A középkori kunok vallástörténete a keleti sztyeppe népességének összetett eredetéhez, a kereszténységgel való korai kapcsolataihoz, valamint a Magyar Királyságban végbement térítéshez és beilleszkedéshez kapcsolódik. A források szerint a kunok, illetve a kunokkal azonosított népességek a keleti sztyeppéről nyugat felé vándoroltak, útközben más török nyelvű csoportokkal keveredtek, majd a 11-13. században a Fekete-tenger és a Kárpátok közötti térség meghatározó hatalmává váltak.
A kunok vallása nem volt egységes és változatlan: egyes korai csoportjaikat nesztoriánus keresztényként említik, miközben a kun törzsszövetséghez csatlakozó közösségek vallási hagyományai sokfélék lehettek. A 13. században a mongol fenyegetés, a magyar királyság politikája és a domonkos misszió együttesen gyorsította fel a kereszténnyé válás folyamatát, amelynek intézményi jele az önálló kun püspökség megalapítása lett.
A kunok eredete és a források bizonytalansága
Az eurázsiai füves puszták nyugati végpontjaként működő Kárpát-medence folyamatosan fogadta a kelet felől beözönlő, egymást kergető népeket. A magyar királyság megalakulása után alig több mint száz évvel a kunok kopogtattak a határon. Kik voltak és honnan tévedtek ide?
Természetesen a kunok eredetéről is évszázados viták folynak. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy egyszer valamiféle kunok elindultak, messze keletről. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy tényleg kunok voltak-e, avagy, ha kunok voltak és kunokként indultak, mire ideértek, kunok maradtak-e még, vagy valami másféle, a hosszú úton innen-onnan összeverődött népesség bitorolta a kunok nevét.
A többségi vélemény szerint a Marwazīnál szereplő kun nép azonos a kuman/koman néppel. A kun és a kuman/koman szó jelentése: ’fakó, halványsárgás’, ugyanezt jelenti az orosz polovec és az örmény χartes népnév is.
Mások szerint a török kun és kuman/koman szó nem vethető össze (és mellesleg csak véletlenül esik egybe a magyar kun népnévvel), a kuman/koman nép nem a kunoktól, hanem a sáriktól származik. Ez utóbbi népnév is a világos haj-, vagy bőrszínre utal. A sárik a sárga ujgurok.
Keleti eredet és nyugati vándorlás
Malikšāh, szeldzsuk uralkodó házi orvosa, Aš-Šaraf al-Zamān Ṭāhir al-Marwazī 1120 körül írta zoológiai témájú könyvét. A mű földrajzi bevezetőjéből idézünk:
Közülük [ti. a törökök közül] valók a kunok; ezek a kitajok országából jöttek, mivel féltek a kitaj kántól. Nesztoriánus keresztények voltak, s azért vándoroltak el erről a területről, mert a legelők szűkében voltak […]. Közülük való volt Ekindzsi ibn Kocskar, hvárezmi sah. A kunokat a kájok űzték, akik többen voltak és erősebbek, ezért kiűzték őket ezekről a legelőkről. Ekkor azok a sárik területére mentek tovább, a sárik a türkmenekhez vonultak, akik viszont az oguzok országának keleti részére húzódtak. Az oguz törökök ekkor a besenyők területére mentek, az Örmény-tenger [azaz a Fekete-tenger] mellé.
A másik forrás az örmény Edesszai Máté (Matevos Urhayetsi) krónikája. Ez a mű is az 1100-as évek első felében keletkezett. Az 1050/1051. évnél ezt olvashatjuk:
…a kígyók népe a fakók [χartesk] területére vonult, szétzúzta és elkergette őket, mire a fakók az úzokra és a besenyőkre zúdultak és mindezek a népek egyesülve őrjöngő dühvel a rómaiakra törtek.
A kitajok országából jövő török nyelvű kunok valahonnan a Huangho-folyó mellől indultak. Útközben fölszedték a sárga ujgurokat, és a 11. század elején érkeztek Délnyugat-Szibériába.
Ott elkeveredtek a helyi török népességgel, a kipcsakokkal. Nem tudjuk, hogy ez a keveredés hogyan történt, a kunok, kipcsakok, sárga ujgurok hogyan boldogultak egymással. Meglehet, a keveredés olyan mértékű volt, hogy hamarosan azt sem tudták, ki kicsoda és honnan jött.
A jövevényekkel fölerősödött kipcsakok megszerezték a füves övezet fölötti uralmat. A terület új nevet is kapott: Dast-i Kipcsak ’Kipcsak-sztyepp’. Nemsokára azonban felbukkant egy másik név is: Poloveckaja sztyep (Половецкая степь), és egy harmadik: Cumania.
A forrásokból kitűnik, hogy a három név ugyanarra a területre vonatkozott, miként a kun és a kipcsak népnév is fölcserélhető. Rubruk, francia szerzetes ezt írta: „Itt szoktak volt a kipcsaknak mondott kunok legeltetni…” És még ezt: „hol utunk vezetett, a kipcsak kunok laktak”.
Mások úgy vélik, hogy nem történt összeolvadás. A polovecek vagy kumanok/komanok közé nem olvadtak be sem a Hoangho-folyó mellől indult kunok, sem a sárga ujgurok.
Vásáry István szerint a sztyeppövezet három elnevezése nem feltétlenül terjedt ki az egész kun/kipcsak területre. A nyugati szerzők Cumania keleti határait nem ismerték, ez az elnevezés számukra a mai Havasalföld és Moldva területét jelölte, míg az orosz évkönyvekben szereplő Poloveckaja sztyep a Dnyeper és a Volga közti területre vonatkozott.
A kun törzsszövetség és a vallási sokféleség
A Volgán túlról érkező kun/kipcsak törzsek magukba olvasztották a Don folyótól a Kárpátokig húzódó sztyeppvidéket előttük uraló nagy népek maradványait. Ezek a nomadizáló kis közösségek a korabeli viszonyok szerint kunokká váltak, megkapták a maguk beosztását a kun törzsszövetségbe.
Hogy az ilyen bekebelezett csoportok nyelvi különállásukat milyen ütemben vesztették el, azt szinte reménytelen megállapítani. Kunná váltak a besenyők és az úzok is.
A kunok korai vallási viszonyairól ezért nem lehet teljesen egységes képet alkotni. A Marwazī által említett csoport nesztoriánus kereszténysége egyes keleti eredetű közösségek vallási kapcsolatára utal, de nem bizonyítja, hogy minden kun vagy kipcsak csoport keresztény lett volna.
A kun törzsszövetséghez csatlakozó népességek eltérő eredete és története miatt a vallási hagyományok is különbözhettek. A keresztény, steppei és helyi vallási elemek egymás mellett élhettek, miközben a közösségi és politikai identitást a törzsszövetséghez tartozás is alakította.
A kunok megjelenése Kelet-Európában
A kelet felől közeledő kun/kipcsak vihar az 1070-es években érte el a Kijevi Fejedelemséget. Nem sokkal később a kunok már betörtek a Bizánci Birodalom területére is.
A bizánciak a szokott módon jártak el velük szemben: ha nem tudod legyőzni ellenségedet, köss vele szövetséget… Így aztán 1091-ben az egyesült bizánci‒kun hadak végleges vereséget mértek a besenyőkre.
A győztes csata után a kalandozó kunok azonnal Magyarország ellen indultak. Krul fia Kapolcs és lovas harcosai Erdélyt és a Tisza mellékét fosztogatták.
I. László király éppen a horvátok ellen volt, de gyorsan hazatért, és a Temesnél legyőzte a kunokat. Ez még egyszer sikerült neki, amikor az Akus vezér vezette kunok megpróbáltak visszavágni a vereségért.
Ezzel a kun támadások első hullámát sikerült kivédeni, de a kunok továbbra is veszélyt jelentettek az országra. A kunok nyugati kalandozásait akadályozták az állandó kun‒orosz csatározások.
A nomádok csak akkor merészkedtek nyugat felé távolabbi tájakra, ha biztonságban tudták hátországukat. Az 1100-as évek elején a Kijevi Fejedelemség több, fontos győzelmet aratott a kunok felett.
A kunok és a keresztény Európa
A középkori Európa vallási és politikai szerkezete a latin és a görög kereszténység eltérő fejlődésében formálódott. A római rítusú, latin nyelvi alapokon álló kereszténység a vallási közösség mellett kulturális közösséget is kialakított, politikai egységgé pedig Nagy Károly uralkodása alatt vált.
A korai középkorban Európa keleti felén a Bizánci Birodalom és a vonzásába kerülő népek szintén egy sajátos európai civilizáció létrehozása felé haladtak, amelynek vallási alapja a kereszténység keleti ága volt, nyelvi és kulturális hátterét döntő részben a görög hagyomány biztosította.
Bizánc és a szövetségi rendszerébe, illetve kulturális vonzáskörébe került társadalmak kialakították sajátos politikai gondolkodásukat, politikai és intézményi kereteiket, egyházszervezetüket és vallásos kultúrájukat.
A nyugati kereszténységhez csatlakozó uralkodók felhagytak pogány hatalmi címeikkel, rendszerint a király (rex) vagy a herceg (dux) cím elnyerésére törekedtek, átvették a hatalmi szimbolika és reprezentáció nyugati elemeit.
A római egyházszervezet, az érsekségek, püspökségek, esperességek és plébániák egész Nyugat-Európát lefedő területi rendszere vallási és igazgatási keretet biztosított. Az európai szerzetesrendek hálózatszerűen hozták létre rendházaikat a latin nyugat minden tartományában.
A kunok bekapcsolódása ebbe a keresztény politikai és egyházi rendszerbe nem egyetlen esemény következménye volt, hanem diplomáciai kapcsolatok, katonai szövetségek, missziós kísérletek és betelepülések hosszú folyamatának eredménye.
A magyar királyság missziós politikája
A magyar királyság megpróbálta békés úton leszerelni a kunokat: az elővédként kiküldött domonkos szerzetesek megkezdték a kunok térítését. Nehezen indult a dolog, a keresztény mártírok száma egyre szaporodott.
A kunok érdeklődését a keresztény hit iránt egy elvesztett csata hozta meg. 1223-ban a nyugati felderítő úton lévő mongolok a Kalka folyó mellett az ősi nomád trükk segítségével ‒ támadunk, aztán úgy csinálunk, mintha elmenekülnénk ‒ legyőzték az egyesült orosz‒kun sereget.
A kunok megtapasztalták a mongolok erejét, és úgy döntöttek, inkább keresztények lesznek, sőt, ha lehet, szívesen beköltöznének Magyarországra is. Nagy létszámú kun népesség menekült a magyar határ közelébe.
A térítésben ezért a vallási szempont mellett politikai és katonai megfontolások is szerepet kaptak. A kereszténység felvétele kapcsolatot teremthetett a magyar királysággal, védelmet biztosíthatott a mongolokkal szemben, és elősegíthette a letelepedést.
A kun püspökség megalapítása
1227-ben a havasalföldi és moldvai kunok fejedelme, Borch (Bortz, Borcz) népével együtt megtért. Az esztergomi érsek a pápa megbízásából a kunok számára önálló püspökséget alapított (későbbi nevén Milkói püspökség).
A püspökség területe Cumania néven hamarosan Magyarország alá tartozott. 1233-tól Béla herceg, II. András fia a „Magyarország királyának elsőszülött fia és Kunország királya” titulust használta.
| Időpont | Esemény | Vallási és politikai jelentőség |
|---|---|---|
| 1120 körül | Marwazī a kunokat nesztoriánus keresztényként említi. | A kunok egyes keleti eredetű csoportjainak korai keresztény kapcsolataira utal. |
| 1091 | Az egyesült bizánci‒kun hadak legyőzik a besenyőket. | A kunok katonai és diplomáciai kapcsolatba kerülnek Bizánccal. |
| 1223 | A mongolok legyőzik az egyesült orosz‒kun sereget a Kalka folyónál. | A mongol fenyegetés felgyorsítja a kunok közeledését a keresztény Magyarországhoz. |
| 1227 | Borch kun fejedelem népével együtt megtér. | Megkezdődik a szervezett kun keresztényesítés új szakasza. |
| 1233-tól | Béla herceg a „Kunország királya” titulust használja. | A kun területek és a magyar királyi politika összekapcsolódnak. |
| 1239 | IV. Béla befogadja Köten kun vezért és népét. | A kunok tömegesen kerülnek a Magyar Királyság területére. |
A kunok betelepülése Magyarországra
1223-ban a Kalka folyónál kivívott győzelem után a mongolok Dzsingisz hívására gyorsan hazatértek, de az egész Cumania (Poloveckaja sztyep, Dast-i Kipcsak) meghódításáról természetesen nem mondtak le.
1229-ben ez még nem sikerült: egy csatát megnyertek, de egyet a kunok is. 1237-ben aztán már nem lehetett őket megállítani.
Köten kun vezér (magyar helynevekben Kötöny) mongol üldözői elől menekülve népével együtt bebocsátást kért Magyarországra. Szegény kunok mindent megígértek, hogy befogadják őket.
1239-ben a kunokat maga a király, IV. Béla fogadta a határon. Rogerius így írt erről:
A király pedig csodálatos pompával, országának egészen a határáig elébe ment, és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben részesítette őt és embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idők óta ilyet sem nem tettek, sem nem láttak.
Végül - mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak kényelmesen, mert az a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget - nehogy megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmet ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepébe, és hogy mindnyájuknak - mint mondták, a cselédeken kívül mintegy negyvenezren voltak - költségeit megtérítse.
A betelepülés vallási szempontból is jelentős változást hozott. A kunok kereszténnyé válása nem merült ki egy fejedelmi megtérésben vagy egy püspökség létrehozásában, hanem a közösségek mindennapi életének, temetkezési szokásainak, házassági gyakorlatának és egyházi kapcsolatrendszerének átalakulását is feltételezte.
A magyar királyság számára a kunok katonai erőforrást és határvédelmi lehetőséget jelentettek, a kunok számára pedig a befogadás védelmet kínált a mongol terjeszkedéssel szemben. A két fél érdekei azonban nem mindig estek egybe.
Vallási és társadalmi feszültségek
1239-ben IV. Bélán kívül már senki sem emlékezett első nagy királyunkra, Szent Istvánra és az ő Intelmeire („Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad…”).
A magyar nép a kunokra ugyanúgy ellenségként tekintett, mint később a pirézekre. A betelepülők nomád életmódja, fegyveres szervezetük, eltérő szokásaik és a helyi társadalommal való konfliktusaik nehezítették a keresztény királyságba történő beilleszkedést.
A kereszténység felvétele önmagában nem szüntette meg az eltérő életmódból fakadó feszültségeket. A térítés és az egyházi intézményrendszer kialakítása hosszabb folyamat volt, amelyben a vallási azonosulás mellett a jogi, politikai és gazdasági alkalmazkodás is szerepet kapott.
A kunok esetében a kereszténnyé válás ezért egyszerre jelentett vallási változást és politikai integrációt. A püspökség létrehozása, a királyi címhasználat, a magyarországi betelepülés és a királyi hatalomhoz fűződő kapcsolat mind ugyanennek az átalakulásnak az eltérő oldalait mutatják.
A vallás szerepe a kunok történeti emlékezetében
A kunok és a keresztény magyar királyság kapcsolatát a későbbi hagyományok is megőrizték. A kerlési, másként cserhalmi ütközetben vereséget szenvedő ellenséget a magyar krónikák besenyőknek nevezték.
A néphagyomány azonban kunoknak tartotta őket. Ehhez a csatához fűződik László herceg nevezetes párviadala egy leányrabló „kun” vitézzel.
A történet egy eurázsiai kozmogóniai mítoszból építkezik, a jó és a rossz örök küzdelmének motívumait tartalmazza. Krónikaillusztrációkban és templomi freskókon fönnmaradt a nevezetes párbaj ábrázolása.
A képek alapján jól rekonstruálható a nomád lovasok akkori fegyverzete és öltözéke. A történet vallási és kulturális jelentősége abban is megmutatkozik, hogy a pogány vagy idegen ellenfél legyőzése a keresztény uralkodói eszmény részévé vált.
A Szent László-legenda képi világa a kereszténység védelmét, a királyi hatalom szentségét és a keleti nomád világgal való konfliktust kapcsolta össze. A „kun” alakja a történeti személyazonosságtól függetlenül a keresztény közösségen kívül álló ellenfél jelképe is lehetett.
Cambridge és a középkori vallási tudás
A kunok vallástörténetének vizsgálata nem választható el a középkori egyházi műveltség intézményeitől. A latin kereszténységben a szerzetesi közösségek, püspökségek és káptalanok biztosították a papképzést, a liturgikus tudást és a missziós tevékenység szervezeti hátterét.
Ismert, hogy a premontrei rend tavaly ünnepelte alapításának 900. évfordulóját. Az alkalomra számos történeti áttekintés jelent meg, különböző nyelveken.
Ezek a munkák jól mutatták, hogy milyen kevés ismerettel rendelkezünk az első premontrei apátságok létrejöttéről és az ott folytatott mindennapi szerzetesi élet sajátosságairól.
Ilyen szempontból is jelentősnek nevezhető Szuromi professzor mostani felfedezése. A Gonville and Caius College kéziratállományában azonosított munka különösen is figyelemre méltó, nemcsak a premontrei rend története, hanem az érett középkor szerzetesi irodalmának műfajai tekintetében is.
Az öt könyvből álló kötetet egy később hozzáillesztett kiegészítés vezeti be, amely töredék Jób könyvét magyarázza. A premontrei szerzetesek folyamatos képzéséről tanúskodó kézikönyv anyaga ez után kapott helyet.
Az aprólékos szövegkritikai, paleográfiai és kodikológiai vizsgálatok alapján megállapítható, hogy a kódex az antwerpeni Szent Mihály-apátságban készült.
A munkában azonosítható belső tények alapján kellően pontosan meghatározható a kézirat története. Antwerpenben már a premontrei rend megjelenése előtt is jól szervezett, tizenkét kanonokból álló társaskáptalan működött.
Szent Norbert 1124-ben ezt alakította át premontrei közösséggé. Az első apát Waltmannus lett, aki 1138-ban bekövetkezett haláláig állt az antwerpeni apátság élén.
A Szuromi professzor által feltárt kézirat négy helyen is úgy ír Waltmannus apátról mint a közösség hivatalban lévő vezetőjéről. Mindez meghatározza a kézirat keletkezési helyét és idejét, amely így Antwerpen, 1124 és 1138 között.
Ezt mind a pergamen kidolgozottsága, mind a használt írásforma is alátámasztja. Műfaji szempontból szokatlan, de célját tekintve egységes műről van szó.
A kézirat öt könyve és a szerzetesi képzés
Az első könyv a méltó közösségi életről, a Biblia, Szent Ágoston Regulája, a rendi mindennapi élethez szükséges egyházi írások buzgó olvasásának kötelezettségéről szól.
A második a szent rend fokozatairól és a papszentelésre történő felkészülésről értekezik. A harmadik a nap és a szerzeteskanonoki élet közösségben történő, imádsággal való megszentelését részletezi.
Ezt összekapcsolja az egyes zsoltárok magyarázatával. A negyedik könyv részletes lelkitükröt tartalmaz; míg az ötödik a halálra való lelki felkészülést fejti ki, kiegészítve a kortárs helyi temetkezési egyházfegyelem részletes kifejtésével.
Az egyes témáknál lapszéli rövid összefoglalót; a végén pedig a lapok alján a kulcsfogalmakat összegző áttekintést olvashatunk. Azonban ezek nem a gyakorlati célra használt kéziratoknál megszokott későbbi bejegyzések, hanem a kódexszel egy időben, már a könyv elkészítése folyamán beillesztett segédletek.
Az is bizonyos, hogy a felsorolt öt könyv nem utólagosan egybekötött több mű egysége, hanem eredetileg is egy művet alkot.
Egy eddig nem ismert - a szerzetespapi élet legjelentősebb elemeit összegző - műfajhoz tartozik, és mindenképpen a mindennapos gyakorlati használatra állították össze.
A kézirat vallási jelentősége abban áll, hogy egyszerre mutatja be a közösségi élet szabályait, a papképzés elvárásait, az imádságos napirendet, az önvizsgálatot és a halálra való felkészülést. Ezek a szempontok a kunok térítésének tágabb hátterét is megvilágítják, hiszen a középkori misszió képzett papokat, szervezett egyházat és egységes vallási gyakorlatot igényelt.
Az antwerpeni kézirat útja Norwichba és Cambridge közelébe
Ennek ellenére a kódex lapjainak állapota egyáltalán nem utal arra, hogy ténylegesen bekerült volna a mindennapos közösségi használatba. A lapok tiszták, az írás sehol sem kopott meg, a bekötött műbe utólag írt megjegyzéseket nem találunk.
Úgy tűnik, hogy a kódex másolásának befejezését követően röviddel elkerült az apátságból, mégpedig angolszász területre.
Norwich városa (akkori nevén Northwic), amelyet 1004-ben elpusztítottak a vikingek, a normannoknak köszönhetően a 11. század végére, 1094-re újjáépült, és a 12. század első felében (1110 és 1146 között) sokan vándoroltak át ide németalföldi településekről.
Az antwerpeni premontrei apátságból is érkeztek szerzetesek. A Szuromi professzor által felfedezett kódex belső borítóján megtalálható Ewerard püspök nevének tulajdonosi bejegyzése, aki 1121-1146 között volt Norwich püspöke.
Mindennek tükrében a kézirat nem sokkal Waltmannus apát halála után, Emelinus apát (1138-1161) első éveiben kerülhetett át Norwichba mint a szerzeteskanonokok képzésének kézikönyve (a hozzá legközelebb eső jelentős város Cambridge és Peterborough).
A Cambridge-hez kötődő kézirat tehát nem közvetlenül a kunok történetéről szól, hanem arról a latin egyházi műveltségről, amelynek keretei között a középkori misszió, papképzés és vallási integráció működött.
A szerzetesi intézmények jelentősége a kunok térítésében
A Szuromi Szabolcs Anzelm professzor által végzett kutatás egy minden vonatkozásában egyedülálló kéziratot tárt fel. Az antwerpeni Szent Mihály-apátság 1795-ig működött, 1831-ben pedig végleg lebontották.
Azonban a most felfedezett kézirat megőrizte első apátjának elvárásait a premontrei közösséghez tartozók képzéséről, napi lelkiségi és imádságos életükről, sőt „Szent Norbert rendelkezéseinek” hűséges megtartásáról.
A mű mindenképpen kitüntetett helyet foglal el a premontrei apátságok működésének korai - virágzó - időszakával kapcsolatos források között. Egyúttal a korabeli mindennapi szerzetesi, kanonoki és nem utolsó sorban a papi életre vonatkozó előírásoknak egy egyedi műfajú kötetben összegzett hiteles emléke.
A kunok keresztényesítéséhez hasonló folyamatokhoz olyan egyházi személyekre volt szükség, akik megfelelő képzettséggel rendelkeztek a liturgia, a Biblia, az egyházfegyelem és a közösségi szervezés terén. A kéziratban bemutatott szerzetesi-papi képzési modell ezért közvetve a 13. századi kun misszió intézményi feltételeit is érthetőbbé teszi.
A domonkos szerzetesek kunok közötti térítése, az esztergomi érsek szerepe és a Milkói püspökség létrehozása egyaránt azt mutatja, hogy a vallási integráció szervezett egyházi kereteket kívánt. A kunok kereszténnyé válása így nem csupán hitbeli döntés, hanem az európai egyházi és politikai rendszerhez való kapcsolódás is volt.
A kunok vallástörténetének fő összefüggései
- A kunok eredete és a kun, kuman, kipcsak, polovec és Cumania elnevezések kapcsolata vitatott.
- A keleti források egyes kun csoportokat nesztoriánus keresztényként említenek.
- A kun törzsszövetség többféle eredetű és hagyományú népességet olvasztott magába.
- A kunok Bizánccal katonai és diplomáciai kapcsolatokat is kialakítottak.
- A mongolok 1223-as győzelme felgyorsította a kunok közeledését a keresztény Magyarországhoz.
- 1227-ben Borch kun fejedelem népével együtt megtért.
- Az esztergomi érsek a pápa megbízásából önálló püspökséget alapított a kunok számára.
- A Milkói püspökség a kunok egyházi integrációjának intézményi keretét jelentette.
- IV. Béla 1239-ben nagy létszámú kun népességet fogadott be Magyarországra.
- A kunok kereszténnyé válása hosszú társadalmi, politikai és kulturális alkalmazkodási folyamat volt.
- A Cambridge-ben őrzött kézirat a latin egyházi műveltség és a papképzés intézményi hátterét világítja meg.