A filozófiai vizsgálat ellentétekkel: állítás és tagadás

A filozófiai vizsgálatban az állítás és a tagadás egymáshoz kapcsolódó, mégis ellentétes műveletek: egy állítás valamit igazként vagy hamisként tételez, a tagadás pedig megfordítja annak logikai értékét. Az analitikus filozófia szerint e viszony pontos megértéséhez elsősorban a gondolatokat kifejező mondatok, a mondatok logikai formája, jelentése és használata vizsgálandó.

A negáció egy kijelentés tagadása. Jele: ¬. Jelöljön P egy logikai állítást. A ¬P állítás logikai értéke csak akkor igaz, ha P állítás logikai értéke hamis. A gondolatok lényegi tulajdonságai, hogy nyelvi kifejezésre alkalmasak, hiszen egy olyan jelentés, mely nem ragadható meg nyelvileg, pusztán fantom.

Az állítás és a tagadás filozófiai jelentősége

Az analitikus filozófia bizonyos, a 20. század elejétől kifejlesztett filozófiai alapvetések gyűjtőfogalma. Ezen alapvetések egy olyan irányzatot jelenítenek meg, mely elsősorban az ideális nyelvvel vagy a mindennapi nyelv analízisével foglalkozott. Az analitikus filozófia a gondolkodás és a nyelvhasználat analízise, voltaképp a spekulatív filozófia bírálata.

Az analitikus filozófia tárgya hagyományosan a nyelv és a gondolkodás, főként ebben (és módszereiben, tárgyalásmódjában, stílusában) különbözik a filozófia többi ágától és irányzatától. Módszerei, stílusa főként abban különböznek a többi filozófiai ágtól és irányzattól, hogy nagy fokú szigorúság, a nyelvi kétértelműségek kínos buzgalommal történő kerülése, a részletekre való gondos odafigyelés és diszkusszió jellemzi.

Az analitikus filozófia egyik kiemelkedő képviselője, Michael Dummett szerint tévedés és divat az analitikus filozófiát angol-amerikainak tekinteni, hiszen kialakulásában az angol filozófusok (elsősorban Russell) mellett, német (Frege), osztrák (Wittgenstein), továbbá skandináv, itáliai, lengyel és más „kontinentális” európai filozófusok alapvető szerepet játszottak. Az analitikus filozófusok egyik törekvése a valóságnak a nyelv és a logika szempontjából, a nyelv- és gondolkodásleírás (szemiotika, formális logika) eszközeivel való leírása (analízise) volt, azaz a nyelv és a logika filozófiai vizsgálata.

A nyelv mint a gondolat vizsgálatának közege

Az analitikus - nyelvelemző - filozófia alapvető tétele Gottlob Frege (1848-1925) megfogalmazásában azt mondja ki, hogy a gondolatokhoz csak a nyelven keresztül van hozzáférésünk. A gondolatokat közvetlenül nem, csak nyelvi kifejeződésüket tudjuk vizsgálni: nem lehetséges filozófiai magyarázat a nyelvi kifejeződések vizsgálata nélkül.

Frege szerint a gondolatokat a mondatok tükrözik vissza: „A mondatot a gondolat leképezésének tekinthetjük, oly módon, hogy gondolatok és gondolat-részek esetén a rész és az egész viszonya egészében ugyanaz, mint a mondatok és mondatrészek közötti viszony.” Ezért mondhatja, hogy „a mondat szétszedése megfelel a gondolatok szétszedésének”.

Mindez nem jelenti azt, hogy a filozófia céljává kizárólag a nyelv vizsgálata válna. Frege kitartóan állította, hogy kutatásainak témája elsősorban nem a gondolatokat kifejező mondatok, hanem maguk a gondolatok, és hangsúlyozta: „A logikával foglalkozó fő feladata a nyelvtől való megszabadulás.” Továbbá, „a filozófus munkája nagyrészt a nyelvvel való harcból áll”.

Azonban, bár lehetséges, hogy a mondatok a gondolatok torz tükrei, de - mondja Frege - nincsen más tükrünk. Elsősorban a gondolatok lehetnek igazak vagy hamisak, a mondatok csak levezetett értelemben azok.

Egy mondat azáltal kap jelentést, hogy a beszélők azt így értik. A további kérdésre, hogy miben áll a beszélő mondatértése, Frege ezt mondja: „Abban, hogy a beszélők feltételezik a helyes feltételről, hogy azt teljesíteni kell ahhoz, hogy a mondat igaz legyen.”

Igazság, hamisság és jelentés

Az igaz mondat és a helyes gondolat ennek megfelelően szoros összefüggésben van az „igazság” fogalmával. Frege nem árulja el, hogy milyen feltételekkel tekinthető egy mondat igaznak, de tétele, hogy az igazság és a jelentés egymással szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak, a huszadik században általánosan elfogadottá vált.

A logika törvényei Frege felfogásában egyáltalán nem üresek, semmitmondóak; nem tautológiák abban az értelemben, ahogy ezt a szót mint negatív minősítést szokás alkalmazni. Természetesen a kengurukról semmit nem tudunk meg attól, ha kimondjuk, hogy ‘a kenguruk erszényesek vagy nem erszényesek’. Ámde a kijelentésekről igenis megtudunk valamit azzal, ha tudjuk azt, hogy tetszőleges kijelentést tekintve vagy maga a kijelentés, vagy a tagadása igaz.

Azok a kengurukról szóló kijelentések, amelyek logikai szükségszerűséggel igazak, egyben tartalmatlanok is; de azok a kijelentésekről szóló kijelentések, amelyek megmondják, hogy mely kijelentések lesznek logikai igazságok, azok ideális tárgyakról szóló nagyon is tartalmas megállapítások.

A logikai tagadás vagy negáció

A logikai tagadás, más néven a negáció logikai művelet fogalma és tulajdonságai. Definíció: A negáció egy kijelentés tagadása. Jele: ¬. Jelöljön P egy logikai állítást. A ¬P állítás logikai értéke csak akkor igaz, ha P állítás logikai értéke hamis.

A fenti táblázatban az „i” betű az igaz, az „h” betű a hamis logikai értéket jelenti. Szokás még ezt az igen/nem-mel (i/h) vagy az 1/0 -val jelölni.

A negáció tehát nem egyszerűen egy mondat nyelvi átformálása, hanem olyan logikai művelet, amelynek eredménye a kiinduló kijelentés logikai értékétől függ. Ha P igaz, akkor ¬P hamis; ha P hamis, akkor ¬P igaz.

Egyetemes állítások tagadása

Tagadjuk a következő állítást: P= „Minden csokoládé édes.” Kétféleképpen is tagadhatjuk: 1. ¬P=”Nem minden csokoládé édes.” 2. ¬P=”Van olyan csokoládé, ami nem édes.”

Az „minden” típusú állítás tagadása nem azt jelenti, hogy egyetlen esetben sem teljesül az eredeti állítás, hanem azt, hogy legalább egy ellenpélda létezik. A „Nem minden csokoládé édes.” és a „Van olyan csokoládé, ami nem édes.” ugyanannak a tagadó tartalomnak két megfogalmazása.

A „minden” és a „van olyan” kifejezések logikai szempontból ellentétes irányú állításokat jelölnek. Az egyetemes állítás minden lehetséges esetre vonatkozik, tagadása viszont már egyetlen olyan eset megadásával igazolható, amelyben az eredeti állítás nem teljesül.

Összetett állítások és ellentéteik

Az állítások nemcsak egyszerű mondatok lehetnek, hanem logikai műveletekkel összekapcsolt összetett kijelentések is. A „és” művelettel összekapcsolt kijelentés csak akkor igaz, ha mindkét része igaz.

Hogyan tagadhatunk két „és” (∧ ) művelettel összekapcsolt összetett állítást? Állítás: ¬ (P∧Q )=¬ P∨¬Q . Ennek belátásához készítsük el az alábbi igazságtáblázatot, amelyben az P és Q állítások logikai értéke minden lehetséges módon figyelembe van véve.

A táblázat 4. és a 7 oszlopa sorról sorra megegyezik. Ez azt jelenti, hogy a két összetett kijelentés, a ¬(P∧ Q) és a ¬P∨¬Q kijelentések logikai értéke a P és Q minden lehetséges logikai értékére azonos.

Az összefüggés jelentése nyelven így fogalmazható meg: „Nem igaz, hogy P és Q egyszerre igaz” pontosan akkor igaz, ha „P nem igaz vagy Q nem igaz”. Ez a De Morgan-törvények egyik alapvető formája.

Állítás és tagadás a matematikai logikában

Az analitikus filozófia kialakulása során a matematika alapjainak vizsgálata során találkoztak azzal a kérdéskörrel, miképp viszonyul a nyelv és a logika a megismeréshez és az igazsághoz. Különösen Frege művei és Ludwig Wittgenstein fő műve, az 1921-es „Tractatus logico-philosophicus“ tartoznak az analitikus filozófia közvetlen alapítószövegei közé.

Másképp mondva, a „Mik a matematika alapjai?” általános kérdés felvetődése - mely a nemeuklideszi geometria felfedezése és a valós függvények vizsgálata során felbukkant ellentmondások miatt nagyon is fontossá vált a matematikusok számára ez időszakban - rengeteg olyan konkrétabb, partikulárisabb kérdést nyitott meg, melyek megválaszolása váratlan nehézségekbe ütközött.

• Mit jelent, hogy egy matematikai objektum létezik vagy nem létezik?
• Mit jelent, hogy egy elvont dolog létezik vagy nem létezik?
• Mik a helyes és mik a helytelen érvelés és bizonyítás ismertetőjelei?
• Mi a logika?
• Ki kell-e egyáltalán küszöbölni a paradoxonokat, s ha igen, hogyan?

Ezek a rejtélyek lényegében véve máig megoldatlanok. Ezen problémák napvilágra bukkanása a nyelvnek a valóság leírásában, a gondolkodásban és megismerésben betöltött szerepére irányította a filozófia figyelmét.

Az első kérdés az, hogy hogyan lehet biztosítani a logikai zártságot, tehát hogyan lehet tökéletesíteni az euklidészi módszert, kiküszöbölni rejtett axiómák fellépését. Ez aktuális kérdés a 19. század végének matematikusai számára, a megválaszolásához pedig arra kellene kritériumot adni, hogy mikor következménye egy tétel az adott axiómáknak.

A másik, nehezebb és mélyebb kérdés az, hogy lehet-e eleve biztosítani egy matematikai elmélet ellentmondásmentességét, s ha igen, hogyan? A harmadik, és már jóval filozofálóbb kérdés az, hogy mi a matematika tárgya.

A negyedik kérdés az, hogy mi a tételek természete. Tartható-e, hogy a matematika tételei abszolút biztos igazságok? Netalán inkább olyanfajta igazságok, mint a természettudományok állításai, azaz újabb tények felmerülése esetén korrekcióra, pontosításra szorulhatnak?

A logicizmus és az állítások logikai alapja

Az iskolák közül a legtradicionálisabb a logicizmus, amit matematikai platonizmusnak is szoktak nevezni. Van egy ősapja, Leibniz; vezető figurái pedig Frege, Russell és Rudolf Carnap.

Van egy fő jelszava, mint mindegyik iskolának; a logicizmus fő jelszava az, hogy az aritmetika, avagy az egész matematika a logika része, az aritmetika semmi más, mint továbbfejlesztett logika.

A logika, ahogy Leibniz, Frege és egy darabig Russell is tekinti, időtlen igazságokat tartalmaz ideális tárgyakról. Ha tehát sikerül bebizonyítani, hogy az aritmetika levezethető a logikából, ezzel az aritmetika (és vele az egész analízis) törvényeinek is bizonyítottuk az időtlen és abszolút igaz voltát.

Frege filozófiai célkitűzése logicista programjával éppen az, hogy a korabeli empirista filozófiai áramlatokkal szemben bizonyítsa olyan igazságok fennállását, amelyek soha nem fognak empirikus alapon megdőlni vagy az evolúció következtében megváltozni.

Frege megalkotja a modern logika első teljes értékű formális nyelvét. Frege állítása az, hogy ezen a nyelven definiálható a 0 és a rákövetkezés-reláció, ha pedig az aritmetika alapigazságait ezeknek a definícióknak az alapján lefordítjuk a logika nyelvére, logikai igazságokat kapunk.

Frege szerint az aritmetika törvényei nem természeti törvények, hanem a természettörvényeknek a törvényei, pontosan abban az értelemben, ahogy a logika törvényei sem kengurukról szóló állítások, hanem olyan állítások, amelyek más állításokról szólnak, többek közt a kengurukról szóló állításokról is.

Az ellentmondásmentesség és a kizárt harmadik

Frege válasza körülbelül az, hogy a logikai alapigazságok feltételezése nélkül mindenféle értelmes kommunikáció lehetetlen. Arról van szó, hogy ha nem tételezem föl azt, hogy egy állítás nem lehet egyszerre igaz is, meg hamis is, akkor a közléseimnek többé nem lesz tartalma.

Például ha azt mondom, hogy ott áll az a hamutartó, akkor ezzel nem utasítottam volna el azt, hogy az a hamutartó nem áll ott. Ha egy állítás lehet igaz is meg hamis is, akkor igazából nem mondtam semmit, hiszen amellett, hogy állítom, hogy az a hamutartó ott áll, egyúttal állíthatnám azt is, hogy nem áll ott.

Tehát valamilyen értelemben az emberi kommunikáció szerkezetében vannak a logikai igazságok megalapozva; nem a kommunikációt leíró igazságokként, hanem előfeltételekként. Az ellentmondásmentesség elve azt fejezi ki, hogy egy kijelentés és annak tagadása nem lehet ugyanabban a vonatkozásban és ugyanabban az időben egyszerre igaz.

Az analitikus filozófia korai képviselői számára az ellentmondásmentesség és a kizárt harmadik nem pusztán technikai szabályok voltak, hanem a jelentéses állítás és az értelmes közlés feltételei.

Frege rendszere és az ellentmondás problémája

A logikai konstansok között viszont ez az erős logikai elmélet tartalmaz egy függvényt, aminek a jelentése valami olyasmi, hogy ‘terjedelme’; azaz ez a függvény (többek között) bármely, az elmélet nyelvén megfogalmazható tulajdonsághoz hozzárendel egy olyan objektumot, ami nagyjából az illető tulajdonsággal rendelkező dolgok osztályának felel meg.

Ebből viszont közvetlenül következik, hogy Frege logikája ugyanúgy és ugyanazért ellentmondásos, mint Cantor halmazelmélete. A Russell-paradoxont úgy értékeli, hogy ezek szerint az ő logikai elmélete nem az igazi logika, hanem ki kell javítani.

A logicizmusnak, mint a matematika alapjait érintő programnak a további története azért érdekes, mert azt mutatja, hogy egy matematikafilozófiai álláspont nagyon különböző nézetekkel férhet össze a filozófia általános, nagy kérdéseit illetően.

Azt, hogy Frege rendszerében ugyanaz a paradoxon lép fel, mint Cantornál, Bertrand Russell ismeri fel. Russellnek, aki ekkor még Frege platonisztikus filozófiájához hasonló nézeteket vall, elvben ugyanez a hozzáállása: jobb, óvatosabb, érzékenyebb logikára van szükség.

Megalkotja a típuselméleti logikát, majd Whiteheaddel közösen írott, Principia Mathematica c. nagy művében felépít erre egy olyan matematikát, amely legalábbis a Russell-paradoxontól már mentes.

Wittgenstein korai filozófiája: a mondat mint kép

Russell és Frege fiatalabb kortársa volt Ludwig Wittgenstein (1889-1951), akit az analitikus filozófia további nagy alapító személyiségének tartanak, s ráadásul olyannak, aki kritikai módon azonnal ki is jelölte e gondolkodásmód határait.

Elküldte Russellnak, aki azt, zseniálisnak tartva, azonnal kiadta Tractatus logico-philosophicus („Logisch-philosophische Abhandlung”, Logikai-filozófiai értekezés, 1921) címmel. Wittgenstein szerint műve végérvényes választ adott valamennyi filozófiai kérdésre, ezért a következő években fölhagyott a filozófia művelésével.

A Tractatusban Wittgensteint mindenekelőtt az érdekli, hogy „mi van?”. Szerinte ez a becsületes filozófiai kérdés. „A világ a tények összessége”; a világ tehát nem dolgokból (asztalokból, székekből, tükrökből) áll, hanem összefüggésekből, tényekből és „tényállásokból” (Sachverhalt).

A tényállások a dolgok közti kapcsolatok, és a világ szubsztanciáját alkotják. A tényállások mondatok tárgyai, összetettebb tényállást összetettebb mondat fejez ki. A mondatok elemzésével a valóságot ragadhatjuk meg.

A világgal való érintkezés az elemi mondatok és az egyszerű tényállások közt történik, és ez a valóságról való bizonyosságunk eredete. „Az összes igaz elemi mondat teljesen leírja a valóságot” - a további mondatok az elemi mondatokból konstruálódnak.

A mondatok és tényállások közti kapcsolat meghatározásához Wittgenstein a jelentés „képelméletét” dolgozta ki, mely szerint a nyelv a világot leképező mondatokból áll: „A mondat a valóság képe.” Ahogy a képek megőriznek valami hasonlóságot abból, amit ábrázolnak, ugyanígy a mondatok logikai szerkezete is őrzi a valóság hasonló szerkezetét: „A mondat megmutatja a valóság logikai formáját.”

Kimondhatóság, igazság és filozófiai határok

A filozófia célja a gondolatok logikai szerkezetének tisztázása: „Minden, amit egyáltalán gondolni lehet, világosan lehet gondolni. Minden, ami kimondható, világosan kimondható.”

Ez a követelmény természetesen csak a logikára és a természettudományok egy részére alkalmazható. Wittgenstein ezért állítja, hogy „az igaz mondatok összessége a teljes természettudomány”; ugyanakkor a filozófiát természetesen nem tartja természettudománynak.

A természettudományokon túli beszédet viszont elveti, mondván: „A filozófiai dolgokról írt legtöbb mondat és kérdés nem hamis, hanem értelmetlen.” És amint a Tractatus szállóigévé vált utolsó tétele kimondja: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

Mindezzel nem azt állítja Wittgenstein, hogy amit nem lehet a megkövetelt világossággal kimondani, az ne is létezne. „Érezzük, hogy még ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltak is, életproblémáinkat még csak nem is érintették.”

Ezek tehát elgondolhatatlanok és kimondhatatlanok. Az elgondolhatatlan és a gondolható közti határt a filozófiának a gondolható felől kell meghúznia: „Létezik kimondhatatlan. Megmutatkozik, ez a misztikus.”

Wittgenstein késői filozófiája: a nyelvjáték és a használat

A Tractatus megírásával, mint említettük, Wittgenstein valamennyi filozófiai problémát megoldottnak vélt - ám hamarosan kételyei támadtak. A világ talán nem tényállásokból, hanem dolgokból, eseményekből áll, és az általa javasolt elemzés nem vezet a valósághoz.

Az összetett és egyszerű tényállások közti különbségtétel is tarthatatlannak látszik, mivel kérdés, hogy létezik-e az abszolút egyszerűség. Ezzel viszont a képelmélet is megkérdőjeleződik, hiszen ha sem egyszerű tényállások, sem egyszerű mondatok nincsenek, akkor azt sem lehet állítani, hogy az egyszerű mondatok egyszerű tényállásokat képeznek le.

Wittgenstein filozófiája ezzel más irányba fordul. A nyelvet most mint „nyelvjátékot” fogja fel, és korábbi képelméletét túl szűknek deklarálja.

A tökéletes nyelvet nem lehet kidolgozni, és ez nem is kívánatos; a nyelvnek sokféle használata van, és ahogyan minden játéknak más a szabálya, ugyanígy a különféle nyelhasználatok, „nyelvjátékok” is más-más szabályoknak engedelmeskednek.

A mondatok megértéséhez nem darabokra kell azokat szedni, hanem azt kell megvizsgálni, hogy egy adott nyelvhasználat az élet milyen formájának felel meg, a nyelvjátékot milyen szabályok szerint „játsszák”. A szó jelentése megfelel a nyelvben való használatának.

A nyelv csak a saját társadalmi közegében érthető; „magánnyelv” nem lehetséges. Wittgenstein azt állítja, hogy a gondolkodás zavarai a nyelv sokértelműségéből erednek.

A logikai nyelv helyett a hétköznapi nyelvet, mint az ember életének közegét vizsgálja: „Visszavezetjük a szavakat a metafizikaiból ismét a hétköznapi használatukra.” A szavak a különböző összefüggésekben mást jelenthetnek: „Nem lehet kitalálni, hogy működik egy szó. Meg kell nézni a használatát, és abból kell tanulni.”

Wittgenstein tehát a jelentés használat-elméletét állítja: „Egy szó jelentése azonos a nyelvben való használatával.” A filozófia feladata, hogy feltárja a szóhasználat sajátosságait: „A filozófia harc az ellen, hogy a nyelv eszközei elvarázsolják értelmünket.”

Nyelvjátéknak Wittgenstein éppen azokat az életformákat nevezi, ahol a szavak különböző jelentéssel fordulnak elő. A filozófia így a problémákat nem megoldja, hanem egyszerűen leírja: a filozófiának végül a filozófiai problémák teljes eltűnéséhez kell vezetnie.

Az analitikus filozófia két nyelvfelfogása

Gottlob Frege munkássága az analitikus tradíció egyfajta programjává vált. Frege tehát művében a nyelvről mint munkaeszközről és a gondolatok közvetítő eszközéről beszél, melynek rendezetlenségét nagyrészt a mindennapi nyelv strukturálisan meghatározott homályosságához kapcsolja.

Gottfried Wilhelm Leibniz egyik gondolatára építve dolgozott a kortársak által lehetetlennek tartott, minden zavartól és kétértelműségtől mentes ideális nyelv mamutvállalkozásán. Ebben a tudományos ismereteket - műveiben elsősorban a logika és az aritmetika ismereteit - precízen, pontosan kell megfogalmazni, továbbá úgy, hogy a beszélgetőpartnerek között félreértés ne fordulhasson elő.

Ezt a hagyományt, mely Wittgenstein híres „Tractatus Logico-Philosophicus“ (1921) c. műve mellé állítható, az ideális nyelv filozófiájának nevezzük, mert a logika és a matematika eszközeivel próbál egy kétértelműségektől mentes, konzisztens formális nyelvet létrehozni, melyben a nemnyelvi valóságra való utalásnak is egyértelműen meghatározhatónak kell lennie.

A terv azonban megbukott, amikor lehetetlennek bizonyult egy olyan formális nyelv létrehozása, mely annyira átfogó és annyira széleskörű kifejezőeszköztárral rendelkezik, mint a beszélt hétköznapi nyelv. Idővel elvi kritikák is érték a tervet, mely arra utalt, hogy a logika egy túlságosan korlátozott eszköz ahhoz, hogy az emberi beszédet teljesen felölelje.

G. E. Moore nyomdokain haladva először Ludwig Wittgenstein kései, 1953-as "Filozófiai vizsgálódások" c. művében és az oxfordi Gilbert Ryle vetették el a nyelv és a filozófia zavaraitól való megtisztítása céljából egy tisztán logikai formális nyelv létrehozatalának gondolatát. Ehelyett a mindennapi nyelv elemzését és kritikai leírását propagálták ígéretesebb filozófiai módszerként.

Quine: az igazság holisztikus megközelítése

A Bécsi Kör analitikus beállítódásának és Wittgenstein hatásának legjelentősebb meghonosítója az Egyesült Államokban, a Whiteheadnél és Carnapnál is tanulmányokat folytató Willard Van Orman Quine (1908-2000), a Harvard Egyetem nagy hatású filozófiaprofesszora volt.

Szerinte a tárgyakról és a megismerésről csak a természettudományok segítségével szerezhetünk tudást. A tudat, a gondolkodás, a cselekvés, a hit, a vágyak és a nyelvi jelentés magyarázatához elegendőek a fizika és a pszichológia módszerei és elméletei.

Csak empirikus módszerek vezethetnek a tudás bővítéséhez. A világról való egyetlen információs forrásunk az érzéki ingerek és ingerületek: az ismeretelmélet a pszichológia ága.

Quine eme felfogása szemantikai holizmus, mely szerint nem lehet elméleteinkben olyan mondatokat kiválasztani, melyek igazságértéke eldönthető lenne pusztán az őket alkotó szavak jelentése alapján.

Az ismeretelméleti holizmus alaptétele, hogy egy hipotézist nem lehet izoláltan igaznak vagy hamisnak deklarálni, hanem csak a tudomány egészében. Miután a kijelentések értelmét a teljes elméletrendszer adja meg, amelyben a kijelentés elhangzik, fordításuk mindig meghatározatlan marad.

Az ontológiai relativizmus tétele szerint a világról való bármely beszédünk soha nem lehet abszolút, hanem mindig csak egy adott elmélet kereteihez viszonyítva igaz.

Az ismeretelméleti tételek megalapozásáról le kell mondanunk, mert minden megalapozási kísérlet illuzórikusnak bizonyult. Az ismeretelmélet tehát valóban föloldódik a pszichológiában és a nyelvészetben.

Davidson: okság, igazság és tévedés

Quine legjelentősebb tanítványa, Donald Davidson (1917-2003) szerint azonban „nincs világos határvonal a filozófia és a tudomány közt. Ahol nincsenek rögzített határok, ott csak a félénk nem kockáztatja az átlépést”.

Az okság természeti fogalmát alapvetőnek kell tekintenünk a világ és az események magyarázatában: minden, ami történik, a kauzalitás törvényei szerint történik.

Természetesen vannak olyan folyamatok, melyeket nem tudunk vele maradéktalanul leírni, például az emberi cselekvés, a mentális tartalmak. Miközben ezek is a kauzális világ részei, összetettségük megakadályozza, hogy maradéktalanul feltárjuk oksági dimenzióikat.

Az igazság fogalma szintén az okság fogalma felől értelmezhető. Amennyiben az igazságot megfogalmazó személy vagy a nyelv, amelyen az igazságról beszélnek, maga is az oksági világ része, akkor az igazság és az okság közt közvetlen kapcsolatot kell feltételezni.

„Az igazság az egyik legvilágosabb és legalapvetőbb fogalom, amivel rendelkezünk, ezért nem gyümölcsöző arról álmodni, hogy elvessük valami egyszerűbb és alapvetőbb érdekében.” Így érthető Davidson provokatívnak tűnő kijelentése, mely szerint legtöbb hitünk igaz: „Hiteink a világról általában igazak, de könnyen tévedhetünk arról, hogy mit gondolunk.”

Az igazság közvetlenül adott számunkra, de hiteink jelentését meg kell fejtenünk. Ez a megkülönböztetés az állítás és a tagadás vizsgálatában is jelentős: egy kijelentés lehet értelmes és jelentéssel bíró akkor is, ha hamis, miközben igazságértékét a világra, a használatra vagy az elméleti rendszerre vonatkozó feltételek határozzák meg.

Az analitikus filozófia fejlődési irányai

Napjainkig tartó fejlődése során az analitikus filozófia három, egymással párhuzamosan is létező alapvető változatban jelentkezett.

• A logicista őskorszakot az 1800-as évek második fele és a huszadik század első néhány évtizede jelentette.
• A szimbolikus analista korszakban az analitikus filozófusok elsősorban a szimbolikus logikára irányították a figyelmüket.
• A „naturális” analista irányzat a hétköznapi nyelvhasználat különböző módjainak nyelvi elemzését és a nyelvhasználatban megtestesülő fogalmi összefüggések feltárását állította középpontba.
• A „mentális” analista irányzat a nyelvhasználat analíziséről a nyelv által kifejezett, de a nyelvnél alapvetőbb realitásnak tekintett mentális világ elemzésére helyezte a hangsúlyt.

Az első, optimista korszak végén napvilágra került ellentmondások (a naiv halmazelméleten és logikán belül felbukkant paradoxonok, Gödel nemteljességi tételei stb.) azonban megrengették a matematika tudományának épületét, megingatták vagy módosították az addigi eredményeket.

1931-ben Kurt Gödel bebizonyítja, hogy ,,a Principia Mathematica-ban és vele rokon rendszerekben” nem lehet megválaszolni minden, az aritmetika nyelvén megfogalmazható kérdést.

Nos, Gödel logicista volt; eléggé platonisztikus nézeteket vallott a matematikáról. Szilárdan hitt abban, hogy a matematikának vannak tőlünk függetlenül létező tárgyai, s ennek következtében minden értelmes kérdésre van egyetlen helyes válasz.

Az állítás és tagadás gyakorlati elemzése

Egy állítás logikai vizsgálatakor először meg kell határozni, hogy pontosan mit állít, milyen feltételek mellett tekinthető igaznak, és milyen formában tagadható. A tagadásnak nem szabad összekeverednie az egyszerű ellentétes állítással, mert az egyetemes és a részleges állítások logikai szerkezete eltérő.

Az „Minden derékszögű háromszög egyenlő szárú.” kijelentés tagadása nem az, hogy „Nincs olyan derékszögű háromszög, amelyik egyenlő szárú.” A helyes tagadás: „Nem minden derékszögű háromszög egyenlő szárú.” vagy „Van olyan derékszögű háromszög, amelyik nem egyenlő szárú.”

Az alábbi négy kijelentés közül háromnak a tagadása is megtalálható a négy kijelentés között. Melyik ez a három három kijelentés és melyiknek mi a tagadása? a) Minden derékszögű háromszög egyenlő szárú. b) Nincs olyan derékszögű háromszög, amelyik egyenlő szárú. c) Van olyan derékszögű háromszög, amelyik egyenlő szárú. d) Minden derékszögű háromszögnek két különböző hosszúságú befogója van.

A c) Kijelentés tagadása a b) és d) kijelentés. És persze fordítva, a b) tagadása a c), ugyancsak a d) kijelentés tagadása is a c).

Az a) kijelentés tagadása nem szerepel a fenti négy állítás között. Hiszen: a) Minden derékszögű háromszög egyenlő szárú. tagadása a „Nem minden derékszögű háromszög egyenlő szárú.” vagy „Van olyan derékszögű háromszög, amelyik nem egyenlő szárú.”

A filozófiai vizsgálat módszere

Az analitikus filozófia ilyen értelemben inkább módszertani alapállás mint probléma- vagy eszmespecifikus iskola, míg a nyelvanalízis mint egy "prima philosophia" az analitikus filozófiai irányzatok között értendő. A két tradíciót az egyszerű, érthető beszéd és az ellenőrizhető kijelentésekkel kísért, részletes munka megbecsülése egyesíti.

A filozófia Wittgenstein számára inkább tevékenység, semmint elmélet, melynek feladata, hogy a nyelv vizsgálatával felszámolja a problémákat, és láthatóvá tegye őket, „ahogy a légy az üvegből kirepül”. A legtöbb filozófiai probléma ugyanis a nyelvvel való visszaélésből ered.

A filozófia mármost föltárhatja számunkra a kijelentések logikai formáját, és ha ezt megtette, akkor megszabadulunk hamis feltételezéseinktől. A mondatok jelentésének empirista kritériumát Wittgenstein úgy fogalmazza meg, hogy azoknak a mondatoknak van jelentése, amelyekhez igazolási módszert tudunk rendelni.

A kijelentés igazolhatósága szükséges és elégséges feltétele annak, hogy azt empirikusan értelmesnek tekinthessük. Csak olyan mondatok tekinthetők értelmesnek, amelyekhez igazolási lehetőség kapcsolódik, minden egyéb kijelentést mint látszólagost el kell vetnünk.

Az állítás és a tagadás ezért egyszerre logikai és filozófiai kérdés. Logikai szempontból a tagadás megfordítja a kijelentés igazságértékét; filozófiai szempontból azonban azt is meg kell vizsgálni, hogy a kijelentés milyen nyelvi játékban hangzik el, milyen használati szabályok szerint értelmezhető, milyen feltételek mellett igazolható, és milyen elméleti rendszerben kap jelentést.

tags: #filozofiai #vizsgalat #ellentetekkel #allitas #tagadas