Katonák és háború: a lelkesedéstől a traumáig

A katonák háborús tapasztalatait nem lehet kizárólag csaták, haditervek és győzelmek történeteként bemutatni, mert a hadviselés a katonák életét, lelkiállapotát, családi kapcsolatait és a háború utáni beilleszkedését is alapvetően meghatározza. A háború hatásaiban nagyon is jelenvaló, drámai történés, amelynek következményei nem érnek véget a fegyvernyugvással.

A katonák útja gyakran a hazafias lelkesedéstől és a kalandvágytól vezetett a lövészárkok kimerültségéig, a félelemig, a dezertálásig és a maradandó traumáig. 1914 augusztusában számos férfi még „vakon” rohant a háborúba. Önkéntesek ezreiben lobogott a lelkesedés, hogy a frontra jussanak, naiv, fiatal katonák indultak el felvirágozott vasúti kocsikon a lövészárkok felé - mint egy különleges maszkabál szereplői.

A katonák Európája és a háborúhoz vezető félelmek

A századfordulós Európa helyzetének valóságát inkább a német ragadta meg találóan, mint az amerikai. Létezett, bevallottan, a félelem a háborútól mint absztrakt jelenségtől, de legalább olyan bizonytalan körvonalakkal, mint annak felismerése, hogy a modern háború milyen alakot ölthet. Lényegesen erősebben hatott, különösen minden jelentősebb ország politikai osztályában, a félelem annak következményeitől, ha nem sikerül megfelelően szembenézni magának a háborúnak a kihívásával.

Mindegyik - Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Ausztria-Magyarország - így vagy úgy fenyegetve érezte a pozícióját. A három nagy európai császárság, a német, az osztrák és az orosz nemzeti kisebbségei elégedetlenségétől érezte fenyegetve magát, különösen az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben a németek és a magyarok uralkodtak, de az övékét meghaladó létszámú szláv népek éltek.

Mindhármat gyötörte a szélesebb körű - Oroszországban egyáltalán bármilyen mértékű - demokrácia követelése is, még égetőbben olyankor, amikor a nacionalizmus és a demokratikus törekvések közös hangot találtak. Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nem a demokrácia jelentette a problémát, mert férfilakosságuk már teljes választójogot gyakorolt.

Rájuk a birodalom egy másik típusának terhe nehezedett, hatalmas kiterjedésű tengerentúli domíniumok igazgatása Afrikában, Indiában, Arábiában, Délkelet-Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában és a Csendes-óceánon, ami óriási nemzeti büszkeség forrásául szolgált, de agresszív féltékenységet is kiváltott európai szomszédjaik körében.

A britek úgy hitték, Oroszországnak igényei vannak Indiában, amelyet közép-ázsiai birtokai erősen megközelítettek. Ez majdnem bizonyosan tévhit volt, de ettől még makacsul ragaszkodtak hozzá. A németek megrögzötten és mélységesen nehezményezték, hogy nem rendelkeznek gyarmatokkal, igyekeztek kiterjeszteni azt a keveset, amit Afrikában és a Csendes-óceánon szereztek, és mindenkor készen álltak marakodni, különösen Franciaországgal, az európai uralomnak még alá nem vetett kevés terület feletti befolyáson.

Miért indultak a katonák a frontra?

„Csak kevés olyan képzet van, amelyik oly mélyen rögzült volna történeti tudatunkban, mint az 1914-es háborús lelkesedés.” A fenti idézet a Nagy Háború egyik meghatározó mítoszára utal, arra, amelyik hosszú évtizedeken át meghatározta a háború első néhány hónapjáról való közgondolkodást: mosolygó, integető fiatalemberek, őket könnyes arccal búcsúztató anyák és menyasszonyok, díszbe öltözött pályaudvarok, ünnepélyes búcsúztatók, katonazenekarok…

A propaganda által sulykolt kép alapján azt gondolhatnánk: minden ép férfi sietett a frontra, hiszen meggyőződésük volt, hogy a karácsonyt már egészen biztosan családi körben tölthetik. A fiatal nemzedék számára a háború úgy tűnt fel, mint egy óriási kaland: sokan soha nem jártak külföldön, sőt, a korábban földmunkát végző közlegények közül számosan még a falujuk határát sem igen lépték át.

Az „út az ismeretlenbe” izgalmasnak és egyben presztízsnövelőnek („én is a haza hőse vagyok”) ígérkezett - egészen addig, míg el nem dördültek az első, halálos áldozatot követelő puskalövések. A felfokozott idegállapot, a háború iránti lelkesedés azonban közel sem volt egyöntetű a társadalomban.

Az asszonyok hamar szembesültek a háború hátulütőjével, mikor a napi bevásárlást végezve tapasztalták a napról-napra emelkedő árakat és néhány hónap után már az áruhiányt is. A magyar sajtó sem támogatta egyértelműen a háborús törekvéseket: „Nem akarunk háborút!” - hirdette a Népszava, mire a kormányzat rögtön retorzióval fenyegette a lapot.

A cenzúra nyomása miatt a háborúellenes hangok hamar elhaltak a nyilvánosságban, a lapok - az első időkben legalábbis - nem kockáztatták meg esetleges betiltásukat. Sokáig tartotta magát az a (tév)képzet, hogy őszre, de legkésőbb 1915 tavaszára vége lesz a háborúnak.

Az irodalmi élet meghatározó szereplői közül is sokan támogatták a háborút, remélve, hogy gazdagítja majd őket ez az élmény, míg mások már a hadiállapot beálltától nyíltan ellenezték azt - köztük volt Ady Endre és Babits Mihály is.

A háború valódi természete

A háború intézményes helyzete nem változott. A háború tehát változatlanul itt van mint nemzetközi intézmény. A háború nemcsak a civilizáció pusztítása, hanem az ölésre kénytelenítés miatt civilizációvesztés is.

Háborúba ritkán mentek szívesen az emberek, manapság pedig az úgynevezett nyugati világban még kevésbé. Azt a kérdést azonban kevesen teszik fel maguknak is akár, hogy a háború vajon alkalmas eszköz-e olyan jónak tartott célok elérésére, mint például a demokrácia vagy a béke, aminek érdekében – vagy persze csak hangoztatásával – a háborút sokszor igen nagy tömegtámogatással robbantják ki.

Érdemesnek látszik tehát azt a föltevést, vagy inkább hitet megingatni, hogy a 21. században a háború mint ellenséges országok hadseregeinek összeütközése alkalmas eszköz az ilyesféle, jónak mondható, s ezért óhajtott végeredmények elérésére.

A humanitárius háború merőben új kategorizálása a háborúknak, s nagyjából azt jelenti, hogy egyes országok minden szerzési vagy megtorlási szándék nélkül, merő emberjogi megfontolásból indítanak egy másik ország ellen háborút, hogy megakadályozzák e másik ország veszélyeztetett állampolgárainak pusztulását.

Az viszont, hogy embertelenséget, népirtást ugyancsak embertelenséget okozó háborúval kell-e, lehet-e megakadályozni, már fölöttébb kérdéses. A vita ekörül gomolygott.

A modern hadviselés összetettsége

Az évszázadok alatt a világ teljesen megváltozott, ennek következtében a hadviselés módja, stratégiája technikája is változott, azonban az emberek ma is a biztonságukat tartják a legfontosabb dolognak a létfenntartás után.

Amikor a napóleoni háborúk íródtak, akkor gyakorlatilag csak két hadszíntérről beszélhetünk, ahol műveletek kerültek végrehajtásra: a szárazfőld és a víz. Az első világháborúban ehhez már a levegő is csatlakozott, s manapság ott tartunk, hogy a kibertérrel és az űrrel is számolnunk kell.

A háborúk manapság nagyon összetettek lettek, ahol sok tényezővel kell számolni, ráadásul manapság már a háborúk jellege okán sem beszélhetünk csupán hagyományos háborúkról, amire fel kell készíteni a katonákat, a szövetségeket.

Hagyományosnak azt a háborút nevezzük (pl. napóleoni csaták), amelyet egyenruhában, nemzetek vívnak egymással. Kimennek a csatamezőre, utána a győztes visz mindent.

A nem hagyományos háború esetében sokszor azt sem lehet tudni biztosan, hogy ki az ellenség, mert az nincs egyenruhában, nem is nemzetet vagy országot képvisel, de „meg akar téged ölni”, amit szerinte erkölcsileg nagyon nehéz feldolgozni, de a XXI. századi hadviselésben ez rendkívüli módon benne van.

A definíció alapján szimmetrikusnak hívjuk azt a hadviselést, amikor a hagyományos a hagyományos, illetve a nem hagyományos a nem hagyományos ellen küzd; aszimmetrikus hadviselés pedig akkor következik be, amikor a hagyományos a nem hagyományos ellen vív csatát.

A háborúnak csak egyik szegmense a hadsereg, ugyanis a diplomácia, az információ és a gazdaság is épp olyan fontos tényezői.

Az információs hadviselésnek is nagyon érdekes példáit látjuk, ugyanis amíg az orosz-ukrán konfliktusban mind a két fél megpróbálja meggyőzni saját társadalmát arról, hogy ez a háború számukra miért fontos, addig a közel-keleten mindkét fél igyekszik meggyőzni a szembenálló fél társadalmát arról, hogy nem ő az „ördög”.

A háborús alapelvek és a katonai vezetés

A háborút tehát nem a katonák kezdik el, és nem is katonák fejezik be. Ideális az lenne, ha a stratégiánkat az értékeink mentén az érdekeinket valósítanák meg, tehát ha az értékeink és az érdekeink egybeesnének.

Ez a hadviselésben azonban rendszerint sajnos nincs így, mivel egy háború vagy akár egy világjárvány során is az érdekek felülírják az étékeket. A stratégiaalkotási modell lényege az, hogy mit hogyan és miből kell megvalósítani.

Minél inkább nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit szeretnénk és miből, stratégiaalkotásunknak annál nagyobb a kockázata. Ha túl nagy a kockázatvállalás, akkor a józan ész azt mondatja, hogy valamin változtatni kell.

1. Egyenlő feltételekkel soha ne kezdj harcba!

Amennyiben a támadó fél nem erősebb a védekezőnél, úgy a harc kimenetele kétséges és nem a harctér az a hely, ahol felesleges kockázatot kell vállalni, ami például drasztikus emberveszteségekhez vezethet.

Ez nem jelenti azt, hogy ha valakit megtámadnak, akkor annak nem kell harcolnia. Akkor védekezik. Ilyenkor azonban nem szabad kezdeményezni.

Mint fogalmazott az előadó, „ne menj el pofozkodni, ha nincsen legalább egy dolog, amiről tudod, hogy jobb vagy a szembenálló félnél”.

2. Légy képes mindig kommunikálni a baráti erőkkel!

„A hadseregen belül megvan az a vezetési rendszer, hogy ha a baráti erőkkel kommunikálsz, azok tudnak segíteni. Nagyon fontos tényező, hogy az elöljáró parancsnokság ne kezdje el felülbírálni a parancsnok igényeit”.

Sajnos az emberi hiba ilyenkor benne van a pakliban és járulékos veszteségek is lehetnek, de mindenképpen a stratégiai győzelem és a nagy veszteségek elkerülése a cél.

3. Tiszteld a szemben álló erőket!

Természetesen itt a katonai tiszteletadásról van szó. Nagy deficit, vagy akár baj is származhat abból, ha az egyik fél lenézi a másikat.

Klasszikus példa erre az orosz-ukrán háború kezdete, amikor az oroszok azt hitték, hogy csak úgy bemasíroznak Kijevbe, ugyanis lebecsülték az ukrán hadsereg erejét.

4. Soha ne téveszd szem elől a valódi célodat!

Ha menet közben megváltozik az a cél, ami miatt egy fél háborút indított, akkor a háború kimenetele az ő szempontjából halálra van ítélve, vagy legalábbis nagyon rizikóssá válik, hiszen a cél megváltoztatása például a katonák moráljára is komoly hatással lehet.

Azt fogják gondolni, hogy amiért eddig küzdöttek, az hiábavaló.

5. Alakíts ki és tarts fenn egyértelmű vezetési hierarchiát!

Ha nem világos, hogy kinek mi a feladata és nem egyértelmű a vezetési lánc, akkor az egész rendszer összeomlik és káosz lesz úrrá a hadseregben, mert nem tisztázottak a jogkörök, ami súlyos belső konfliktusokhoz, és akár a háború elvesztéséhez vezethet.

A frontkatonák lelkesedésének elvesztése

1916-ra ez a lelkesedés megkopott, frontkatonák ezrei tették fel magukban a kérdést: Mit csinálunk mi itt? A háború elhúzódásával egyidejűleg megkopott a lelkesedés is: a sajtó mind többet írt azokról, akik hamis papírok segítségével próbáltak menekülni a sorozóbizottság „karmai közül”, míg a már szolgálatot teljesítők közül sokan az öncsonkítást választották, csakhogy szabaduljanak a harctérről.

1917-1918 fordulóján pedig már szökött katonákról szólt a fáma, a dezertálás olyan méretűvé vált, hogy Magyarországon 1918-ban rendelet is született a katonaszökevényekről. Négy év és egy teljes pálfordulás - de hogy jutottak el idáig a „háború főszereplői”, a katonák?

1917-1918 fordulójára a csapatok belefáradtak a céltalan öldöklésbe, a fraternizálás, amely már az első háború karácsonya óta jelen volt a fronton, egyre komolyabb problémát okozott a hadvezetésben.

„. az őrvezetők mindkét oldalon felülnek a lövészárokra és beszélgetnek egymással. A katonák kölcsönösen konyakkal és cigarettával kínálják egymást. A franciák egy levelet is átadtak, és arra kérték a mieinket, hogy adjuk meg magunkat.”- írta egy vesztfáliai baka 1914 őszén(!).

1918-ban már napról-napra nőtt azoknak a katonáknak a száma, akik nem akartak harcolni. A német hadseregben mintegy 40 ezer katona dezertált, a háború végére ez a szám 200 ezerre nőtt.

A háború utolsó hónapjaiban a becsült számok szerint egymillió katona szökött meg a hadseregekből. Ezek a „szökevények” - a behívóparancsot nem teljesítőket is ennek tekintették - hiába szolgáltak végig hónapokat vagy akár éveket a fronton, nevük nem szerepel a háború hőseinek állított emléktáblákon, ráadásul mint parancsmegtagadókat, az állam is megbélyegezte őket.

Nem részei a kollektív emlékezetnek, hiszen ők nem hősök - sokkal inkább áldozatok, akárcsak azok a katonák, akiket ott temettek el a fronton.

A katonák és a dezertálás okai

A brit hadseregben 115 005 dezertált katonát regisztráltak a háború idején, közülük mintegy harmincezren kerültek ezért hadbíróság elé, ahol kétezer katonát ítéltek halálra.

A dezertálás fogalmát azonban nem lehet egzaktan meghatározni. Volt, aki háborús neuraszténia [idegkimerülés] vagy gránát-sokk miatt szabotálta a fegyveres szolgálatot, mások a hosszú évek után kapott kurta szabadságukról „felejtettek el” visszatérni a lövészárokba, mondván, a földet valakinek meg kell művelni és a családról is gondoskodni kell.

Sok katonának pedig egyszerűen „elege lett” a már évek óta tartó, végtelennek tűnő vérfürdőből. A katonák milliói tagadták meg - néha körmönfont módon - az engedelmességet, vagy kísérelték meg a menekülést a gyilkos mészárlásból.

Frontkarácsony és a katonák kapcsolata az otthonnal

A Nemzeti Múzeum legújabb-kori Iratgyűjteményében több első világháborúból származó katonai vonatkozású irat, front-levelek, ún. tábori levelezőlapok és egyéb dokumentumok őrzik az 1914 nyarától 1918 őszig tartó Nagy Háború történéseit, a több fronton is harcoló magyar katonák küzdelmeit és hétköznapi front-mindennapjait, vagy a hadifogság hosszú és sivár időszakát.

A kortársak olyannyira törekedtek a háború eseményeinek és a társadalom felfokozott hangulatának a megörökítésére, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára még háborús emlékanyaggyűjtést is meghirdetett, ahová feljegyzések, levelek, hadi hírek, háborús versek, újságok és „világmegváltó” ötletek érkeztek az ország szinte minden részéből, sőt a frontokról is.

Ezek között található Lakatos Irén debreceni lakos feljegyzése, amit 1915. december elején vetett papírra. Levelében beszámol arról, hogy a karácsony közeledtével szeretetcsomagokat állítottak össze az olasz harctéren szolgáló debreceni „39-eseknek”.

A dokumentumból nem derül ki, hogy ki volt Lakatos Irén, mi volt a foglalkozása, miért törődött a katonák sorsával, bár ez a magatartás azokban az években nem volt szokatlan, hiszen a háborús közhangulat szinte megkövetelte a polgári közép- és felsőosztályhoz tartozó nőktől, hogy ápolónői, vöröskeresztes munkával, adományozással, vagy egyéb módon vállaljanak szolidaritást a fronton harcoló férfiakkal.

Lakatos Irén leírja, hogy „A katonáknak szeretett dobozokat csomagoltunk, s hogy ne oly érzésük támadjon, hogy senki sem gondol velük, néhány sort írtunk mindenik dobozba.” Majd ezeket elküldték a doberdói harctérre.

A mai szemnek meglehetősen naivnak és szentimentálisnak ható sorokból azonban jól kicseng a vágyakozás a rövidesen beköszöntő béke után és a katonák gyors hazatérésében való hit, ami egyébként általános érzés volt a civilek körében.

„Imádkozzatok karácsony estélyén, a béke közelebb van, mint remélhetnétek.”; „Két karácsonyt a harctéren töltötteket, a harmadikat a meleg, családi otthonban töltsétek, s a háborúról, mint elmúlt rossz álomról beszéljetek!”; „A legszebb ünnep a karácsony, de a legnagyobb ünnep az lesz, mikor Ti hazatértek.”

A rosszul informáltság kérdése egyébként az első világháború alatt mindvégig problémát jelentett, hiszen a hátország civiljei a sajtó erősen cenzúrázott hírein keresztül tájékozódtak a hadihelyzetről, az újságok válságos helyzetekről, kudarcokról, nagy veszteségekről nem igazán adtak hírt.

A katonák normális helyzetben ugyan írhattak haza az otthoniaknak és fogadhattak is tőlük leveleket, de azokban tényleges katonai híreket eleve nem írhattak le, hiszen ott is működött levél-cenzúra. Ezért a harcterek nyers és durva valósága nem jelent meg az otthonok viszonylagos nyugalmában és hétköznapi problémáiban.

A két párhuzamos világ leginkább karácsonykor közeledett egymáshoz, hiszen a harci helyzettől függően ilyenkor többszörösére nőtt a szabadságra hazaérkező katonák száma, a tábori posta forgalma pedig csúcsra járt.

A frontkarácsonyoknak nagy hagyománya alakult ki az első világháborúban. Mindenki hallott már az ilyenkor bekövetkező „ideiglenes” fegyverszünetekről és a lövészárok barátkozásokról.

Igaz, ez elsősorban a nyugati frontra volt jellemző, ahol már a háború elején kialakultak azok a merev frontvonalak, amik körül aztán megmerevedett az állóháború.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege - köztük a magyar bakák - egyszerre két fronton harcoltak, először a szerbek, majd a túlerőben lévő cári orosz hadsereg ellen, szinte mindvégig mozgó háborúban.

A harcok hullámzó módon követték egymást, ráadásul a keleti hadszíntéren igen nagy kiterjedésű területen folytak, majd 1914 végére a helyzet annyira drámaivá vált a Monarchia számára, hogy a cél a puszta túlélés volt és nem a karácsony megünneplése.

1915 végére azonban már sokat javult a helyzet, mind az orosz, mind a szerb fronton, bár ekkorra már egy harmadik háborús gócpont is létrejött, az a bizonyos olasz front, a Doberdó fennsíkon, az Isonzó folyó völgyében.

Itt a helyzet már stabilabb volt, az arcvonalak nagyarányú elmozdulása nem volt jelentős, a katonáknak több lehetőségük maradt két isonzói csata között a levélírásra, karácsonyi hazagondolásra, álmodozásra az „ünnepi asztalról”.

Az ide érkező karácsonyi csomagok hatására, a katonák ismeretlenül is igyekeztek írásban megköszönni Lakatos Irénnek és segítőtársainak a gondoskodást.

Nem lehet nem kihallani a sorokból, hogy a háború zárt férfivilágából elvágyakozva, milyen örömet tudott okozni egy női kézzel írt pár soros levél.

A háború lelki traumája a történelemben

A háború traumatikus hatását már évezredekkel ezelőtt leírták. A közel három évezrede született Iliászban Akhilleusz arról beszél, hogy barátja, Patroklosz eleste miatt rémálmokat lát és bezárkózik.

Kr.e. 1200 körül mezopotámiai harcosok arról vallottak, hogy rendszeresen meglátogatják őket „a szellemek, akikkel a csatában találkoztak”. A marathóni csatáról írott beszámolójában Hérodotosz említést tesz egy Epizelusz nevű athéni katonáról, aki harc közben egyszer csak „elvesztette látását mindkét szemére, noha semmilyen sérülés nem érte”.

Ugorjunk előre az időben a Tudor-korig, és a háború okozta traumákra való utalások Shakespeare műveiben is megtalálhatók. Ahogy e példák is világosan mutatják, katonák és civilek egyaránt időtlen idők óta tisztában voltak a háború pszichológiai hatásával.

Azonban, ahogy a most következő példákból is látszik, hosszú időnek kellett eltelnie addig, amíg e felismerés orvosi diagnózisokban és kezelésekben is megmutatkozott.

A háborús trauma névtelen korszakai

Hiába tett említést Shakespeare a háborús traumáról, a brit nagyközönség csak jó két évszázaddal később szembesült igazán a csatamezők borzalmaival, a forradalmi és napóleoni háborúk, illetve az ekkoriban megszülető első háborús emlékiratok nyomán.

Több mint kétszáz brit veteránnak jelentek meg a visszaemlékezései ekkor a csataterek világáról, és ezek egyre hangsúlyosabban emelték ki a háború érzelmi hatását.

Annak ellenére, hogy sok katona beszélt a csataterekhez köthető mentális gondjairól, a kor orvostudománya nem ismerte fel a háborús trauma létezését. Ehelyett különböző elnevezésekkel írták le az ebben szenvedő katonák állapotát.

Az egyik ilyen volt a le vent du boulet, azaz az „ágyúgolyó szele”, egy másik pedig a nosztalgia, amit ekkoriban elsősorban a hazavágyódás értelemben használtak.

Az orvosi beszámolók a nosztalgiában szenvedő katonákat úgy írták le, mint akiket megbénítanak a szülőföldjükre való hazatérésről szövögetett álmaik.

Ezek a leírások szélesebb körben is felkeltették az érdeklődést a test és a lélek háborús szenvedései iránt, ami a művészetekben is megjelent.

A háborús trauma az amerikai polgárháborúban

Az amerikai polgárháború hangulatát talán a legjobban az ekkor született dalok adják vissza. Ott voltak persze a harci szellemet feltüzelni szándékozó, hazafias indulók, de sok énekben jelentek meg a háború okozta sebek is.

Hiába rezonáltak azonban mélyen a háborús borzalmak a kultúra közegében, a XIX. század második felének amerikai orvosai sem igazán tudták elválasztani egymástól a mentális és a testi problémákat.

A polgárháború egyik orvosáról, Jacob da Costa nyomán „Da Costa szindróma” néven emlegetett tünetegyüttest informálisan „katonaszív”-ként emlegették.

Az volt az általános vélekedés, hogy a harci események után gyakran előálló mentális állapotokat a szív gyengesége vagy a túlerőltetés okozza.

Ahogy a fél évszázaddal korábbi nagy háborúk idején, az amerikai polgárháború alatt is a katonáktól fennmaradt levelek és naplók nyújtják a legjobb betekintést abba, mi is járt a csaták résztvevőinek fejében.

Nyilvánvaló tehát, hogy bár még mindig nem született pontos leírása, a háborús trauma rengeteg olyan ember életét árnyékolta be, akik az amerikai polgárháborúban harcoltak, és hatásait sokan felismerték e korban, ami már a modern tömegháborúk korának előfutáraként is leírható.

Gránátnyomás az első világháborúban

Egy brit pszichológus, Charles Myers volt az, aki megalkotta a shell shock kifejezést 1915-ben, az első világháború borzalmas lövészárokcsatáinak kezdete után [a „lövedéksokk”-nak fordítható kifejezés jelölte tüneteket magyarul inkább a „gránátnyomás” szóval írták le - a ford.].

A hisztériát korábban női kórságnak tartották, de ekkor a gránátnyomást egyfajta „férfi hisztéria”-ként értelmezték, egyben a férfias higgadtság hiányaként határozták meg.

Mivel a katonáktól elvárták, hogy a maszkulin bátorság és kitartás megtestesítői legyenek, a gránátnyomásban szenvedők - ilyenek a hivatalos adatok szerint is egyedül a brit hadseregben nagyjából 80 ezren voltak - sokszor nem számíthattak túl sok együttérzésre.

A gránátnyomás tünetei és kezelése egyfajta, a háború előtti brit társadalom, illetve a hadsereg struktúráját is visszatükröző kasztosodást mutatott.

A közlegények a fennmaradt adatok szerint gyakrabban mutattak pszichoszomatikus tüneteket - például némultak meg, vagy voltak izomrángásaik -, mint a tisztek.

A beszédképesség átmeneti elvesztése egyesek szerint annak a pszichológiai nyomásnak is betudható volt, amelyet a parancsok állandó, visszakérdezés, panaszkodás nélküli teljesítése, illetve a félelmek kifejezésére való képesség hiánya okozott.

Voltak olyan gránátnyomást kapott betegek, akik humánus elbánásban részesültek, olyan intézményekben, mint például a híres skóciai Craiglockhart tiszti kórház.

Köztük volt Siegfried Sassoon katonaköltő, aki az intézményre csak „diliház”-ként utalt, és meleg szavakkal emlékezett meg a helyről és terapeutájáról, Rivers doktorról is.

A másik híres katonaköltő, Wilfred Owen szintén craiglockharti páciens volt, és itteni kezelése, Sassoonnal kötött barátsága fontos lökést adott neki az íráshoz.

Éppenséggel pont a kórház The Hydra című újságja közölt sokat Owen legmegrázóbb művei közül, amelyek máig is fontos szerepet játszanak az első világháború kulturális emlékezetében.

A PTSD felismerése és a vietnámi veteránok tapasztalata

A vietnámi háború vízválasztó volt a háborús trauma mentális betegségként történő meghatározásában. Sok veteránból lett aktivista a civil háborúellenes mozgalmakhoz csatlakozva vagy azokkal párhuzamosan, ők a háború elleni tiltakozás mellett a megfelelő kezelés hiánya ellen is tiltakoztak.

Az egy háborúellenes veteránszövetség által megrendezett 1971-es „téli katonameghallgatás” médiaesemény keretében száz veterán gyűlt össze Detroitban, hogy átbeszéljék az átélt (és elkövetett) borzalmakat.

Fontos pillanat volt az is, amikor 1980-ban a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) bekerült az Amerikai Pszichológiai Szövetség mentális betegségeket összegyűjtő kiadványába, ezzel hivatalos elismerést kapott.

Az 1980-as években államilag finanszírozott kutatások mutatták ki elterjedtségét a veteránok körében, illetve azt, milyen gyakori a depresszió, a drogfüggőség, a rossz fizikai állapot és a szociális problémák a PTSD-ben szenvedők soraiban.

Sok veterán nehezen illeszkedett be a civil életbe a harcok végeztével. Az ő tapasztalataik erőteljesen ráirányították a figyelmet a háború okozta mentális problémák súlyosságára és hosszan elhúzódó hatásaira.

Irak, Afganisztán és a modern katonai trauma

A mai felmérések szerint az Irakban vagy Afganisztánban szolgált katonák körülbelül a hatoda szenved a PTSD-hez köthető tünetektől, például szorongástól, élményeik kontrollálhatatlan újraélésétől, depressziótól vagy dühkezelési gondoktól.

A modern háborúk jellege sok szempontból tovább súlyosbította ezeket a problémákat. Az Irakban és Afganisztánban nagy számban használt IED-k (improvizált robbanóeszközök) például komoly mentális terhet raknak a katonákra.

Az őrjáratok tagjai tudják, hogy bármelyik lépésük az utolsónak bizonyulhat. Az állandó, túlzott készenléti állapot mindennapos, a tehetetlenség érzése sokakat kerít hatalmába.

PTSD-ben szenvedhetnek a harci drónok pilótái, azaz távoli kezelői is, mutatva, hogy nem feltétlenül kell az erőszak fizikai közelsége ahhoz, hogy annak káros hatásai érvényesülhessenek.

Sőt még csak katonának sem kell ehhez lenni: a családon belüli erőszak előfordulása jóval magasabb a PTSD szimptómáival küzdő veteránok családjaiban.

Ausztrál és amerikai kutatások szerint a férfi veteránok körében kétszer akkora az esélye az öngyilkosságnak, mint a civilek körében, a női veteránok esetében pedig legalább két és félszer akkora.

Egyes katonanők esetében a háborús traumát még a szexuális bántalmazások és a kiszolgáltatottság érzése is súlyosbítja. Sok veterán küzd alkohol- és drogfüggőséggel, illetve rossz mentális állapot miatti lecsúszással, hajléktalansággal.

És persze nem szabad elfelejteni a háború sújtotta országok civil lakosságának szenvedéseit sem. E vidékek túlnyomó többségén gyakorlatilag semmilyen forrás nem áll rendelkezésre a háborús traumák okozta mentális problémák felismerésére és kezelésére.

A katonák emlékezete és a háború utáni élet

A katonák háborús tapasztalatait a társadalmak gyakran hősi történetekké alakítják, miközben a félelem, a kimerültség, az engedetlenség, a gyász és a lelki összeomlás kevésbé kerül be a kollektív emlékezetbe.

Ezek a „szökevények” - a behívóparancsot nem teljesítőket is ennek tekintették - hiába szolgáltak végig hónapokat vagy akár éveket a fronton, nevük nem szerepel a háború hőseinek állított emléktáblákon, ráadásul mint parancsmegtagadókat, az állam is megbélyegezte őket.

Nem részei a kollektív emlékezetnek, hiszen ők nem hősök - sokkal inkább áldozatok, akárcsak azok a katonák, akiket ott temettek el a fronton.

A háborúból hazatérő katonák egy része nem tudta egyszerűen maga mögött hagyni a frontot. A rémálmok, a bűntudat, a szorongás, a fokozott készenlét, az erőszakos emlékek és a társadalmi elszigetelődés a fegyvernyugvás után is velük maradhatott.

A katonák története ezért nem ér véget a csata utolsó lövésével: a háború következményei a családokban, a közösségekben, az állami intézményekben és a kollektív emlékezetben is tovább élnek.

tags: #katonak #haboru #leveliras