A furulya vagy blockflöte aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. Egyenes fuvolának, csőrös fuvolának is nevezik, mert a harántfuvolával ellentétben a hangszert játék közben egyenesen, a levegőbefúvás irányában tartva, illetve fúvókájának csőrszerű nyúlványán keresztül fújva szólaltatják meg.
A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal és oktávátfúvással lehet képezni, e tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható akkor is, ha manapság gyakran műanyagból készül. A reneszánsz és a barokk zene kedvelt hangszere volt, később háttérbe szorult.
Általános felépítés és működés
A hangképzéshez a feje tartalmaz egy műanyag vagy fa dugót, ami csak egy szűk oszlopot hagy szabadon. A modern, két kézzel játszott furulyatípus régebbi típusokra vezethető vissza. Legkésőbb a késő középkorra a furulya vált a legfontosabb fafúvós hangszer. Virágkorát a barokk korszakban élte, amikor fejlesztéseket végeztek rajta, hogy bővítsék a játszható hangtartományt, és tisztább, világosabb hangzást célozzanak meg vele. A 18. század közepétől visszaszorult, helyét a fuvola vette át, melynek az lehetett az oka, hogy a megnövekedett zenekarokban erősebb hangjával jobban érvényesült.
Csak a 20. század elején fedezték fel újra, először a régizene hívei, akik barokk és reneszánsz darabok iránt érdeklődtek. Később csatlakoztak a zenepedagógia és az ifjúsági mozgalmak. A furulyában - a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan - a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leváló légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Míg például a fuvola esetén a hangot keltő levegőáramot a hangszerjátékos ajkaival képzett rés hozza létre, addig a furulyánál ezt a szerepet a fúvóka részét képező szűk légcsatorna tölti be.
A hangszerjátékos az ajkai közé illesztett csőrszerű részbe fúj bele, így kizárólag a levegő áramlási sebességét tudja meghatározni, annak irányát, távolságát nem, ahogy ez a harántfuvola esetén lehetséges. A hangképzéshez a furulyásnak a fuvolástól eltérően nem kell különböző technikákat megtanulnia; a képzett művészek azonban képesek különböző fúvási technikákkal és nyelvtechnikákkal („t“, „d“, „d-g“...) számos hangvariációt elérni.
Részek és típusok
A mai furulynak legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó fej, a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy törzs, és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott lábrész. A szopraninó, szoprán és alt furulyákat gyakran két darabból készítik, a törzs és a láb egybeepítésével. A garkleinblockflötét rendszerint egybeépítik. Az egyes részek elforgathatók, és csapok tartják össze őket.
A legalsó két lyukat egyes furulyákon megkettőzik, így egyszerűsítve bizonyos módosított hangok játszását. A lyukakat általában hengeresen alakítják ki, de az értékesebb hangszereken befelé bővülnek a nyílások. Furata a fúvókától a lábrészig enyhén szűkülő, kónikus. Német nyelvterületen használnak hengeres furatú furulyákat is. A lábrész nyitottan végződik. A hét elülső hanglyuk diatonikus hangsort ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A kromatikus hangokat félig fedett lyukakkal vagy villafogásokkal lehet elérni. Nagyobb furulyákon a legalsó lyukakat billentyűzettel lehet nyitni és zárni. Noha voltak és vannak próbálkozások a kisebb furulyák billentyűzettel való ellátására, e hangszerváltozatok egyike sem tett szert nagy népszerűségre.
Hangolás, hangfekvés és jegyzés
(Az ilyen hangszerek közül megemlítendő pl. A reneszánsz furulyákon a furat viszonylag vastag, és ez visszavezethető a korábbi középkori furulyákra. Gyakran megközelítőleg hengeres. A hangterjedelem egy tredecimtől két oktávon túlra terjed. Együttesben való játékra szánták őket, és jól hangzanak együtt, de más reneszánsz hangszerekhez hasonló hangerővel. Német nyelvterületen gyártanak hasonló, megközelítőleg hengeres furulatú furulyákat, melyek hangterjedelme meghaladja a két oktávot, és hangjuk erősebb.)
A furulya a törzs fejből kifelé húzásával hangolható mélyebbre. A készítő képes a fej némi módosításával feljebb hangolni. A lejátszott hang magassága a fúvás erősségével is változtatható: Az erősebb fújás magasabb hangot eredményez. Ezt kétféleképpen oldották meg: Vagy két külön furulyát kapcsoltak össze, vagy közös törzzsel építették. Ez utóbbiból több példány látható múzeumokban. Egyetlen olyan mű maradt fenn, melyet kifejezetten echofurulyára írtak, ez Johann Sebastian Bach 4. brandenburgi koncertója.
Játékpozíciók és technika
A kisebb furulyákat, egészen a tenorfurulyáig a törzshöz képest 45°-os szögben tartják maguk előtt. A fúvókát gyengéden az ajkak közé helyezik, melyek lazán közrezárják. Az alsó ajak ezzel az egyik megtámasztóvá válik. A másik támasztópont a hátulra helyezett jobb hüvelykujj. Nagyobb furulyákon külön támaszt is kialakítanak a jobb hüvelykujj számára, hogy jobban lehessen tartani a nagyobb és nehezebb hangszert. A megszólaltatáshoz rekeszizomlégzés szükséges. A testtartás ülve vagy állva is egyenes kell, hogy legyen. A furulyás ezután ujjait a hanglyukakra illeszti. A hangokat rendszerint nyelvvel tagolják. A gyakorlóiskolák a tü szótag hangszerbe fúvását ajánlják. Német nyelvterületen ez a szótag a dü. Furulyaművészek használnak más tagolásokat is, Silvestro Ganassi a le re, te re és a te ke szótagokat ajánlja. Martin Agricola fő artikulációként a de szótagot, gyorsakhoz a diri szótagokat ajánlja. Ganassi ismer egy módszert arra, amikor az ajkak formálják a lélegzetet.
Felszerelés és fejlesztések a történelmen át
A hátsó lyukat a bal kéz hüvelykujja fogja le. A bal kéz mutató-, középső- és gyűrűsujja rendre lefogja az elülső oldal első három lyukát. Ezután következik a jobb kéz mutató-, középső-, gyűrűs- és kisujja. Az alaphangot az összes lyuk befogásával lehet kiadni; a többi hang lefogásához nyitott és zárt lyukak kombinációja szükséges. Azt, hogy melyik hangot hogyan lehet lefogni, fogástáblázattal adják meg, melyet mellékelnek a hangszerhez. Egyes hangokat villafogással lehet lefogni; ez azt jelenti, hogy a lefogott lyukak sorozatából kimarad egy vagy több lyuk. Az alaphang feletti első két módosított hanghoz a legalsó lyukat, illetve az afölött eggyel elhelyezkedő lyukat félig kell lefedni. Ennek megkönnyítésére sok furulyán a legalsó két lyuk meg van duplázva, ami azt jelenti, hogy egy lyuk helyett két kicsi szerepel. A második oktáv magasabb hangjaihoz a hátsó lyukat csak részben kell lefedni.
A reneszánszban a furulyacsaládnak még további tagjai is használatban voltak (consort-hangszer), a Garkleinflötchentől (ennek mai változatai c''' alaphanggal készülnek) a nagy basszusig (F alaphanggal). Léteznek még a kontrabasszus, a nagy kontrabasszus, a szubkontrabasszus, és a szub-szubkontrabasszus furulyák is, a teljes zenei hangtartomány lefedésére. Mivel a furulya hangja felhangokban viszonylag szegény, ezért fordulhat elő, hogy a szoprán (a régi zenében diszkant), alt stb. elnevezések a furulya esetén valójában az adott emberi hangfekvésnél egy oktávval magasabb hangzást takarnak: a megfelelő furulyák ugyanis az elnevezésben szereplő fekvésű más hangszerekkel szólnak jól együtt.
Világirodalmi hivatkozások és modern példák
Részben a consort-hangzás korhű megidézésének céljából, részben pedig a kortárs zenében megkívánt különleges hatások keltésére a 20. századtól kezdve újabb fejlesztések és kísérletek születtek. A 20. századtól ezt műanyagok váltották fel, mint például bakelit, ABS vagy colo. Előfordul, hogy kombinálják a műanyagot és a fát. Magyarországon körtefából, paliszanderből, bukszusfából, újabban gyakran műanyagból készült furulyák kaphatók. A modern furulyákat kiegyenlített hangolásban hangolják, míg a speciálisan történelmi darabok eljátszására szolgáló példányokhoz középhangú temperálást használnak.
