítve értelmeződnek.

Érték- és időszembesítő költemény ez az elégia, de mivel elégia, a kiélezést mégis valamiféle kiegyenlítődés követi.

A zaklatottság és a normális élet szembesül a hétköznapok és a történelem szintjén is, a magyar és az angol sors, s a különböző idősíkokban nézve ugyanaz az eredmény: értéktelítettség és értékhiány vitatkozik egymással.

Ritmus, versforma és nyelvi eszközök

A „barátságos szürkeség” határozza meg a vers nyelvi-stiláris alakzatait, verstani sajátosságait is, bár nemcsak hangulatában, hanem nyelvi eszközeiben, sőt ritmusában is más, kiegyenlítettebb, idillibb „a legyező-gótika”, „a gyöngéd izzás”, „a barátságosan szürke angol ég” világa.

Vas István költői nyelvére jellemző a természetes, beszélt nyelvhez közel álló hang. A versben a választékos kulturális utalások mellett mindennapi kifejezések, kérdések, felkiáltások és közbevetések is helyet kapnak.

A nyelv szerkesztett egyszerűsége különösen erősen érvényesül a „Nem is tudom, miért”, a „Mit nekem”, a „Hol is vagyok?” és az „Elég volt már, elég!” soraiban.

Ezek a mondatok nem bonyolult képekkel, hanem közvetlen beszédhelyzetekkel fejezik ki a költő lelki mozgását. A közvetlenség azonban nem jelent egyszerűséget a gondolati szerkezetben.

S nemcsak a „szív”, a vers is szinte „ritmust cserél”, mert bár egyöntetűen hangsúlyos jellegű, amelybe jambikusság játszik bele, az idilli világ dallamosabbra formált, az összeesküvőké darabosabb.

Az érzelmi hullámzást fejezi ki a sorok tág határok közötti terjedelme: bár az átlag 8 szótag, 3-tól 14-ig váltakozik a szótagszám, s az elégia rapszodikus jellegét, „nehezen” megszülető elégikusságát ez is mutatja.

A cambridge-i részekben a hangzás lágyabb, dallamosabb és folyamatosabb. A virágnevek, a tájleírások és a gördülékeny felsorolások nyugalmat teremtenek.

A magyar történelmi részekben a rövidebb, töredezettebb sorok, a kérdések és felkiáltások, valamint a keményebb mássalhangzók feszültséget hoznak létre.

A ritmikai váltás a lélekállapot váltását követi. A költő szíve és verse együtt változtat ritmust, amikor az idilli cambridge-i jelenből a magyar történelem tragikus emlékeihez fordul.

A vers beszédmódja

A versbeszéd egyszerre személyes és történelmi. A lírai én folyamatosan jelen van, de a személyes emlékezésen keresztül egy egész nemzeti közösség tapasztalatát is megszólaltatja.

A költő gyakran használ kérdéseket: „Nem is tudom, miért?”, „Mit tudok velük kezdeni?”, „Hogyan is szokás az elégiát / Befejezni?”, „Hol is vagyok?”

A kérdések azt mutatják, hogy a vers nem előre rögzített, lezárt állításokat közöl. A gondolat a beszéd közben alakul ki, a költői tudat pedig saját emlékei és felismerései között mozog.

Az önmegszólítás és az önkorrekció is fontos szerepet kap. A „gitár / Vagy lant inkább?” például a látvány bizonytalanságát, a beszélő játékos önellenőrzését fejezi ki.

A beszédmód egyszerre ironikus, tárgyias, érzelmes és elégikus. Ez a sokféleség teszi lehetővé, hogy a vers ne váljon sem patetikus nemzeti ódává, sem pusztán személyes vallomássá.

Idősíkok a költeményben

A vers több történelmi és személyes időréteget mozgat:

• a cambridge-i utazás jelen idejét, 1959-et;
• a második világháború éveit, amikor Vas angol költőket fordított;
• az 1950-es évek magyarországi zaklatottságát;
• az 1956 utáni bebörtönzések és kivégzések tapasztalatát;
• az 1666-1670 közötti Wesselényi-összeesküvést;
• az angol 17. század kulturális és politikai múltját;
• a reneszánsz és humanizmus európai örökségét.

Ez az időbeli rétegzettség azt mutatja, hogy a költő számára a múlt nem lezárt korszakok sorozata. A régi események újraértelmeződnek a jelen fényében, a jelen pedig a múlt tragédiáin keresztül válik érthetővé.

A különböző idősíkok nem egyszerűen egymás mellett állnak. A világháborús fordítói munka összekapcsolódik a cambridge-i kollégiummal, a sárospataki emlék pedig az 1956 utáni börtönök tapasztalatával.

A kultúra mint túlélési forma

Vas István számára a kultúra nem menekülés a történelem elől, hanem a történelem elviselésének és értelmezésének eszköze. A régi angol költők fordítása erőt ad a háború idején, a cambridge-i kollégium pedig a kulturális folytonosság képét mutatja.

A Trinity-kollégium, az Erasmus-ablak, Suckling, Marvell és a gótikus építészet mind egy hosszú európai hagyomány jelei. Ezzel szemben Sárospatak a magyar történelem sajátos, tragédiákkal terhelt kulturális folytonosságát jelképezi.

Cambridge-ben a kulturális örökség a mindennapi élet természetes része. Sárospatakon az emlékezet sokszor sérült, áthúzott, kivégzésekhez és politikai kudarcokhoz kötődik, de mégis tovább él.

A vers végső felismerése szerint a magyar kultúra akkor is fennmarad, ha a politikai szereplők elbuknak és a történelmi törekvések kudarcot vallanak.

A magyarságélmény

A Cambridge-i elégia a magyarságélmény megvallása. A hazához való kötődés itt nem ünnepélyes jelszóként jelenik meg, hanem összetett, fájdalmas és önironikus tapasztalatként.

Az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját. Cambridge látványa nem elfeledteti Magyarországot, hanem előhívja azt.

A külföldi élmény megsokszorozza a hazai tapasztalat erejét. A távolság lehetővé teszi, hogy a költő egyszerre lássa Magyarország történelmi veszteségeit és kulturális értékeit.

A vers nem állítja szembe egyszerűen a jó Nyugatot és a rossz Magyarországot. Cambridge-ben is van történelmi erőszak és polgárháború, Magyarországon pedig a tragédiák ellenére is megmaradás és kulturális gazdagság.

A magyarságélmény éppen az ellentétekből épül fel: büszkeség és szégyenkezés, kötődés és elidegenedés, remény és rezignáció, veszteség és életigenlés egyszerre van jelen.

Az életigenlés és a megmaradás hite

Cusanus átvett alapgondolatának van egy szükségszerű etikai következménye is: az élet szeretete és tisztelete. Ha van olyan eszme, amely e költészet szinte minden eleméből árad, hol szemérmesen takargatva, hol büszkén megvallva, az éppen ez.

Az értelem költője az élet költője is. Az értelem életérdekű, s az életnek is érdeke az értelmesség.

Az Cambridge-i elégia tragikus képei mögött ezért nem az élet tagadása áll. A siralomház, a kivégzés, a börtön és a „Decapitato in Vienna” ellenére a költemény a továbbélés lehetőségét keresi.

A „megmaradt Sárospatak” és az „él magyar” kijelentései azt mutatják, hogy a történelem nem tudja teljesen felszámolni a közösség kulturális és erkölcsi emlékezetét.

A megmaradás azonban nem diadalmas, hanem megszenvedett. A költő nem feledteti a veszteségeket, csak arra mutat rá, hogy a tragédiák nem bizonyultak teljesen megsemmisítőnek.

A vers műfaja: elégia és rapszódia

A cím szerint a vers elégia, de szerkezete és érzelmi mozgása rapszodikus. A költeményben folyamatosan váltakozik a látványos leírás, az emlékezés, a történelmi meditáció, a kérdés, az irónia és a felkiáltás.

Az elégikus jelleg a veszteségekhez, az elmúláshoz és a történelmi kudarcokhoz kapcsolódik. A rapszodikus jelleg a hangulatok és ritmusok gyors váltásaiban, a töredezett gondolatmenetben és az erős érzelmi kitörésekben jelenik meg.

Az elégia azonban a mű végére sem válik teljesen gyászossá. A természet, a tea, az ég, a virágok és a tenger képei visszahelyezik a beszélőt az élő jelenbe.

A verszárás ezért nem a tragikus múlt elfelejtése, hanem annak elhelyezése egy tovább élő, érzékelhető világban.

Fontos motívumok

A vers legfontosabb ellentétpárjai

• Cambridge - Sárospatak;
• Nyugat - Kelet;
• idill - tragédia;
• jelen - múlt;
• szabadság - börtön;
• polgári fejlődés - gátolt élet;
• kulturális folytonosság - történelmi megszakítottság;
• élet - halál;
• remény - rezignáció;
• egyéni élmény - nemzeti sors;
• megmaradás - pusztulás;
• irónia - pátosz.

Ezek az ellentétek nem merev ellentétként működnek. A vers egyik legfontosabb sajátossága, hogy a pólusokat egymásba kapcsolja. Cambridge-ben Sárospatak jelenik meg, a halottak a megmaradás tanúivá válnak, a történelmi veszteségből pedig életigenlő felismerés születik.

Érettségi szempontú értelmezési lehetőségek

A szövegalkotási részben Vas István Cambridge-i elégia című versét kellett elemezniük, egy Krasznahorkai László-idézet alapján kellett érvelni amellett vagy az ellen, hogy változik-e a hagyomány és az emberek gondolkodása, illetve egy hivatalos levelet kellett írni egy színháznak a diákönkormányzat nevében.

A Vas István-mű elemzése „klasszikus emelt szintű feladat” volt, „a cím és a mű viszonyáról kellett írni, de valószínűleg néhány diák magáról a műről írt, pedig nem az volt a feladat”.

A cím és a mű viszonyának elemzésekor érdemes hangsúlyozni, hogy a „Cambridge” a konkrét helyszínt, az „elégia” pedig a műfaji és érzelmi meghatározást jelöli. A cím előre jelzi, hogy a cambridge-i élmény nem egyszerű útleírás, hanem veszteségtapasztalatokkal és történelmi emlékezéssel telített költemény.

A vers elemzésében különösen fontos lehet a Cambridge és Sárospatak közötti kapcsolat, a magyar történelem megidézése, az 1956-os háttér, a „megmaradás” gondolata, a két idézet szerepe, valamint a zárlat hangulati és gondolati funkciója.

Összefoglaló értelmezési vázlat

1. A vers 1959-ben, egy angliai utazás élményéből született.
2. A cambridge-i gótikus boltozat a sárospataki sub rosa terem emlékét idézi fel.
3. A két helyszín különböző történelmi tapasztalatokat képvisel.
4. Cambridge a polgári fejlődés, a kulturális folytonosság és az idilli jelen jelképe.
5. Sárospatak a magyar történelem tragédiáit, a függetlenségi harcok kudarcát és a gátolt életet jelképezi.
6. A második világháború idején fordított Suckling és Marvell a költő szellemi erőforrásai voltak.
7. A vers történelmi utalásai mögött az 1956 utáni bebörtönzések és kivégzések tapasztalata is jelen van.
8. A „kár vala” a veszteség és a megbánás motívuma.
9. Az „Él magyar, áll Buda még” a nemzeti megmaradás ironikusan rezignált formulája.
10. A „Decapitato in Vienna” a történelmi erőszak és a kivégzés jelképe.
11. A vers mégis a megmaradás és az életigenlés gondolatához jut el.
12. A cambridge-i zárlat az idilli és a tragikus világ ideiglenes kiegyenlítését teremti meg.

Vas István Cambridge-i elégiája azért különösen jelentős, mert egyetlen utazási élményből egész történelmi és kulturális világot bont ki. Cambridge és Sárospatak találkozásában a költő egyszerre látja meg Európa polgári fejlődését, a magyar történelem tragédiáit, saját háborús múltját és az 1956 utáni otthoni helyzetet.

A vers végső hangja nem a diadal, hanem a megszenvedett megmaradásé. A költő számára az, hogy „él magyar”, nem természetes és magától értetődő állapot, hanem a századok tragédiái után felfogható csoda.

tags: #vas #istvan #cambridge #i #elegia