Bob Fosse Mindhalálig zene című filmjének táncjelenetei nem pusztán látványos musicalbetétek, hanem Joe Gideon életének, emlékeinek, félelmeinek és halállal való szembenézésének szürrealista kifejezései. A film alapvetően nem zenés-táncos film, a tánc inkább a hátteret biztosítja egy kizárólag a munkájának élő ember életének a bemutatásához.
Élet és halál között lebegve hallucinálni kezd: élete sorsfordító pillanatai, hibás és helyes döntései vad, szürrealista musical-számokként kelnek újra életre. A Fosse egyedi stílusában előadott fantasztikus koreográfiák és betétdalok kiválóan ellenpontozzák a színházi maximalizmust kiveséző, vallomásszerű jeleneteket.
A történet és Joe Gideon életformája
Joe Gideon (Roy Scheider) táncos, színész, koreográfus, rendező, a Broadway ünnepelt sztárja. Mindez azon az áron, hogy megállás nélkül dolgozik, és egyik cigarettáról gyújt a másikra.
Joe Gideon híres New York-i koreográfus, aki mindkét végén égeti a gyertyát. Gyógyszerekkel serkenti magát, iszik, dohányzik, őrült tempóra sarkallja táncosait és saját magát is az új musical próbáin, de közben az általa rendezett film utómunkálatait is végzi, és próbál megfelelni lánya, ex-felesége, szeretője és a befektetők minden igényének.
Gideon kétségbeesetten igyekszik örök fiatal maradni, próbálja tartani a lépést a trónkövetelőkkel. Most is két munkán dolgozik, a Broadway-musicalen és a hollywoodi filmjének vágásán.
Joe Gideon megszállottan dolgozik, egyik pillanatban még táncoslányokkal próbál és az új darabja koreográfiáját próbálja, a következőben már egy komikusról szóló filmjét vágja, így nem sok ideje marad ex-feleségére (Leland Palmer), barátnőjére (Ann Reinking) és lányára (Földi Erzsébet) sem.
Nem csoda, ha a szervezete egy pillanatban megálljt parancsol: Joe szívrohamot kap… Mindeközben nem hajlandó tudomást venni egyre súlyosbodó szívpanaszairól, mellkasi fájdalmairól és arról sem, hogy egyre gyakrabban látogatja meg a Halál Angyala is egy gyönyörű hölgy képében (Jessica Lange).
A tánc mint belső beszéd
A karakterek Fosse univerzumában úgy tűnik, mintha úgy táncolnának, ahogy a hétköznapi emberek lélegeznek. Hajolnak és mozognak, egyre inkább görcsös, csavarodó testhelyzetekbe kerülnek, miközben gyakran beszélgetést is folytatnak, ha éppen nem teljes értékű musicalszámot adnak elő.
Az ember egy idő után lustábbnak érzi magát pusztán azért, mert ülve nézi őket. Mindez betekintést enged abba, ahogyan Fosse élt, és abba a világba, amelyben élete nagy részét leélte.
Fosse rendkívül precíz és lenyűgöző koreográfus volt. Az, hogy koreográfusi tehetségét rendezői tehetséggel is képes volt ötvözni, és ezáltal valamiféle szerzői filmestílust kialakítani, jól mutatja örökségének jelentőségét.
A koreográfia és a kontroll elvesztése
A film egyik legfontosabb feszültsége Bob Fosse legendás perfekcionizmusának és annak az ellenőrzésvesztésnek az ütközése, amely a halállal szembenéző embert végül elkerülhetetlenül eléri.
Bármennyire fegyelmezettek, keményen dolgozók és céltudatosak vagyunk az életben, a játszma eleve eldőlt. Egy köztünk és a halál között zajló játszmában világos, ki fog győzni a végén.
Joe Gideon a tudatánál töltött időben még a kórházban is úgy éli az életét, hogy minden pillanatot ki akar használni: nőkkel flörtöl, és igyekszik megőrizni rendezői státuszát, valamint a társaság középpontjának szerepét.
Ez az életforma végső soron önpusztító számára, ugyanakkor erősen vonzó is. Gideon látszólag azt mutatja, hogy a munkáján kívül semmi sem érdekli, valójában azonban ez csupán gondosan felépített álarc.
Folyamatosan bizonytalan önmagában, és rendezői, illetve koreográfusi képességeit is megkérdőjelezi. Ez a belső bizonytalanság hajtja, ezért áldozza fel magát annak érdekében, hogy megfeleljen a közönség elvárásainak, és bebizonyítsa, hogy még mindig bármire képes.
Az Air-otica jelenet
A filmben mindösszesen egy dal van, amelynek jelenléte teljesen indokolt, így összességében meglepő módon, de remek filmről beszélünk. Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy még akár több zene is elfért volna benne.
Az Air-otica elnevezésű, kissé hosszabb táncbetét kifejezetten tetszett is. A fantasztikus koreográfiák és betétdalok nem öncélú díszítőelemek, hanem a film életrajzi jellegéből fakadóan kiválóan megkomponált és életszerű részei.
Ann Reinkinget többször is meghallgatták, mielőtt megkapta volna Kate Jagger szerepét, pedig a karakterét tulajdonképpen ő maga ihlette. Bob Fosse 16 éves lánya, Nicole Fosse is feltűnik táncosnőként egy aprócska jelenetben, amint egy zeneautomata előtt nyújtózkodik, miközben Joe Gideon épp bemutatja új ötletét az Air-otica számhoz.
A kórházi hallucinatív táncjelenetek
A film számos hallucinációs musicalszámot tartalmaz, amelyekben Gideon kórházi ágyban fekszik, miközben kamerastáb, volt felesége, barátnője és lánya veszi körül.
A jelenetek játékosan szürreálisak, ugyanakkor valóban úgy hatnak, mintha egy halál közelében lévő ember tudata bomlana fel. Legalábbis olyan érzést keltenek, mint egy magas lázzal küzdő ember hallucinációi: valamennyi szerette énekel és táncol neki, a kórházi monitorok ritmusára.
Fosse ezeket a hallucinációkat kissé egy másik, ugyanebben a korszakban alkotó nagy rendező, Ken Russell megoldásaira emlékeztető módon kezeli. A sok koreografált tánccal és show-businesshez kapcsolódó elemmel együtt azonban kétségtelenül száz százalékig Fosse saját világa jelenik meg bennük.
A Halál Angyalának Jessica Lange által megformált alakja különösen fontos ezekben a részekben. Joe Gideon egyik pillanatban még táncoslányokkal próbál, a következőben pedig már a halál gyönyörű, kísértetszerű megtestesülésével találkozik.
A híres reggeli montázs
Fosse filmje újra és újra megmutatja Joe Gideon reggeleinek frenetikusan ismétlődő rítusait. Az Alka-Seltzer, a Visine, a Dexedrine és a tükör előtt elmondott „It’s showtime, folks!” köszöntés egy olyan montázsban jelenik meg, amely a film során többször visszatér.
Joe Gideon minden reggel jazzkéztartással köszönti saját magát a tükörben. Ez az ismétlődő jelenetsor annyira ikonikus lett, hogy más alkotások is tisztelegtek előtte.
Fosse egy időben a Dexedrine és a Seconal rabja is volt. A reggeli rutin ezért nem egyszerűen stilizált karakterbemutatás, hanem a függőség, a munkakényszer, a testi kimerültség és az önmagára erőltetett színpadi energia összesűrített képe.
Önéletrajzi háttér
A film nem titkoltan önéletrajzi ihletésű: Bob Fosse a történet hőséhez hasonló életet élt, és egy korábbi szívrohama után született meg fejében a musical ötlete.
Fosse nemcsak ötletadója, társírója és rendezője volt a filmnek, de eredetileg a főszerepet is magára osztotta. Nem sokkal a forgatás kezdete előtt azonban szívrohamot kapott, és nyitott szívműtéten esett át, így a nőfaló, gyógyszereken élő, láncdohányos Joe Gideon szerepét végül Roy Scheider játszotta el.
Bob Fosse a film elkészítésekor már átesett saját szívrohamán és az azt követő nyitott szívműtéten. A film valamivel kevesebb mint nyolc évvel az utolsó, halálos szívrohama előtt került bemutatásra, így a történet költői módon előrevetítette halálát, miközben a szívrohamok keretbe is foglalják az életművet.
Fosse eredetileg az Ending című regényből indult ki, amely annyira reménytelen hangulatú volt, hogy végül elvetette, és saját képére formálva készítette el a filmet.
Hasonlóságok Bob Fosse és Joe Gideon között
Joe Gideon egyik pillanatban egy színpadi show rendezésén és koreografálásán dolgozik, a másikban pedig egy komikusról szóló filmet vág, miközben frenetikusan élő életmódja végül tönkreteszi az egészségét.
Fosse maga is egyszerre dolgozott a Chicago eredeti színpadi produkciójának rendezésén és koreografálásán, valamint a Lenny Bruce-ról szóló életrajzi filmjének vágásán, és szívrohamot kapott.
A filmben szereplő Lenny-alakítás színésze korábban magát Lenny Bruce-t játszotta a valódi Broadway-produkcióban, a Lenny című darabban, amelyből később Fosse azonos című filmje is elkészült.
Fosse akkori barátnőjét, a nagyszerű táncos Anne Reinkinget választotta Gideon barátnőjének szerepére. A karakter Gideon kislányával közösen táncrutinokat talál ki, ami tükrözte azt a kapcsolatot, amely Reinkinget Fosse valódi lányához fűzte.
Fosse interjúkban azt mondta, hogy Joe Gideon nem ő maga, hanem hozzá hasonlít, ugyanakkor sok tekintetben különbözik tőle. Bár soha nem tudhatjuk biztosan, milyen különbségekre gondolt, nehéz nem észrevenni a hasonlóságokat.
Roy Scheider Joe Gideon szerepében
Roy Scheider nem volt táncos, mégis azért választották a főszerep eljátszására, mert kiváló táncosi testfelépítése volt. A szerep jelentősen eltért azoktól a rendőrtípusú karakterektől, amelyekben általában szerepelt.
Richard Dreyfuss, Scheider Cápa című filmben szereplő partnere eredetileg Joe Gideon szerepét játszotta volna. Amikor kiszállt, Scheider harcolt a szerepért, mert az annyira különbözött a korábbi alakításaitól.
Eredetileg Richard Dreyfuss kapta volna Joe Gideon szerepét, de még a próbafolyamat alatt távozott a produkcióból, arra hivatkozva, hogy nem bízik a produkció sikerében. Később beismerte, hogy hibát követett el, amikor elszalasztotta a lehetőséget, hogy Bob Fosse-szal dolgozhasson.
A szerepre később Jack Lemmon neve is szóba került, de Fosse úgy döntött, hogy túl öreg a szerephez. A stúdió leginkább Warren Beattyt vagy egy kritikusok által is elismert színészt szeretett volna a szerepre, Bob Fosse azonban kitartott végső választása mellett, így végül Roy Scheider kapta a főszerepet.
Fosse szerette azokat a színészeket, akiket „éhesnek” nevezett: olyanokat, akik rendkívüli tehetséggel rendelkeznek, de még nem találták meg teljesen annak kifejezési lehetőségét.
Scheider egyszer azt mondta egy interjúban, hogy a Mindhalálig zenét minden más filmjénél többször látta, mert folyamatosan lenyűgözte. „Gideon a bennem lévő legrosszabb vonások teatralizált változata” - mondta Scheider. „A legrosszabb alatt a legkényszeresebbet és legmegszállottabbat értem. A bennem lévő munkamániást.”
Fosse instrukciói a forgatáson
Roy Scheider a forgatás során számos szokatlan leckét kapott Bob Fosse-tól, többek között köhögési leckéket, mivel Joe Gideon láncdohányos volt, aki nagyon erősen köhögött, így Fosse oktatta Scheidert, hogyan kell ezt helyesen csinálni.
A kórházban játszódó szívrohamjelenetnél Fosse azt is elmondta a színésznek, milyen fájdalmas volt a roham, mintha valaki egy súlyt nyomna a mellkasára.
Azután, a jelenet forgatása alatt, a kamerán kívül, az első rendezőasszisztens az egyik térdét Scheider mellkasára nyomta, miközben a kamera a fájdalmas arckifejezését rögzítette.
A tánc és a halál kapcsolata
Ha egy filmrendező végső soron soha nem tud teljesen kilépni a saját nézőpontjából, akkor Fosse ezt a nézőpontot teljes szívvel vállalja. A film világa nagyon sajátosan Fosse világa, mégis egyetemes kérdésről beszél: hogyan vizsgálja újra egy ember az életét, miközben kénytelen szembenézni saját halálával.
Halál: vajon létezik ennél egyetemesebb téma? Függetlenül attól, hogy hol ér véget Joe Gideon élete, és hol kezdődik Bob Fosse-é, a film csodálatos portrét rajzol egy művészről, aki megpróbál megbékélni saját életével és halálával.
Fosse kemény életmódja, munkamániája és az ellenőrzésre tett kísérletei ironikus módon talán még gyorsabban is ebbe az irányba sodorták, hiszen viszonylag fiatalon, hatvanéves korában halt meg.
Fosse egyszer azt mondta, hogy azok számára, akik filmeket készítenek, létezik egy „vágy arra, hogy egy kicsit tovább éljenek a haláluk után”. Ebben az értelemben Fosse a film bemutatója után évtizedekkel, saját halála után pedig évtizedekkel később is tovább él.
A film fogadtatása és hatása
A Mindhalálig zene négy megérdemelt Oscar-díjat nyert, a Cannes-i Filmfesztiválon pedig Arany Pálmával jutalmazták, ezáltal méltó utódja lett a Kabarénak.
A filmet gyakran hasonlítják Federico Fellini 8½ című filmjéhez, egy másik, fantasztikus elemekkel tarkított önéletrajzi filmhez.
A film 1980-ban elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját, ugyanakkor kezdeti bemutatásakor egyesek túlságosan „önelégültnek” és öncélúnak tartották, talán éppen azért, mert ilyen szorosan kapcsolódik Fosse saját életéhez.
Hatása egyértelműen érezhető a 2003-as Oscar-díjas Chicago című filmben, amely a musicalt Bob Fosse hetvenes évekbeli, sajátos danse macabre stílusában dolgozta át és értelmezte újra.
A táncjelenetek jelentősége
A táncjelenetek egyszerre mutatják meg a show-business csillogását és annak kíméletlen munkafolyamatait. A színpadon minden mozdulat pontos, ritmikus és ellenőrzött, miközben a háttérben Joe Gideon testi és lelki összeomlása egyre nyilvánvalóbbá válik.
A tánc ezért nem választható el a történet központi konfliktusától. Gideon teste a munkája eszköze, a koreográfia pedig az a rendszer, amellyel megpróbálja uralni önmagát, a környezetét és a közönség reakcióit.
Amikor azonban a film a kórházi térbe helyezi át a táncot, a mozdulatok jelentése megváltozik. A színpadi fegyelem és a látvány mögött ekkor már a félelem, a bűntudat, a vágy, az emlékezés és a halál tudata jelenik meg.
A Mindhalálig zene merészen felépített film, amelyben Fosse nem sok mindent hagyott ki - kivéve talán az önuralom gyakorlását. Mindezek ellenére ez a színházhoz és a show-businesshez szóló szerelmi vallomás inkább megkapónak és csodálatosnak tűnik, mint eltúlzottnak.
A film őszinte, sodró lendületű, ezer fokon égő alkotás. Különösen azok számára lehet fontos, akik nem feltétlenül rajonganak a zenés-táncos filmekért, mert jó lehetőséget kínál arra, hogy más szemmel tekintsenek a műfajra.
Ugyanakkor azok számára is jelentős, akik kedvelik a műfajt, értékelik a remekül koreografált táncjeleneteket és a fülbemászó zenét, vagy elgondolkodtató, sallangmentes, értékes filmet keresnek.