Az Asszony a fronton Polcz Alaine önéletrajzi ihletettségű, egyes szám első személyben elbeszélt műve, amely egy fiatal nő második világháborús tapasztalatain keresztül mutatja meg a háború kegyetlen és esendő emberi arcát. A történet középpontjában az éhezés, a menekülés, a félelem, a kiszolgáltatottság és a sorozatos szexuális erőszak áll, de a könyv ugyanilyen fontos témája a szeretet nélküli, bántalmazó házasság is.
A mű azért különösen megrázó, mert nem általános történelmi áttekintést ad, hanem egyetlen ember testén és lelkén keresztül teszi érzékelhetővé a háború következményeit. Polcz Alaine tárgyilagos, sallangmentes és érzelemmentesnek ható előadásmódja nem tompítja, hanem még erőteljesebbé teszi a leírtakat.
Az Asszony a fronton alaphelyzete és története
A regény epikai cselekménye az egyes szám első személyű elbeszélő asszony tizenkilenc éves korában kötött házasságának első évét fogja át, amelyet a második világháború utolsó szakasza, Magyarország hadszíntérré válása határozott meg.
A Kolozsvárról származó, és ott 1944-ben férjhez menő fiatalasszonynak a város románok általi megtámadásakor menekülnie kell férjével és rokonaival együtt, és sok kínlódás árán végül sikerül anyósához Csákvárra, az Esterházyak kastélyába kerülniük.
Pár hónapos nyugalmi időszak után azonban utoléri őket a front, amely hosszú ideig, három hónapig hullámzik oda-vissza a településen, amelyet hol az oroszok, hol a németek szállnak meg.
Ekkor éli át élete legborzalmasabb időszakát: férjétől elszakítják, az orosz katonák sorozatosan megerőszakolják.
A regény utolsó fejezete a békekötés után Budapestre, majd innen tovább Kolozsvárra történő utazását meséli el.
Egy fiatal nő élete a fronton
„Minden háborúnak ezer arca van. Ez az enyém, ahogy én élem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek, lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok.”
A könyv háborúképe nem katonai hadműveletekre vagy stratégiai döntésekre épül. A front elsősorban mindennapi állapotként jelenik meg: éhségként, hidegként, piszokként, félelemként, kényszerű alkalmazkodásként és állandó bizonytalanságként.
Nem „történelmi regényt” olvasunk, hanem egy testközeli tapasztalat dokumentumát: nincs benne hősiesség, nincs benne emelkedettség, csak az állandó alkalmazkodás, a túlélés apró technikái, az éhezés, a félelem, a kiszolgáltatottság monoton ismétlődése, amely éppen attól válik megrendítővé, hogy nincs dramatizálva, nincs kiszínezve, egyszerűen csak van.
Ez az élet nem csak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat.
Az orosz katonák megtámadtak, elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek.
Milyenek voltak ők, és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy esetleg az életükkel fizessenek érte? Nem csak a bombák és a lövedékek pusztítottak, nem csak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért harcoltak ők? És mi?
A háborús szexuális erőszak ábrázolása
Az Asszony a fronton az erőszakról való hallgatás tabuját törte meg. A regény a női test kiszolgáltatottságát nem elvont fogalomként, hanem közvetlen, testi tapasztalatként ábrázolja.
A történet tehát egy elbeszélhetetlen eseménysor elbeszélése - ennek megfelelően pedig igazán bensőséges.
A háborúban átélt erőszak leírása azért is különösen erős, mert az elbeszélő nem próbálja az eseményeket látványosan dramatizálni. Nem sajnáltatja magát, nem követel együttérzést, és nem ad kész érzelmi magyarázatot az olvasónak.
„Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! - kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak.”
Az idézetben a testi és tudati tapasztalat szétválása is megjelenik. A narrátor nem teljes egészében éli át a történteket, hanem mintha kívülről figyelné a saját testét. Ez a távolság nem közönyt jelent, hanem a túlélés egyik lehetséges lelki mechanizmusát.
Olvasás közben teljesen tudatosan tartottam magam lelkileg távol a tartalomtól, előre felvérteztem magam valamiféle láthatatlan páncéllal, és úgy haladtam a sorok között, hogy a szemem szinte siklott a szövegen, csak annyira engedve közel, amennyire feltétlenül szükséges volt, nehogy túlságosan mélyre menjen.
Utólag azt hiszem, ez is egyfajta automatikus védekezés lehetett, nagyon hasonló ahhoz, amiről maga a szerző is ír, amikor nem emlékszik bizonyos történésekre, amikor kiesnek időszakok, amikor egyszer csak „ott van” valahol, anélkül, hogy pontosan fel tudná idézni, hogyan került oda - az emberi lélek néha így próbál túlélni, eltolni, elhomályosítani, tompítani azt, ami különben elviselhetetlen lenne.
A hallgatás és a kimondhatatlanság
Polcz Alaine műve nemcsak az erőszak történetét mondja el, hanem azt is megmutatja, mi történik akkor, amikor az áldozat tapasztalatát a környezete nem képes vagy nem akarja meghallani.
„- Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. - Nálatok is? - kérdezte anyám. - Igen - mondtam -, nálunk is. - De téged nem vittek el? - kérdezte anyám. - De igen, mindenkit - mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? - Mert ütöttek - mondtam, és ettem tovább.”
„Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek. […] Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz!”
„- Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan - mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! - Jó - mondtam -, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.”
Ez a jelenet azt mutatja meg, hogy a háborús trauma feldolgozását nemcsak maga az erőszak nehezíti meg, hanem a társadalmi előítélet, a szégyen és az áldozathibáztatás is. Az anya reakciója először a történtek tagadása, majd a felelősség áthelyezése az áldozatra.
Ez a történet tehát egy elbeszélhetetlen eseménysor elbeszélése - ennek megfelelően pedig igazán bensőséges.
János alakja és a házasság mint másik front
A könyv egyik fontos sajátossága, hogy a háborús erőszakot összekapcsolja az első házasság történetével.
„A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.”
Nagyon súlyos döntés, hogy Polcz Alaine a háborúban átélteket a házassága történetével kapcsolja össze, már a könyv - fentebb idézett - legelső mondatában, ugyanis ezzel kimondatlanul arra utal, hogy a férjével való kapcsolata is olyan szörnyűséges volt, minta háború.
Polcz Alaine ugyanis hideg férjétől nem kap olyan szeretetet, amire mindennél jobban vágyik, ezért a benne lakozó szeretet más utakat keres: így kerül bensőséges kapcsolatba például János édesanyjával, és más emberekkel is a fronton.
„Rájöttem, tökéletesen mindegy, hogy az oroszok elhurcoltak, hogy János nem szeret, hogy megcsalt, hogy keveset éltem, hogy nem lehetek orvos. Tökéletesen mindegy, nem fontosak az élet dolgai.”
A házasság és a háború egymás mellé helyezése nem azt jelenti, hogy a kétféle erőszak azonos lenne. Inkább azt mutatja meg, hogy a kiszolgáltatottság különböző formákban jelenhet meg: fegyveres támadásként, szexuális erőszakként, hidegségként, hűtlenségként, leértékelésként vagy a szeretet tartós megvonásaként.
A testi és lelki erőszak összefüggései
Ezzel párhuzamosan gyakran eszembe jutott az is, hogy a könyvről szóló beszélgetések és értelmezések sokszor szinte kizárólag a testi erőszak tapasztalatára irányítják a figyelmet, miközben jóval kevesebb szó esik János alakjáról és arról a fajta mindennapi, verbális és lelki bántalmazásról, amely legalább olyan meghatározó része ennek a történetnek.
Talán számomra ezért volt lehetséges - a már említett belső „páncél” mellett - valamelyest távolabbról olvasni a nemi erőszak leírásait: mert mélyen azt érzem, hogy a megalázás, a folyamatos leértékelés, az önbizalom módszeres lerombolása nem kisebb súlyú sebeket hagy az emberben, mint a fizikai erőszak.
Ezek a láthatatlan sérülések sokszor ugyanúgy kitörölhetetlenek, és egy életen át velünk maradnak.
Ez nem a testi erőszak jelentőségének csökkentése - éppen ellenkezőleg.
Inkább annak felismerése, hogy a lélek elleni bántalom és a test elleni erőszak sokszor ugyanannak a kiszolgáltatottságnak a különböző arcai, és az olvasóban más-más pontokon találnak utat a megrendüléshez.
Nagyon érdekes az is, amit ez a könyv a szexualitásról, vagyis inkább a szexuális erőszakról mond - Polcz Alaine ugyanis nagyon határozottan el tudja különíteni azt az erőszakot, amit a férje tesz rajta (nemcsak testi, hanem pszichés értelemben is), és azt, amit az orosz katonák.
Az elbeszélés tárgyilagossága
Szinte rögtön megfogalmazódott bennem, (pedig ez csupán a második olvasmányom volt tőle) hogy ha nem lett volna a szerző neve a borítón, akkor is felismerhető lenne az a szikár, naturális, szinte metszően tömör írásmód, amellyel dolgozik, az a különös visszafogottság, amely nem magyaráz, nem kommentál, nem akar hatni, és éppen ezért hat annyira erősen.
Nincsenek nagy kijelentések, nincsenek érzelmi kapaszkodók felkínálva az olvasónak, csak a tényszerű mondatok, amelyek mögött ott feszül mindaz, ami kimondatlan marad.
A vallomásos jelleget erősen átalakítja a tárgyilagos hangnem, az érzelem- és ehhez kapcsolódóan ítéletmentes előadásmód, amelyben a háború alatt, különösen a front elvonulásakor megélt eseményeket olvassuk.
Sok esetben a narrátor megpróbálja megérteni az ellene fellépők belső motivációit is, igaz, ez többnyire csak kérdésekben tud megformálódni, mint például abban a jelenetben, amikor a menekültpincében lakó közel százfős közösség tétlenül és szótlanul nézi végig, ahogy egy fegyveres orosz katona, mindenki szeme láttára, magáévá teszi őt.
Miközben az olvasó a könyv lapjain szembesül ezekkel a borzalmakkal, az elbeszélő nagyrészt tárgyilagos, nem sajnáltatja magát - pedig lenne miért -, nem mereng el a fájdalmán, és gyakran le sem akarja írni a szenvedését, mert úgyis tudja, hogy az olvasó nem tudná azt teljesen átérezni.
Ehelyett tényszerűen meséli el a történetét - amitől az egész még hatásosabbá és megdöbbentőbbé válik.
A személyes történet és a nemzeti történelem
Ebben a többször kiadott regényben máig azt dicsérik leginkább, hogy a személyes - akár nagyon intim témák - és az országos súlyú események közvetlenül egymás mellett kapnak helyet, az egyéni életút és a közösségi, nemzeti történelem egybeszőve jelennek meg.
A főszereplő asszony története szimbolikusan az ország sorsát is megjeleníti.
A regény utolsó mondatában a narrátor ezt így foglalja össze: „Most ötven év múltán, ahogy a diktatúrák is pusztulnak, Erdély újból vajúdik, úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót.”
Polcz Alaine regénye életének talán legnagyobb megpróbáltatását idézi fel, a második világháborúban fiatal asszonyként átélt borzalmakat.
Saját meggyalázásának megrendítő történetét elmesélve hiteles, elfogulatlan, ezért perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról.
„A világtörténelem falára festett magánfreskójából” a háború emberi - kegyetlen és esendő - arca is feltárul az olvasó előtt.
A mű fejlődésregényként és önéletrajzi vallomásként
Polcz Alaine regénye egyfajta fejlődésregény, mely valamilyen szinten magyarázatot ad arra, hogy miért lett később az, akivé vált: miért szentelte az életét haldokló gyerekeknek, és miért nem sikerült igazi, boldog párkapcsolatot kialakítania később sem.
A könyv végére felnőtt nővé érik, viszont egy olyan felnőtté, aki csak szörnyűséget tapasztalt fiatal élete során, és a jó csak ritka pillanatokban jelenik meg az életében.
Ez a könyv ugyanakkor egy olyan történet felvállalása, melyet korábban nem tudott, és nem is szabadott elmondania - gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor az anyja kioktatja a front szörnyűségeiből visszatérő Alaine-t, hogy ilyesmit nem mondhat.
A műben a háborús emlékirat, a vallomás, az önéletrajzi próza és a fejlődésregény jellemzői kapcsolódnak össze.
A korfestés és a helyszínek szerepe
A cselekményen túl a regényben fontos szerepet játszik a korfestés is, részben a tárgyi, lakóhelyi környezetek (a Kolozsvári otthon, a csákvári Esterházy-kastély, a rommá vált Budapest) erős tömörítés mellett is érzékletes leírásával, részben a kor embere általános véleményének rögzítésével.
A különböző helyszínek nem pusztán háttérként működnek. A kolozsvári otthon, a kastély, a menekültek pincéje, a front által ismételten elfoglalt település és a rommá vált Budapest egyaránt a történelmi összeomlás különböző állapotait jelenítik meg.
A front mozgása a szereplők életét is meghatározza: a település hol az egyik, hol a másik hadsereg ellenőrzése alá kerül, miközben a civil lakosság számára egyik oldal sem jelent valódi biztonságot.
Polcz Alaine élete és pályája
Polcz Alaine (1922. október 7. - 2007. szeptember 20.) kiemelkedő magyar pszichológus, író és a tanatológia magyarországi úttörője, aki a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója is volt.
Mészöly Miklós Kossuth-díjas író feleségeként is ismert.
Életében több jelentős esemény is alakította pályafutását: 21 évesen ment először férjhez, majd a második világháborúban megsebesült, és klinikai halál állapotába került.
A házassága felbomlott, és a háború borzalmai egész életére hatással voltak.
1949-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, pszichológia szakon, majd ugyanebben az évben másodszor is férjhez ment Mészöly Miklóshoz, akivel 2001-ig, férje haláláig élt együtt.
Pályája elején elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később pedig játékdiagnosztikával foglalkozott.
1970-től a Tűzoltó utcai II. Számú Gyermekklinikán dolgozott, ahol a súlyos beteg és haldokló gyermekek és családjaik pszichológusa volt.
Ő hozta létre Magyarországon először a klinikai osztályon a játszószobát és külön szobát a szülők számára, 1991-ben pedig megalapította a Magyar Hospice Alapítványt, amely a haldokló betegek méltó ellátására irányult.
Az Asszony a fronton fogadtatása és jelentősége
A korbeli recepció nagyon sokra értékelte a könyvet, szinte minden olvasót és kritikust megrendített a szerző bosszútól és öncsalástól mentes, nyugodt hangnemű előadása saját pokoljárásáról.
Történelmi tettnek tartották a tények vádaskodás nélküli kimondását.
A regényt több nyelvre is lefordították, színpadi változat is készült belőle, amelyet bemutattak 2012-ben.
Az Asszony a fronton nem magánérdekű történetmesélés, hanem egy egész közösséget érintő trauma irodalmi és történelmi tanúságtétele.
A regény azonban a háborús borzalmak átélése, az asszonyi sorsot végképp tönkretevő sorozatos erőszaktevések leírása miatt nem magánérdekű történetmesélés.
A mai orvostörténeti adatok szerint az akkori Magyarország női lakossága negyedét, de inkább harmadát megerőszakolták az országon átvonuló orosz katonák.
Az ebben a regényben leírt traumák és azok feldolgozása, vagy egyáltalán kimondani tudása az egész országot érintő fontos tett és érdem.
Abban, hogy Polcz Alaine a megtörténteket kimondja, pszichológusi képzettsége, az eltelt évtizedek feldolgozási munkája, és második férje, Mészöly Miklós lelki segítsége is közrejátszott, hiszen erről a témáról még az utóbbi évtizedekben sem igen beszélnek hazánkban, noha a történtek feldolgozása nélkülözhetetlenül szükséges.
Ebből következik az is, hogy a téma súlya, társadalmi érdeke dominánsabbá, jelentősebbé válik, mint a kifejezésmód esztétikai megítélése, bár a regény ez utóbbi szempontból is jelentős értéket képvisel.
Miért olvassuk ma is?
Sokat gondolkodtam azon, miért olvasunk mégis ilyen könyveket, hiszen mindannyian tudjuk, mit jelent a háború, tudjuk, hogyan néz ki a kiszolgáltatottság, a fizikai bántalmazás, a nemi erőszak - legalábbis fogalmilag, történetekből, hírekből, történelemórákról.
Szívből remélem persze, hogy ez a tudás a legtöbbünk számára valóban csak elméleti síkon létezik, valami távoli, felfoghatatlan, „máskor és mással történt” tapasztalatként.
És talán éppen ezért olvassuk el mégis az ilyen könyveket: mert a történelem száraz tényei mögé szeretnénk odalátni az embert, az egyetlen életet, amelyben mindaz megtörtént, amit mi legfeljebb elképzelni próbálunk; mert a borzalom statisztikákban mérhető, de valójában csak akkor érthető meg, amikor egyetlen hangon, egyetlen test és lélek tapasztalatán keresztül szólal meg; és mert ezek a szövegek, bármennyire fájdalmasak, segítenek abban, hogy ne szokjunk hozzá a kimondhatatlanhoz, hogy ne váljon a szenvedés puszta adattá, amely fölött túl gyorsan lapozunk tovább.
Ma, a XXI. században szeretjük azt hinni, hogy mostanában már nem történnek ahhoz hasonló dolgok, mint amit a könyv leír, holott az erőszak és a háború ma sem ismeretlen fogalmak.
Polcz Alaine története ráadásul nem is régi, mindössze néhány évtizeddel ezelőtt történt, ami még szörnyűbbé teszi számunkra ezt a regényt.
Ráadásul sejthetjük, hogy hányan éltek át hasonló dolgokat, akik később nem mertek beszélni a szörnyűségekről, amiken keresztül mentek.
Az olvasói megrendülés természete
Az Asszony a fronton számomra így nem egy „megrázó könyv” lett a szó hétköznapi értelmében, hanem egy olyan szöveg, amely mellett az ember óhatatlanul kialakítja a saját védekezési módját, miközben mégis tudja, hogy amit olvas, az nem irodalmi konstrukció, hanem a szívettépő valóság volt.
Ez a távolságtartás azonban nem a közöny jele volt, hanem éppen annak a bizonyítéka, mennyire megrázó az, amiről a könyv beszél.
Nem azért maradtam kívül, mert nem érintett meg, hanem mert csak így tudtam egyáltalán végigolvasni: valamiféle belső védelemmel, amely lehetővé tette, hogy befogadjam, amit másképp talán el sem bírtam volna viselni.
Talán éppen emiatt nem volt katarzisszerű sírás vagy látványos döbbenet, de a csendes, szinte észrevétlen hatás sokkal mélyebbre húzódott.
Inkább az a fajta megrendülés volt ez, amely nem a pillanatban élesedik ki, hanem ott marad az emberben, és még jóval az olvasás után is dolgozik tovább.
Színpadi és hangoskönyves feldolgozások
Polcz Alaine amikor megírta saját történetét, nem csak a XX. század egyik legfontosabb női nézőpontú tényirodalmi alkotását hozta létre, hanem minden nőt arra buzdított, hogy merjenek bátran fogalmazni saját életük eddig kibeszéletlen traumáiról.
A Győri Nemzeti Színház a KultUp programmal közösen, arra vállalkozik, hol osztálytermekben, hol a Padlásszínház ficaknyi terében három különböző korosztályú nő hangján szólaltassa meg ezt a fájóan kegyetlen, mégis felemelően humanista történetet.
Földes Eszter felolvasóestje, Polcz Alaine műve alapján.
A színpadi feldolgozás a történet különböző női hangokon való megszólaltatásával emeli ki a személyes emlékezet és a kollektív tapasztalat kapcsolatát.
- Szerző: Polcz Alaine
- Kiadás éve: 1991
- Műfaj: regény
- Kiadás helye: Budapest
- Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó
- Oldalszám: 196
Bár általában nem hallgatok hangoskönyveket, de ennek a regénynek a hangoskönyv-változata nagyon különleges, ugyanis maga a szerző olvassa fel a regényt.
Az Asszony a fronton hangja a tárgyilagos mondatok mögött is végig személyes marad: egy fiatal nő története, amelyben a háború, a házasság, a test, a hallgatás és a túlélés tapasztalata egyszerre válik láthatóvá.