A gyász öt legismertebb szakasza a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Ezek nem kötelező lépcsőfokok, nem egyenes sorrendben követik egymást, és nem mindenki éli át mindegyiket.
A tagadás és a harag gyakran a veszteség első, egymással is váltakozó reakciói. A tagadás időt ad arra, hogy az elme fokozatosan befogadja a történteket, a harag pedig energiát adhat a fájdalom elviseléséhez és kifejezéséhez.
Honnan származik a gyász öt szakaszának modellje?
Elizabeth Kübler-Ross a 60-as években kidolgozott egy modellt, amellyel leírta, hogy a haldoklók leggyakrabban milyen érzésekkel küzdenek.
Az eredeti koncepciót a híressé vált On Death and Dying (magyarul is olvasható: A halál és a hozzá vezető út) című könyvben írja le, ami igaziból a haldoklás fázisait írja le.
A modell később a „gyász öt fázisa” vagy szakasza néven vált ismertté, és a gyászolók veszteségfeldolgozására is alkalmazni kezdték.
Ezt a modellt alkalmazta később a gyászra is az On Grief and Grieving (Gyász és gyászolás) című könyvben, amelyet David Kesslerrel írt.
Idézet David Kessler bevezetőjéből az öt fázishoz: „Az öt szakasz, a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás annak a keretrendszernek a része, amelynek során megtanulunk együtt élni azzal, akit elveszítettünk.”
„Vannak eszközök, amelyek segítenek azonosítani, hogy mit érzünk és egy keretet adni ezeknek az érzéseknek. De a gyász során ezek nem egy lineáris idővonalon megtett lépések.”
„Nem mindenki tapasztalja meg az összeset vagy nem a megadott sorrendben.”
„Azt reméljük, hogy ezek a szakaszok a gyász birodalmának megismeréséhez vezetnek, ami felkészültebbé tesz minket az élet és a veszteségek kezelésére.”
„Van, amikor az emberek több szakaszról számolnak be. Emlékezz rá, hogy a gyászod ugyanolyan egyedi, amilyen Te vagy.”
Miért nem lineáris a gyászfolyamat?
A gyász fázisai nem feltétlenül ebben az adott sorrendben követik egymást.
Sokan a gyászt egyfajta „hullámvasúthoz” hasonlítják: egy napon belül akár többféle, különböző érzelmet is megélhetünk.
Lehet, hogy úgy érezzük, már sikerült az elfogadás fázisába érkeznünk, de egy hirtelen emlék hatására ismét dühösnek érezzük magunkat.
A folyamat során nem árt észben tartani a következőket: az érzések/állapotok akár rövid idő alatt váltják egymást, egy nap alatt akár többet is átélhetünk belőlük, nem szépen egymás után jönnek, hanem amikor akkor és az, amelyiket aktiválja valami, olyan mint a hagyma - az egyik réteget lehántja az ember, örül neki, majd jól pofára esik, amikor a következő réteget megkapirgálja valami.
A hagymahámozás időt vesz igénybe - és könnyekkel jár.
Ez azért fontos, mert nagyon sokan vannak, akiknél a folyamatot a külső és önmagukkal szemben támasztott elvárások („már túl kellene lennem rajta,” „már voltam jobban”) kifejezetten nehezeti, holott elég nehéz ez önmagtában is.
A gyászfolyamat lezajlása mindenkinél másképpen és más ritmusban történik.
A modell haszna elsősorban abban érhető tetten, hogy segít néven nevezni állapotokat, kapaszkodókat ad egy olyan kaotikus érzelmi állapotban, ahol gyakorlatilag semmi nem úgy működik, mint a veszteség előtt.
A gyász első szakasza: tagadás
A tagadás az első reakció, a sokk, amikor még szinte fel se tudjuk fogni, hogy ami egy pillanattal ezelőtt még az életünk része volt, az már nincs többé.
A tagadásban ott van a kegyelem, ami megóv attól, hogy teljesen összeroppanjunk a fájdalomtól és egyszerre annyit éljünk át, amennyit képesek vagyunk elhordozni.
A tagadás nem szándékos, egyszerűen „elfeledkezünk” róla, majd különféle helyzetekben újra és újra ráeszmélünk, így apránként fogjuk fel a veszteséget.
A tagadás nem gyengeség és nem önámítás, hanem védekezés: időt ad, hogy adagokban engedjük be a valóságot.
Az első reakció egy szeretett személy halálhírére - különösen, ha hirtelen történésről van szó - általában a sokk.
Szinte fel sem tudjuk fogni, hogy ő már nincs többé.
Hirtelen még túl fájdalmas szembesülnünk a szeretett személy hiányával és annak következményeivel, mintegy védő falat vonunk lelkünk köré.
Majd lassan, miután összeszedtük tartalékainkat, óvatosan kimerészkedünk a fal mögül és elindulunk a feldolgozás útján.
A tagadás megjelenhet egészen hétköznapi formában is.
Valaki automatikusan két terítéket tesz az asztalra.
Más a telefonért nyúl, hogy felhívja az elhunytat, mielőtt eszébe jutna.
Ezek nem a „józan ész” hibái, ezek a szív lassúsága, ami emberi és természetes.
A tagadás mint átmeneti védelem
Ez a stádium általában egy ideiglenes megküzdési forma, mely azt teszi lehetővé az áldozat számára, hogy összeszedje magát és felkészüljön a következő szakaszra.
A elutasítás nemcsak az első stádiumban, hanem később, a feldolgozás folyamán is előfordulhat.
Ez jó esetben időleges védekezési módszer, amit a helyzet részleges elfogadása vált fel.
Nagyon ritka az, hogy valaki megreked ebben a szakaszban és képtelen továbblépni.
A realitás elfogadásával felmerülnek kérdések, és ezzel öntudatlanul is elindulunk veszteség feldolgozásának útján, és felszínre törnek az érzések, amelyektől a tagadás megóvott minket.
A tagadás nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki tudatosan kijelenti: „ez nem történt meg”.
Gyakran inkább arról van szó, hogy a valóság csak részletekben válik átélhetővé, és a mindennapi helyzetek újra meg újra szembesítenek a hiánnyal.
A második szakasz: harag
A veszteség egy talajvesztett állapotba taszít, elveszettnek érezhetjük magunkat, és ez haragot vált ki.
A harag irányulhat a környezetre, magára a szeretett személyre, magunkra, amiért „képtelenek” voltunk megakadályozni, vagy akár Istenre is, aki engedte, hogy ez megtörténjen.
A harag, a düh a gyász egyik leggyakrabban félreértett arca.
Irányulhat az orvosokra, a sorsra, Istenre, önmagunkra, sőt akár az elhunytra is: „hogy hagyhattál itt?”.
A gyászolók keresik a felelőst, akit okolhatnak a veszteségükért, esetleg az elhunytra is dühösek.
Haragszunk magunkra, a világra, mindenkire, de még arra a személyre is, aki beteg.
A „miért pont velem” és „miért így” kérdések természetesek.
Miért jelenik meg a harag?
A veszteség tudatossá válása sokszor óriási indulatokat vált ki, tehetetlennek, elveszettnek érezhetjük magunkat.
A harag mögött gyakran a tehetetlenség, a fájdalom, a félelem és az igazságtalanság érzése áll.
A harag számtalan más érzést fed el és tesz kezelhetővé: elsősorban a mélységes fájdalmat, amelynek az átélésére még nem vagyunk készek.
Nem feltétlenül arról van szó, hogy haragudnod kell, hanem azt, hogy ha dühöt érzel, az nem „rossz gyász”, hanem érthető, emberi reakció.
Nem kell elfojtanod. Elég tudnod, honnan jön.
A haragban erő van, ami strukturálja a kaotikus érzéseket, egyfajta horgony a viharos tengeren.
Sokszor ez az egyetlen érzés, amellyel kapcsolódni tudunk másokhoz.
Nem árt tudni azt sem, hogy a harag intenzitása általában összhangban van a veszteség súlyosságával, a szeretet intenzitásával.
A harag megélésének nehézségei
A harag megélése fontos, egyszersmind nehéz, mert a mi kultúránk fél a haragtól.
Érdemes hát elidőznünk ennél az érzésnél is - eldugni, magunk felé fordítani nem érdemes.
A harag megélése fontos!
Alapszabály, hogy érzelmekkel nem vitatkozunk, nem ítélkezünk felettük.
Ne ítélkezzünk a az érzelmek felett, legyen az bárki, aki átéli.
A harag nem szégyellnivaló.
A fájdalom egyik formája, energiát ad, és gyakran az tör utat magának benne, amit másképp nem tudunk kimondani.
Hogyan támogatható a haragot átélő gyászoló?
Ha látjuk szerettünket dühöngeni, próbáljuk ne magunkra venni, mert nem nekünk szól.
Nagyon fontos ilyenkor az empátia, megértés a személy irányába.
Tudom, hogy ilyenkor a közvetlen környezet számára igen nehéz a haragos személy viselkedésével való megbirkózás, de próbáljuk beleképzelni magunkat a helyzetébe, hogy jobban megértsük, min is mehet keresztül.
Az érzelmi támogatás egy nagyon fontos dolog, amit ebben a helyzetben tehetünk szerettünkért.
A megküzdésben sokat segíthet, ha azonosítani tudjuk az aktuális érzéseinket és azokra próbálunk meg reagálni.
Mi következhet a tagadás és a harag után?
A klasszikus modell további három szakasza az alkudozás, a depresszió és az elfogadás.
Ezek azonban nem feltétlenül a tagadás és a harag után, szigorú sorrendben jelennek meg.
Alkudozás
Ha valaki élt már át veszteséget, biztos emlékszik a „Mi lett volna, ha…” és a „Bárcsak…” kezdetű mondatokra.
Bármit megtennénk, hogy a dolgoknak más legyen a kimenetele, újra és újra végigpörgetjük magunkban az eseményeket, hogy vajon kinek mit kellett volna tennie ahhoz, hogy ne következzen be a veszteség.
Az alkudozás a visszafordíthatóság illúziója.
Az elme újra és újra lejátssza a múltat, hátha talál egy pontot, ahol más lett volna a vége.
Az alkudozással szinte mindig együtt jár a bűntudat, az érzés, hogy nem jó döntéseket hoztunk, valamilyen szinten felelősek vagyunk azért, ami történt - még mindig könnyebb az a gondolat, hogy valamit elrontottunk, mint az, hogy tehetetlenek vagyunk.
A célja nem önostorozás: ez az elme próbálkozása, hogy értelmet és kontrollt találjon ott, ahol nem volt rá mód.
Depresszió és mély szomorúság
Míg az alkudozás során többnyire a múltban élünk, amikor a jelenre nézünk, ürességet érezhetünk, céltalanságot, mintha az agyunkra köd borult volna, el se tudjuk képzelni, hogy hogyan tovább.
Egy súlyos veszteség esetén a mély szomorúság, amit érzünk, természetes, az lenne a furcsa, ha nem ezt éreznénk.
Ebben a szakaszban az egyén csöndessé válik, visszautasítja szerettei közeledését és az ideje nagy részében szomorú és barátságtalan.
A gyász természetes szomorúsága idővel, hullámokban enyhül, akkor is, ha lassan.
Fontos azonban elkülöníteni a normális szomorúságot a klinikai depressziótól.
Ha felmerül a leghalványabb gyanú, hogy ez utóbbiról van szó, célszerű külső segítséget kérni, legalább annak eldöntéséhez, hogy mivel állunk szemben, hogyan tovább.
Elfogadás
Eljutunk arra a pontra, amikor tudomásul vesszük, hogy az életünk egyszer s mindenkorra megváltozott, elkezdünk berendezkedni az „új normálisra”.
Ez nem jelenti azt, hogy már nem fáj, csak annyit, hogy visszatérünk az életbe, elkezdünk megtanulni együtt élni a veszteséggel.
Az elfogadás nem felejtés, hanem együttélés a veszteséggel: a kapcsolat az emlékben tovább él.
Az elfogadás nem annyira egy egyszeri lezárás, mint inkább egy alkalmazkodási folyamat, amely során apránként újraszervezzük az életünket.
Ezek először csak pillanatok, és ilyenkor felütheti a fejét a bűntudat, mert amikor újra tudunk nevetni, örülni, úgy érezhetjük, hogy eláruljuk azt, akit elveszítettünk.
Lassan eljutunk oda, hogy képesek vagyunk együtt élni a veszteséggel és berendezkedünk egy új életre.
A tagadás és a harag helye a személyes gyászban
A veszteség, a gyász az egyik legnehezebben feldolgozható történés az ember életében.
Sokszor még mindig tabu témának számít, ez pedig a megküzdést is nehezíti.
Egy szeretett személy elvesztésekor természetes módon elindul egyfajta gyászreakció.
Ennek megjelenése, mértéke mindenkinél változó és nem összehasonlítható.
A gyász mindenkinek a saját élménye, mindig picit más formát ölt még saját életünkön belül is.
Számos fajta gyász lehet, tehát annyiféle gyász van, ahány gyászoló ember.
Gyászolhatunk egy szakítás után, válást követően vagy akár gyászolhatjuk azokat az elmulasztott dolgokat az életben, amiket nem tettünk meg.
Tehát a gyász minden olyan személy vagy dolog elvesztéséhez kapcsolódhat, ami számunkra örömet okozott, szeretetet adott.
- válás vagy szakítás
- egészségügyi problémák
- munkahely elvesztése
- házikedvenc halála
- barátság megszűnése
- vetélés, abortusz
- otthon eladása, költözés
- haláleset
Bármi is legyen a gyászunk oka, kevés olyan fájdalmas esemény van az életünkben, mint szeretteink elvesztése.
A veszteség megélése után sokszor már semmi sem tűnik ugyanolyannak, mint régen.
Mit tehetünk, ha a tagadásban vagy a haragban érezzük magunkat?
Nem jó, ha magunkba folytjuk azt, amit érzünk.
A gyász fájdalmas, de természetes módon egészséges.
Éljük át érzelmeinket, legyen az harag, sokk, szomorúság, vagy magány.
Ne siettessük a gyászt, hagyjuk, hogy saját ütemében haladjon.
Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, hogy nekik milyen gyorsan vagy lassan sikerült megküzdeni vele, mert lehet, hogy teljesen más élethelyzetben, viszonyban voltak az elhunyttal.
A gyász során teljesen rendben van, ha úgy érezzük, egyedül szeretnénk lenni.
De fontos, hogy ne magányosodjunk el.
Időnként nyissuk résnyire az ajtót barátaink, családtagjaink előtt is.
Osszuk meg érzéseinket egy-egy hozzánk közel álló emberrel.
Ha valakit kísérni szeretnénk a gyászban, ne azt kérdezzük tőle: „Hogy vagy?”.
Hanem azt: „Hogy vagy a gyászoddal?”.
Ezzel lehetőséget teremtünk arra, hogy megmutasson, átadjon valamit a nehéz érzéseiből, ha épp ez az, ami jól esne neki.
Ami támogatja a gyászt, az az ítélkezésmentes hozzáállás, az együttérzés önmagunkkal vagy a gyászolóval, és a folyamattal szembeni ellenállás feladása.
Mikor érdemes segítséget kérni?
Ha a kétségbeesés tartósan elnyom, ha a mindennapok ellátása lehetetlenné válik, vagy ha az élet értelmetlenségének gondolata megjelenik, az már nem valami, amit egyedül kell hordoznod.
Ha úgy érezzük, környezetünk nem elég támogató, de szívesen beszélnénk valakivel az érzéseinkről, vagy ha túl hosszan elidőzünk a gyász egyik szakaszában és kezdjük erőt vesztettnek érezni magunkat, kérjünk segítséget: keressünk fel pszichológus szakembert!
Ilyenkor a háziorvos, egy gyászfeldolgozó terapeuta vagy egy hospice-szolgálat tud támaszt nyújtani.
Ha öngyilkossági gondolataink vannak vagy úgy érezzük, hogy megrekedtünk a gyászban, keressünk fel szakembert!
A gyász 5 szakasza nem időrend, nem teljesítendő lista, hanem fogalmi eszköztár.
Ha rugalmasan és önmagadhoz hűen használod, segít érthetővé tenni azt, ami fájdalmas és kusza.
