Angol romantikus líra – kidolgozott tétel

Az angol romantikus líra első fontos dátuma 1798, amikor William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge közösen kiadta a Lírai balladák című versgyűjteményt. A kötet a romantika egyik legfontosabb törekvését, a műnemek keverését, valamint az epika és a líra ötvözésének szándékát jelzi.

Az angol romantika költészetében központi szerepet kap az egyéniség, az eredetiség, a szabadság, a természet, a képzelet, a látomás, a múlt és a titokzatos, irracionális világok keresése. Az első nemzedéket Wordsworth és Coleridge, a második romantikus nemzedéket pedig Byron, Shelley és Keats képviseli.

A romantika általános jellemzői

A romantika stílusirányzat, eszmeáramlat és világszemlélet, amely országonként, koronként és műfajonként eltérő formákban jelent meg. Minden művészeti ágra kiterjedt, és az európai művészettörténet utolsó nagy korstílusának tekinthető.

Elnevezése a román, vagyis regény szóból származik, amely ebben az időszakban még nem műfajt, hanem olyasmit jelentett, ami nem valószínű. A XVIII. század végén a romantika kifejezés a klasszicizmus ellentétét jelölte.

• Ideje: a XVIII. század utolsó évtizedei - a XIX. század első kétharmada.
• Uralma: 1810 és 1850 között.
• Első korszaka: 1798-1815, elsősorban Angliában.
• Második korszaka: 1815-1830, a német romantika fénykora.
• Harmadik korszaka: 1830-1850, főként Franciaországban, Közép- és Kelet-Európában.

A romantika előzményei és történelmi háttere

A romantika előzményei között szerepel a szentimentalizmus, Németországban a Sturm und Drang, vagyis az érzelmek és ösztönök forradalma, Diderot zsenielmélete és az eredetiség fontossága, valamint Rousseau „Vissza a természethez!” jelszava.

A romantika történelmi hátterét a XVIII. század végének forradalmai, az 1750-től kibontakozó ipari forradalom, valamint az 1789 és 1815 közötti francia forradalmi korszak alkotta. Európában csalódottságot okozott, hogy a megvalósult polgári társadalom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: politikai egyenlőséget hozott, de anyagit nem.

A szabad versenyes kapitalizmus idején a pénz szerepe sokak számára negatív értékké vált, az élet általánosan elszürkült, a hagyományos értékek pedig meginogni látszottak. Napóleon fogságba került, a Szent Szövetség pedig megpróbálta megsemmisíteni a forradalom vívmányait.

A romantikus életérzés

A romantikus életérzés ellentmondásos: egyszerre jellemzi kitörő lelkesedés, forradalmi optimizmus, teljes világfájdalom, elvágyódás és magányosság. A romantikus ember gyakran nem érzi jól magát ott, ahol van, ezért mindig máshová vágyik.

• egyéniség és művészet szabadsága;
• eredetiség;
• az egyéniség kultusza;
• a képzelőerő és a fantázia fontossága;
• zsenikultusz;
• a költő látnoki, váteszi, prófétai szerepe;
• menekülés a mindennapi életből;
• a titokzatos, irracionális és megmagyarázhatatlan világ keresése.

A romantikus alkotó olyan érzéseket keres, amelyekkel a mindennapi életben nem találkozik. A költő a teremtő képzelet segítségével új világokat hoz létre, és a látnok szerepében a lét egyetemes összefüggéseinek megértésére törekszik.

A romantikus menekülés formái

1. Vissza a természethez! A romantika a természet egyediségét és színeit keresi; fontos számára a természetesség és az elvadultság.
2. Vissza a múltba! A múlt a lovagkort és a dicső nemzeti történelmet jelenti, ezért népszerűvé válik a történelmi téma.
3. Vissza a néphez! A népben a természet és a történelem emberi módon találkozik, mert a nép hagyományban őrzi a múltat és egyszerű életformában a természetet.
4. Menekülés az ésszel fel nem fogható világba.
5. Meg nem magyarázható helyszínek keresése.
6. A mesék világa: kísértetek, tündérek és természetfölötti jelenségek.
7. A titokzatos keleti világ: egzotikum, orientalizmus, keleti kellékek és keleti szeretők.

A romantikában nagy szerepe van az álomnak. A kis nemzeteknél ebben a korszakban erősödik meg a nemzeti öntudat és a hazaszeretet is.

A romantikus forma és nyelv

A romantikus műveket a belső gondolatiság alakítja. A romantika kedveli a formák szabadságát, az egyedit, a szabálytalant és a kevert műfajokat, például a líra és a dráma ötvözését, az elbeszélő költeményt és a balladát.

• gyakori az enjambement;
• a kompozíció nem feltétlenül szabályos;
• az alkotások gyakran töredékesek;
• fontos a romkultusz;
• bizonytalanok a körvonalak;
• elmosódnak a műfaji határok;
• meghatározó a látomásosság és a képzelet.

A romantikus nyelv szeret rémületet vagy fájdalmas borzongást kelteni, gyakran meghökkent, és uralkodó hangneme a pátosz. A költői képek kozmikus méretűvé és vízióssá válhatnak, a művészi kifejezés pedig keveri az érzékterületeket és a hanghatásokat.

A romantika kedveli a szabálytalant, a nyugtalanítót, az eredetit, a meglepőt, a sejtelmest és az éjszakait. A művészeti ágak és műfajok keveredése a romantikus alkotás egyik legfontosabb jellemzője.

Az angol romantika előzményei

A romantikát előkészítő művészeti törekvések Angliában indultak el a legkorábban. Ilyen volt az írói eredetiség hangsúlyozása. „Minél kevésbé másoljuk a híres régieket, annál hasonlóbbak leszünk hozzájuk” - írta Edward Young, az angol előromantika költője 1759-ben.

A klasszicista formaeszményt a XVIII. század végére Angliában is felváltotta a művészet történeti felfogását előtérbe állító irodalmi ízlésirány. A romantika az előre kész poétikai normák helyett az egyéniséget és az eredetiséget tette meg legfontosabb poétikai elvvé.

Az ossziáni költemények hatása

Az új szemléletmód szempontjából fontos volt az ossziáni költemények hatása, amelyek még a kontinensen is Osszián-kultuszt képeztek. A skót Macpherson irodalmi hamisítványai - melyeket a 3. századi legendás kelta dalnok, Osszián gael nyelvű műveinek angol fordításaként bocsátott közre szerzőjük - a mitikussá formált nemzeti történelem ábrázolásával újfajta érdeklődést keltettek a múlt iránt.

Az ossziáni költemények melankolikus világának rajongói már nem az antikvitásban találták meg azt az eszményi korszakot, amelyben saját vágyaik tükörképére ismertek, hanem a homályos és titokzatos „történelem előtti” időkben.

Ez készítette elő a romantika középkor-értelmezését is, amelynek legfőbb jellemzője az eszményítés és a mitizálás volt.

A népköltészet és a gótikus regény

Fontos szerepet töltöttek be a romantikus irodalomszemlélet előkészítésében a különböző népköltészeti gyűjtemények, elsősorban a népballadák gyűjteményes kiadásai. A korabeli irodalomfelfogás ezekben a mesterkéletlen, természetes művészi kifejezésmód példáit vélte felismerni.

A népköltészet felértékelődésének hátterében a művinek, túlságosan is megalkotottnak érzett klasszicista költői beszédmód elutasítása állt. A népballadák a mindennapi élet történéseit, a népi babonás hitvilágot és az emberek természetes nyelvét is költői rangra emelték.

Ösztönzőleg hatott a romantikus szemléletmód kialakulására a gótikus regény is, amely kísértethistóriákból és más rémtörténetekből épült. Az elnevezés onnan eredt, hogy a szerzők helyszínül gyakran választották a középkori várkastélyok ódon és sejtelmes környezetét.

A gótikus regény kezdetleges formában már tartalmazta a létezés természetfölötti és irracionális oldalának ábrázolását, amelyet aztán a romantika céljául tett. A kísértet- és rémtörténetek atmoszférája, illetve egyes cselekményelemeik összetettebb létélmény elbeszélését is szolgálhatták.

William Blake szerepe

Az angol romantika előkészítésében rendkívül fontos szerepet játszott William Blake költészete. Felfogására jellemző a látnokköltő-szerep, amely nagy hatást gyakorolt az angol romantikus lírára.

Blake értelmezésében a költészet lényegében megismerő tevékenység, amelynek során a látnok a lét egyetemes összefüggéseinek megértésére tesz kísérletet. A megismerés nem fogalmi-logikai, hanem irracionális természetű: a világ rejtett lényege csak a látomásban nyilatkoztatja ki önmagát.

A Lírai balladák és az angol romantika kezdete

Az európai romantika első fontos dátuma 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge közös versgyűjteményét Lírai balladák címen.

A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, valamint az epika és a líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a városból a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe és az egyszerű érzelmek világába menekül, Coleridge viszont a képzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba.

Az 1798-as kiadás még névtelenül jelent meg, későbbi változatait azonban Wordsworth és Coleridge már névvel vállaltan publikálták. A későbbi kiadások 1800-ban, 1802-ben és 1805-ben jelentek meg előszóval kiegészülve és némileg átalakított verstartalommal.

Wordsworth és Coleridge a klasszicista poétikával való nyílt szembefordulásként a népballadákat tekintették költői mintának. Ezzel nemcsak a hétköznapok történéseit és a népi babonás hitvilágot hozták be verseikbe, hanem „az emberek valódi nyelvét” is költői rangra emelték.

A romantikus műballada

Az úgynevezett műballadákat a mai angol szaknyelv a népi vagy hagyományos balladákkal szemben legtöbbször irodalmi balladaként említi. A jelző e művek utánzott jellegére, egyéni szerzőségére, személyesebb hangvételére és írásban rögzített formájára utal.

Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy e művek egytől egyig puszta fikciók volnának, és azt sem, hogy tisztán az írás és olvasás néma világába utalnák a népballadák hangzó formáját. Megtörtént eseményeken alapuló műballadákkal éppúgy találkozhatunk, mint énekelt balladákkal, melyeknek olykor a dallamát is maga a balladaköltő szerzi.

A modern műballadák nagyjából három fázisban jelentek meg az angol irodalomban a XVIII. század utolsó évtizedeiben.

1. Az első fázist a mímelt vagy szimulált régi balladák jelentették, amelyek utánzatok voltak ugyan, de ezt álcázták.
2. A második fázisban a szerző nem tüntette fel magát másik szerzőként vagy népként, hanem anonimitásban maradt.
3. A harmadik fázisban a balladaszerző már nyíltan vállalta szerzőségét.

A Lírai balladák látványosan járta be az anonimitástól a nyílt szerzői vállalásig vezető utat. Wordsworth az előszóban arra kéri a balladák olvasóját, hogy lassítsa le az olvasást és az ítélkezést, mert csak a versekben való hosszan tartó elmélyedés képes mérsékelni a döntés gyorsaságát.

A Lírai balladák sem témaválasztásukban, sem formájukban nem illeszkedtek a klasszicista elvárásokhoz. Nem a nemes tárgyakat és az azokhoz illően emelt beszédmódot, hanem a hétköznapi életet, az egyszerű emberek nyelvét és a mindennapi jelenségek költői átértelmezését állították a középpontba.

A líraiság jelentése

A „lírai” jelző nem pusztán formai átalakítást jelent. A líraiság a balladáktól megszokott cselekményességgel szemben sajátos költői látásmódra, a mindennapi életből vett incidensek különleges, poétikus láttatására utal.

Wordsworth nem egyszerűen pergő eseménysorokat, kuriozitásokat vagy csiricsáré látványosságokat kívánt bemutatni, hanem a képzelet segítségével akarta előállítani az érzelmileg felfokozott állapotot.

A költő a képzeletre bízta a testi-szellemi izgalmak előidézését. A szenvedély nem közvetlen külső izgatásból, hanem az emlékek fantazmatikus megidézéséből és a jelenvaló dolgok imaginatív átlényegítéséből születik.

Wordsworth balladái

Wordsworth balladáiban a hétköznapi események gyakran mélyebb, rejtett jelentést hordoznak. Az olvasónak kell mozgósítania emlékezeti és képzeleti forrásait, hogy az elmondottakban felfedezze a tanulságot hordozó történetet.

Az Simon Lee, az öreg vadász balladája egy konkrét hétköznapi incidensről szól. Wordsworth hosszú versszakokon át az egykor daliás és erőtől duzzadó, később fél szemére megvakult, idős korára pedig teljesen elgyengült és elszegényedett férfi sorsát és nehéz helyzetét ecseteli.

Egy alkalommal, amikor Simon Lee egy korhadt fatuskót próbált kicsákányozni, s ereje fogytán már épp feladni készült a küzdelmet, az arra járó elbeszélő besegített neki, s egyetlen csapással átvágta a földbe kapaszkodó kusza gyökereket.

Az idős vadász könnyes szemmel köszönte meg a segítséget, mire a narrátor zárásul megjegyzi: mindig búskomorsággal tölti el az emberek hálája. A történet tanulságát az olvasónak kell megalkotnia, mert a szöveg nem ad kifejtett magyarázatot.

A Heten vagyunk című vers egy tanyasi kislány sajátos fantáziavilágával ismertet meg bennünket. A kislány szerint eltávozott testvérei - függetlenül attól, hogy városba mentek, tengerre szálltak vagy sírba költöztek - továbbra is együtt élnek vele.

Mivel a vers elbeszélője nem fűz magyarázó kommentárt a kislány gondolkodásához vagy képzeletvilágához, itt is az olvasóra marad, hogy kimunkálja a maga számára a burkolt költői felismerést.

William Wordsworth

William Wordsworth az angol romantika első nemzedékének egyik legfontosabb költője. Költészetében a természet, az egyszerű érzelmek és az emlékezés kap központi szerepet.

Wordsworth a városi életből a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe menekül. Költészetében a természeti látvány lelki élménnyé válik, amely a merengő emlékezetben később is boldogságot és lelki gazdagságot adhat.

A Táncoló tűzliliomok

A Táncoló tűzliliomok Wordsworth egyik jellemző, csupa zene költeménye. A természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó, „táncoló” tűzliliomok látványa boldoggá és lelkileg gazdaggá teszi a szemlélőt.

A boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a merengő emlékezet, a természeti szépség felidézése. A természet ebben a költeményben nem pusztán háttér, hanem a lelki harmónia forrása.

Samuel Taylor Coleridge

Samuel Taylor Coleridge az angol romantika első nemzedékének másik meghatározó költője. Míg Wordsworth a természet meghittségében és az egyszerű érzelmekben talál menedéket, Coleridge a képzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba vezet.

A Kubla kán

A Kubla kán sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket hordozó fantasztikus költemény. Színtere valamiféle sosemvolt egzotikus, mesebeli táj, a valóságtól független, víziószerű vidék.

A költő vallomása szerint a vers egy ópium-álom töredék-emléke, amelynek teljes rögzítését egy hívatlan vendég szakította félbe. A költemény töredékessége, álomszerűsége és homályossága a romantikus látomásosság jellegzetes példája.

Coleridge művében a természet nem idilli és megnyugtató, hanem egzotikus, fantasztikus és nyugtalanító. A vers a romantika olyan törekvését valósítja meg, amely az ésszel fel nem fogható és az álomban megjelenő világot emeli költői témává.

Az angol romantika második nemzedéke

Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költők új csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron, Shelley és Keats képviselte.

George Gordon Byron

Byron 1788 és 1824 között élt, régi főnemesi családból származott, és a lordi cím birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot és Törökországot.

1812-ben szembefordult a főúri osztály politikájával, és a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát.

A konzervatív körök feleségétől való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban, majd Olaszországban telepedett le.

Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem sikerült: betegségben halt meg görög földön.

Byron művei és a romantikus verses regény

Híressé a Childe Harold zarándokútja című verses lírai útirajza tette, melynek első két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a főhősben, aki aktuális célzásokkal és lírai kitérőkkel szakítja meg úti beszámolóját, az íróra ismertek.

Byron fő művének tekinthető a befejezetlenül maradt, tizenhat énekből álló Don Juan, amely 1819 és 1824 között készült. Az epika műneméhez is sorolható, de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus társadalombíráló megjegyzések, és átszövik a személyes célzások.

Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, és hosszú időre elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját.

Drámai költeményei, például a Manfred és a Kain, a főszereplők magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hősök emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, így bukásuk is hatalmasabb.

Hősi harcukat a romantikus nyelv pátosza és képgazdagsága fejezi ki. Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hőseinek lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye - spleenje - valóságos divattá tette a byronizmust a XIX. század elején Európában.

A byronizmus

A byronizmus a kiábrándultság, a csömör és a világfájdalom életérzése. A világfájdalom annyi, mint fájdalom a világ miatt: fájdalom azért, hogy a világ csak olyan, amilyen, nem szebb, nem jobb, és nem alkalmazkodik az ember gyönyörű álmaihoz.

• a romantikus különc alakja;
• a hős szerelmes;
• a gazdag világfi;
• a nagy utazó;
• a szabadság bajnoka;
• a magányos és kiábrándult ember;
• a spleen és a világfájdalom hordozója.

A byronizmus hosszú időn át hatással volt az európai romantikus költőkre és a romantikus hőstípus kialakulására.

Percy Bysshe Shelley

Shelley 1792 és 1822 között élt, Byron barátja volt, és előkelő földbirtokos családban született. Első szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt, hogy fiatalon megírt egy ateista pamfletet, Az ateizmus szükségességéről címmel.

Ezért az oxfordi egyetemről eltávolították, apja pedig kitagadta. Ezután nyugtalan vándorévek következtek életében: Franciaországba és Svájcba utazott, majd 1818-ban végleg elhagyta Angliát, és Itáliában telepedett le.

1822-ben egy csónakkirándulás során veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták a tengerből, egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet találtak.

Holttestét barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette. Szívét és hamvait a római református temetőben helyezték el.

Shelley szabadságkultusza

Shelley a szabadság fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden elképzelhető formája ellen, röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban egyaránt.

A megszabadított Prométheusz című, 1820-ban írt drámai költeményében az egyetemes emberi vágyak és küzdelmek végső győzelmének látomása jelenik meg.

Az istenekkel szembeszálló titán, Prométheusz diadalával együtt az emberek is megszabadulnak a zsarnokságtól, és beköszönt a béke, a szabadság és az egyenlőség boldog korszaka.

Az Óda a nyugati szélhez

Shelley egyik leghíresebb verse az Óda a nyugati szélhez, amely 1819-ben született. Shelley ezt a verset Itáliában, egy Firenze közelében lévő erdőben írta, egy viharos, őszi napon.

Az ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából és egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. A költemény látszólag szabálytalan, valójában szigorú szabályokhoz kötött szerkezetet követ, és Dante rímtechnikáját, a tercinát alkalmazza.

Az elsöprő erejű költemény hatalmas ellentéteket egybefoglaló, látomásos képáradatában, sziszegő alliterációiban a viharokat görgető őszi szél vad zengése zúg.

Az egész vers egymásba bonyolódó mondatszerkezetei, sorokat és strófákat összekapcsoló átlépései, vagyis enjambement-jai lélegzetnyi szünetet sem engedve sodorják az olvasót a legelső megszólítástól az utolsó sor ünnepélyes próféciájáig.

A vers szerkezete és képrendszere

Az első három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, és mindhárom az „óh, halld dalom!” fohászával zárul. A megszólított természeti jelenséget a költő mitikus méretűvé növeli.

A nyugati szél hatalmas, vad, nyugtalan erő, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom, amely felkavarja, égig röpíti az őszi avart, „a pestises lombok holt népét”.

Ugyanakkor jövőt védő oltalom is: az új életet rejtő magot „téli sutba hordva” megőrzi a kikelet számára, amikor „azur húga” virágba borítja a földet.

Félelmetes erő, amely vad viharfelhőket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az ég ormáig. Felveri a szelíd, lustán pihenő Földközi-tengert, megnyitja az Atlanti-óceán roppant víztömegét, és látni engedi az irdatlan mélység titokzatos világát.

A „vad Szellem”, a szél mitikus hatalma, mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sőt a tenger alatt örvénylő mélységekre is.

A IV. részben a széllel való azonosulás esdő könyörgése és imája szólal meg. A versben beszélő fájdalmas rezignációval sóhajtja, hogy nem zengene most jajszava, ha lomb, felhő vagy hullám lehetne, vagy ha élne még benne az a gyermeki hit, hogy oly szabad és hatalmas, mint a szél.

Az élet megsebezte, álmai szétfoszlottak, ezért kéri esedezve, hogy a szél ragadja magával „hab, felhő vagy lomb gyanánt”. „Légy lelkem, én s te: egy személy!” - hangzik a teljes egyesülés vágya.

A költő azt kívánja, hogy szelleme a Tér ölén sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, és „dala égő zenéje” hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtető próféciát: „Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”

Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát, mint A megszabadított Prométheusz című drámai költeményt.

John Keats

John Keats 1795 és 1821 között élt. A beteg, érzékeny költő csak a szépség rajongója volt. Németh László szerint Keats „csak költő”, nagyságát pedig egyetlen forrás táplálta: a költészete.

Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott, mégis ő lett a görög szépségeszmény egyik legnagyobb tisztelője és megéneklője.

Orvosnak készült, de 1817-től kezdve teljesen a költészetnek szentelte életét. Súlyos tüdőbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára.

1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában érte utol a halál.

Óda egy görög vázához

Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E remekművek egyike az Óda egy görög vázához.

A vers a mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával. A költő a versben megszólaló szemlélőként csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja meg az antik vázát.

A váza szemében egy régmúlt boldog, harmonikus aranykor, a „tűnt derű” tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét szeretné megérteni, az első strófa záporozó kérdései pedig a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni.

A második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélő képzeletében a vázarajz. A néma síp megszólal, de nem a testi fülnek, hanem a léleknek zeng a dala.

A szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után, a lomb színnel telik meg, és a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.

Mindez azért válik felemelő és katartikus élménnyé, mert a művészet az öröklétbe emeli a szépséget. A nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el.

Az áldozatra készülő emberek nem térnek már vissza soha kicsi városuk csendjébe. A mulandó emberi lét szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejéről és halhatatlanságáról.

Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá és világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény végén: „A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!”

A költő szerint a költészet nagy célja, hogy „barát legyen, enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat”, vagyis tegye széppé az életet.

Keats Tóth Árpád szavaival „a Szépség angyali tisztaságú énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való”.

Walter Scott és a romantikus múltidézés

A romantikus múltidézés nagy hatású képviselője Walter Scott, a középkori lovagvilágot megjelenítő, kalandos cselekményű történelmi regény megteremtője.

Scott műveiben a múlt nem pusztán történelmi háttér, hanem eszményített és mitizált világ. A középkor, a lovagvilág és a nemzeti történelem a romantikus elvágyódás fontos tárgyává válik.

Edgar Allan Poe

Az egyetemes romantika egyik nagy jelentőségű alkotója volt az angolul író amerikai költő és novellista, Edgar Allan Poe, aki 1809 és 1849 között élt.

Munkáinak kezdettől fogva a halál és a mulandóság a két alapvető élménye. A halott szerelmes motívuma epikájában és lírai műveiben is visszatér.

Elsősorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly és mindenféle gyötrelem kap központi szerepet.

Valójában a modern világban magára maradó ember rémülete szólal meg bennük. Poe műveiben a rettegés nem pusztán olcsó szórakoztatást szolgál, hanem az emberi lét félelmetes voltának és egzisztenciális helyzetének kifejezője.

Poe és a detektívtörténet

Poe teremtette meg a detektívnovella és a bűnügyi regény, mai elnevezéssel a krimi műfaját. „A borzalmat a logikával kapcsolta össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét.”

Legelső és egyik legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság, amely 1841-ben jelent meg.

Poe esztétikája

Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye szerint az oktató, nevelő jellegű költészet nem igazi költészet.

A líra célja szerinte nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem „a szépség ritmikus megteremtése”. Eszményének a végsőkig csiszolt, tökéletes és virtuóz formát tekintette.

A művészi hatáshoz vezető utat a rövidségben, a tömörségben és a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a romantikus poétika ihletkultuszával, és a tudatos, logikus alkotás elsőbbségét hirdette.

A holló

Híres verse, A holló 1844-ben jelent meg, és józan meggondolások alapján született. Poe megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves siratását.

A versnek nincs közvetlen életrajzi háttere. A költő a halott kedves siratása köré komponálta a rímekből, csengésekből és a szavak rejtett gondolattársításaiból kialakított különös hangzásvilágot.

A versben minden hatás zenei elemekből tevődik össze. Poe fedezte fel, hogy a vers tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes szerepet játszik.

A versnek van egy epikus váza: a holló éjjeli érkezése és talányos viselkedése. A költemény a késleltetés, a fokozás és a refrén eszközével építi fel a kísérteties hangulatot.

Az első rész az első hat versszakot foglalja magában. Mesei kezdéssel atmoszférát teremt: éjszaka van, a költő szerelme miatt búsul, valaki zörget, és nem tudni, Lenóra vagy egy idegen érkezett-e.

A második rész a hetedik és tizenkettedik versszak között bontakozik ki. A bizonytalanságból bizonyosság lesz: a holló zörgetett, és a költő reflexiókat fűz a madár jelentéséhez. A refrén: „soha már”.

A harmadik részben a lírai én és a holló párbeszéde jelenik meg. A költő bizonyosságot akar szerezni a jövőről, de nem felejtheti el szerelmét, és nincs számára vigasz.

A holló a gyász, a halál és a szerencsétlenség szimbolikus jelképe. Mementóként marad a költő mellett, és lehetetlenné teszi az emlékek megsemmisítését.

A Tóth Árpád-féle fordítás sejtelmesebb és érzelmesebb, Babits Mihály fordítása filozofikusabb alkatot mutat. A „soha már” a holló válasza és neve is egyben.

Lee Annácska

Poe hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska is. A versben a halott szerelmes és a veszteség motívuma ismét a halál és a mulandóság alapélményéhez kapcsolódik.

Az angol romantikus líra legfontosabb jellemzői

• A természet a lelki teljesség, a szabadság és a harmónia jelképe.
• A képzelet képes új világokat teremteni.
• A költő gyakran látnokként, prófétaként vagy váteszként jelenik meg.
• Fontos a szabadságvágy és a társadalmi elnyomás elutasítása.
• Gyakori a világfájdalom, a spleen, a magány és az elvágyódás.
• A romantika érdeklődik a múlt, a középkor és a nemzeti történelem iránt.
• Felértékelődik a népköltészet, különösen a népballada.
• Elmosódnak a műfaji határok.
• A líra és az epika, illetve a líra és a dráma elemei gyakran keverednek.
• A költői nyelv látomásos, képgazdag és zenei.
• Gyakoriak a kozmikus méretű képek, a pátosz, az alliteráció és az enjambement.
• Fontos szerepet kap a titokzatosság, az álom, a borzalom és az irracionalitás.

Az angol romantikus líra sokféle változatot foglal magában: Wordsworth természetköltészetét, Coleridge fantasztikus látomásosságát, Byron világfájdalmát, Shelley forradalmi szabadságvágyát, Keats szépségkultuszát és Poe zenei, kísérteties költészetét.

tags: #angol #romantikus #lira #tetel