A Zene és szöveg (eredeti címe: Music and Lyrics) egy 2007-es amerikai romantikus vígjáték Hugh Grant és Drew Barrymore főszereplésével. A történet középpontjában Alex Fletcher, a nyolcvanas évek egykor ünnepelt popsztárja áll, akinek néhány nap alatt kell megírnia egy fülbemászó dalt egy aktuális popikonnal közös fellépéshez.
Alex szerencséjére Sophie Fisher, a kissé lökött, de szeretnivaló bejárónő kiváló érzékkel bánik a szavakkal, így a kezdeti vonakodás után közösen kezdenek dolgozni a dalon. Miközben megszületik a várva várt sláger, a két főszereplő fokozatosan egymás felé is közeledni kezd.
A film története
Alex Fletcher divatjamúlt rocksztár, akit egy szeszélyes ifjú sztárocska közös duettre kér fel. Alex rendkívül kínos helyzetbe kerül, amikor rádöbben, hogy képtelen megírni a közös dalt. Már csak a csoda segíthet rajta.
Alex a ’80-as években nagy popsztár volt, mára azonban el is felejtette, milyen a slágerlisták élén állni. Így hát mikor a könnyűzene jelenlegi legnagyobb csillaga, Cora Corman felkéri őt egy duettre, Alex egyből tudja, hogy ez a közös éneklés jelentheti számára a „nagy visszatérést” - és talán a kínos haknizásoknak is búcsút inthet végre.
Ha tényleg fel akarja támasztani karrierjét, csak pár napja van arra, hogy egy igazi fülbemászó slágert írjon kettejüknek. Már évek óta nem írt semmit, és minden bizonnyal segítségre fog szorulni a szöveg megírásakor, ami mindig is nehezen ment neki.
Alex szerencséjére kissé lökött, de szeretnivaló bejárónője, Sophie Fisher igazi mestere a szavaknak. Sophie-t még mindig kísérti előző, balul sikerült kapcsolatának emléke, ezért először nem nagyon akar segíteni Alexnek; fél, hogy a barátságuk látná kárát.
Végül mégiscsak rábólint a közös munkára, és ahogy kezdik megtalálni a közös hangot, valamint a hangjegyeket, egy bimbózó románc is elkezdődik. Ennek ellenére lehet, hogy Alexet csak karrierje előremozdítása érdekli, semmi több.
Alex Fletcher és a visszatérés lehetősége
Alex rocksztárévei már a háta mögött vannak, és mindent meg kell tennie, hogy karrierje új lendületet kapjon. Nosztalgia buliról, nosztalgia bulira jár - ahol a rajongó lányok is rég asszonykorba léptek már -, így próbálva meg életben tartani réges-régen megfeneklett karrierjét.
Bár Alex szemei köré kitartó szarkalábakat vont az idő, azért még mindig sármos, még mindig tud énekelni, csak valaki elfelejtett neki szólni, hogy már nem 1984-et írunk, és a csipőrisza már nem menő.
Eközben folyamatosan szembe kell néznie a ténnyel, hogy egykori zenésztársának sikerült megvetnie a lábát az élvonalban, neki pedig nem. Pontosan tudja és érzi, hogy ez az egész helyzet mennyire ciki, még sincs ereje ahhoz, hogy kimásszon abból az állóvízből, amibe az élete belesüppedt.
A sors úgy hozza, hogy Alex utolsó utáni lehetősége, hogy megírjon egy dalt, amit az éppen aktuális, szupernépszerű popikonnal, Corával ad majd elő. Aki lemarad, az kimarad, szorít a határidő, emberünk pedig annyit konyít a szövegíráshoz, mint tyúk az ABC-hez.
Sophie Fisher szerepe
Nem is nevezhetnénk romantikus filmnek eme alkotást, ha ezen a ponton ne toppanna be egy hősnő, Sophie, aki nem csak a férfi nappaliját rendezi át növényestül, hanem az életét is fenekestől felfordítja.
Szerencsére eme bájos hölgyemény nem csak szimplán belekotyog mások életébe, de a szavakkal is csodásan bánik, így hát megkezdődik az éjt nappallá tevő közös munka, melynek gyümölcseként megszületik a várva várt dal.
Sophie ugyanakkor nem egyszerűen egy humoros mellékszereplő, aki segít Alexnek teljesíteni a feladatot. A nőt előző, balul sikerült kapcsolatának emléke is kísérti, ezért fél attól, hogy ha közel kerül valakihez, ismét sérülni fog.
A romantikus szál és a humor
A Zene és szöveg az a típusú film, amit ha megnézünk egy esős délutánon, vagy ha éppen lógatjuk az orrunk valami miatt, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mosolygunk, sőt nevetünk, és a bugyuta helyzetkomikumoknak köszönhetően melegség költözik a szívünkbe.
A film könnyed, kedves és szórakoztató, miközben a romantikus részeket humorral ellensúlyozza. Nem a túlzottan nyálas jelenetekre épít, hanem arra, ahogy Alex és Sophie fokozatosan egymás felé bukdácsolnak.
Ahogy a két karakter csetlését-botlását nézzük, azért egy leheletnyi komolyság is beúszik a képbe. Mindkettőjüknek van a múltjában olyan történés, rengeteg eltemetett, elfojtott érzés, ami rányomja a bélyegét a jelenükre, ezzel megakadályozva őket a továbblépésben.
Ez a film pedig valahol arról is szól, hogy át tudjuk-e lépni a saját korlátainkat, merünk-e változtatni, merünk-e nemet mondani a könnyebbik útra, merünk-e igent mondani a boldogságra.
Hugh Grant és Drew Barrymore párosa
Szerettem, ahogy Hugh Grant megformálta ezt a kicsit kiégett, önbizalomhiánnyal küszködő, szép lassan önmaga paródiájává váló alakot. Mondjuk ő általában mindig ilyen fura, de éppen ezért szerethető figurákat játszik.
Az általa játszott szerepek varázsát a zseniális megformálás mellett én abban látom, hogy a forgatókönyvírók mindig becsempésznek neki ügyes egysorosokat, kedveskedő, aranyos mondatokat, amit még sehol máshol nem hallhattunk, és ahogy mindezt előadja, attól válik élővé a karakter és az egész szituáció.
Ezek miatt az apró mozzanatok és kikacsintások miatt szeretem a filmjeit, és őt magát is.
„Sophie: Figyelj, nagyon édes voltál ma este. Alex: Ahogy te is, a makogásod egyszerűen lehengerlő volt.”
Drew Barrymore édes, bájos, aranyos volt ebben a bolondos szerepben, legalább olyan jól állt neki, mint az a gyönyörű piros ruha, amit az egyik kulcsjelenetben viselt.
Hugh Grant és Drew Barrymore nagyon jó párost alkotnak. A két színész közötti dinamika teszi működőképessé a romantikus történetet, miközben egyikük sem próbálja túljátszani a filmet.
A nyolcvanas évek paródiája
A film egyik legszórakoztatóbb eleme a nyolcvanas évek popkultúrájának kifigurázása. A történet egyszerre idézi meg a fiúbandák világát, a régi videoklipek látványát és a kor túlzó színpadi stílusát.
Aranyos vígjáték, fenomenális humorral. Ahogy kiparodizálják a 80-as évek stílusát, a 30 évvel korábbi fiúbanda-tagság hátulütőit és ahogy a két szereplő egymás felé bukdácsol, egy nagyon jó hangulatú esti filmet eredményez.
Alex múltja különösen alkalmas arra, hogy a film egyszerre legyen nosztalgikus és önironikus. A régi Pop! dalok, a színpadi mozdulatok és a hajdani rajongótábor emléke mind azt mutatják, hogy a főhős még mindig egy korábbi korszak sikeréből próbál megélni.
A film zenéje és dalszerzése
A Zene és szöveg legfontosabb témája a közös alkotás. Alex a dallamokhoz ért, Sophie pedig a szavakhoz, ezért csak együtt tudják létrehozni azt a dalt, amelyre mindkettőjüknek szüksége van.
A zenéje önmagában is megállná a helyét, persze filmmel együtt az igazi. A filmben hallható dalok közül a legtöbbet Adam Schlesinger szerezte.
A Dance With Me Tonight című számot a rendező 13 éves fia, Clyde Lawrence írta. A dalok nem csupán a történet kiegészítői, hanem a cselekmény szerves részei: bemutatják Alex múltját, Sophie érzékenységét és a közös munka fejlődését.
A zenéket nagyon bírtam. A dal fülbemászó, és sokáig dúdoltam még a megnézés után is.
Számomra ez az egyik legeslegjobb romantikus film a világon. Aranyos, vicces és a zenéit imádtam, Alex és Cora dalait is, még a régi Pop! dalokat is.
A mellékszereplők jelentősége
Imádtam a portással kapcsolatos jelenetet, ahogy neki próbálják meg előadni a dalt, mintha valami komoly zeneguru lenne.
Aztán ott van még Sophie nővére, Rhonda, akinek kár, hogy csak ilyen kevés szerep jutott. Annyira vibráló, és jópofa volt a karaktere, tetszett, ahogy megszemélyesítette a tettre kész, kétgyerekes családanyát, aki láthatóan irányító szerepben van otthon, mégis sikoltozó, szempilla-rebegtetős tinilánnyá avanzsál, amikor régi bálványával, Alexszel találkozik.
Pontosan az ilyen mellékszereplők teszik élővé és hihetővé az egész sztorit, szerintem nélkülük unalmas és lapos filmek születnének, de ahol felbukkannak, ott már nagy baj nem történhet.
A történet erősségei és korlátai
A film egyik legnagyobb erőssége, hogy pontosan azt nyújtja, amit a története ígér: könnyed, romantikus és humoros kikapcsolódást. Nem akar súlyos drámává válni, ugyanakkor a főszereplők múltja elegendő érzelmi hátteret ad a kapcsolatuknak.
Cuki, nem nyálas, romantikus film. Tetszett. Hugh Grant és Drew Barrymore nagyon jó páros alkotnak.
Hát ezen végig nevettem. Olyan vicces, cuki, szórakoztató volt, egy könnyű laza limonádé. Jó volt megnézni.
Egyszer nézős könnyed kis romantikus vígjáték. Igazából az, amit a leírás alapján kapunk. Semmi meglepetés nincs benne, mégis a könnyedségével jó kis kikapcsolódást nyújt a film.
A történet abszolút kiszámítható, a színészek nem nyújtanak semmi maradandót és egyébként az egész film teljesen átlagos. A karaktereket nem kedveltem meg különösebben, ahogy a színészeket sem, de kifejezetten rosszat sem tudnék mondani a filmről.
Ez nálam a „csak fél füllel odafigyelve is pont jó” kategória, nyugodtan lehet közben mást csinálni, a film akkor is aranyos lesz.
A különböző vélemények alapján a film elsősorban azoknak működhet igazán, akik kedvelik a kiszámítható, zenével átszőtt romantikus vígjátékokat. Aki összetettebb cselekményre vagy komolyabb drámára vágyik, annak a történet egyszerűsége kevésbé lehet meggyőző.
A lezárás
Számomra a lezárás is picit formabontó volt. Nem csupán néhány bevágott jelenetet vagy párbeszédet láthatunk, miközben pörög a stáblista, hanem igazi életképeket csacsogás nélkül.
Harmonikus volt, szépen lekerekítette a történet végét. A befejezés nem akarja túlragozni a szereplők sorsát, hanem nyugodt, kellemes hangulatban engedi el őket.
Filmadatok
| Adat | Információ |
|---|---|
| Eredeti cím | Music and Lyrics |
| Magyar cím | Zene és szöveg |
| Bemutató | 2007. március 8. |
| Amerikai bemutató | 2007. február 14. |
| Nemzet | Amerikai Egyesült Államok |
| Műfaj | Romantikus vígjáték |
| Játékidő | 96 perc |
| Főszereplők | Hugh Grant, Drew Barrymore |
| Forgalmazó | InterCom |
Kinek érdemes megnéznie?
Amikor egy kis agyradírozásra vagy töltődésre lenne szükségem, akkor mindig előveszem a filmeket. Néha az kell, hogy belelovalljam magam egy sorozatba, máskor pedig csak egy könnyed, laza másfél órát szeretnék, ahol megtudhatom, lesz-e „boldogan élnek, míg meg nem halnak” finálé.
A Zene és szöveg erre a célra kifejezetten alkalmas. Könnyen követhető története, szerethető főszereplői, nosztalgikus zenei világa és humoros helyzetei miatt jó választás lehet egy nyugodt esti filmnézéshez.
Nem csak a női közönségnek szól, noha a célközönség főként a női nemből kerül ki. A férfiaknak sem kell a kanapé mögé bújni, Drew Barrymore minden bizonnyal kárpótolni fogja őket a „szenvedéseikért”.
Eddig például nem is tudtam, hogy Hugh Grantnek ilyen jó hangja van, akár még énekes is lehetett volna belőle. No persze akkor nem boldogítana minket a filmvásznon évről évre.