A Pasilingua egy 1885-ben létrehozott mesterséges, nemzetközi segédnyelv volt, amelynek szerzője Paul Steiner. A nyelvet azzal a céllal alkotta meg, hogy a különböző anyanyelvű emberek számára könnyebben elsajátítható, nemzetközi kommunikációs eszközt biztosítson.
A Pasilingua az úgynevezett univerzális vagy nemzetközi mesterséges nyelvek közé tartozik. Az ilyen nyelvek létrehozásának hátterében az a törekvés állt, hogy a nemzeti nyelvek sokfélesége mellett egy közös, politikailag és kulturálisan semleges kommunikációs rendszer is rendelkezésre álljon.
A Pasilingua helye az univerzális nyelvek történetében
A nyelv fogalma többértelmű: nyelvek, holt nyelvek, szaknyelvek, testnyelv, rétegnyelvek és mesterséges nyelvek is léteznek. Alsó-felső határai közé sorolhatók az állatnyelvek, illetve a mesterséges és számítógépes nyelvek.
A közös nyelvi alap a jelrendszer. A jel más helyett áll, jelentése van, és mindig valaki számára válik jelentéshordozóvá. A nyelv egyszerre jelölő és jelölt, jelek egymásutánja és összessége, valamint közlésre, információátadásra és a befogadó befolyásolására alkalmas rendszer.
A mesterséges nyelvek olyan tudatosan megalkotott rendszerek, amelyeknek szerkezetét, szókincsét vagy szabályait nem hosszú történelmi fejlődés, hanem egy vagy több tervező szándékos munkája alakítja ki. A Pasilingua ilyen rendszerként az emberi nyelvek közötti kommunikáció megkönnyítésére törekedett.
A Pasilingua szerzője
A Pasilingua szerzője Paul Steiner volt. A nyelv létrehozásával egy olyan nemzetközi segédnyelv megalkotására vállalkozott, amely a nemzeti nyelvek különbségei ellenére közös kommunikációs lehetőséget kínálhatott volna.
A Pasilingua szerzőjének célja nem egy adott nemzet nyelvének nemzetközi elterjesztése volt, hanem egy önálló, közvetítő nyelv létrehozása. Ez a törekvés összefüggött azzal a szélesebb kulturális és nyelvfilozófiai problémával, hogy miként lehetne a különböző közösségek között egyetemes kommunikációt fenntartani.
Az univerzális nyelv gondolata
A nyelv nemcsak lehetővé teszi a társas viszonyt, hanem szellemi tartalmak objektivációja is. Kifejezés, megértés, félreértés és elhallgatás egyaránt a nyelvi működéshez tartozik.
A nyelv a gondolatok közvetítésének eszköze, ugyanakkor nem pusztán semleges közeg. A világ egy meghatározott képét strukturálja és közvetíti, kategoriális keretet nyújt, és hatással van arra, hogyan értelmezzük a tapasztalatainkat.
A nemzetközi nyelv gondolata abból a felismerésből indul ki, hogy a nyelvi sokféleség egyszerre jelent kulturális gazdagságot és kommunikációs akadályt. A nemzeti nyelvekhez kötődő történelmi, társadalmi és kulturális különbségek miatt egy közös nyelvnek lehetőleg semlegesnek, áttekinthetőnek és könnyen tanulhatónak kell lennie.
A reformáció azzal, hogy anyanyelven kívánt szólni a hívőkhöz, egy ország vagy nyelvterület egészére kiterjedő író és olvasó közösséget teremtett meg. Ezzel szemben az egyetemes nyelv terve a nemzetek és nyelvterületek közötti kommunikációt kívánta új alapokra helyezni.
A természetes és a mesterséges nyelvek különbsége
A természetes nyelvek történeti közösségekben alakulnak ki, és változásukat a beszélők mindennapi használata, a társadalmi érintkezés, a migráció, a hódítások, a kulturális kapcsolatok és a technikai fejlődés egyaránt befolyásolja.
A külső nyelvészethez sorolható mindaz, aminek köze van a nyelvek földrajzi elterjedéséhez és dialektusokra töredezéséhez. Bizonyos nyelvi jelenségek, mint például a jövevényszavak is az extralingvisztikai tényezők közé sorolhatók.
A külső tényezők azonban nem meghatározóak, minthogy nem érintik magának a nyelvnek a szerkezetét, mechanizmusát, belső felépítését. A mesterséges nyelvek esetében ezzel szemben a szerkezetet előzetes tervezés, szabályalkotás és tudatos kiválasztás határozza meg.
A természetes nyelvekben a nyelvi változás hosszú idő alatt, sok beszélő kölcsönhatásának eredményeként megy végbe. A mesterséges nyelvekben a tervező előre meghatározhatja a hangrendszert, a nyelvtani szabályokat, a szóképzés módját és a mondatok felépítésének elveit.
A nyelv mint jelrendszer
„A nyelv eszméket kifejező jelek rendszere.” A nyelvi jel „A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere” - mondja Saussure, s egyben felveti egy olyan tudomány szükségességét, amely „a jelek életét tanulmányozza a társadalmi életen belül”.
Ez a szemiológia. Saussure a nyelvi jelet pszichikai lényegként határozza meg, ezért a nyelvtudomány mint egy sajátos jelrendszerrel foglalkozó tudomány a szemiológia, vagyis a jellel általában foglalkozó diszciplína része.
A jelölő és a jelölt kapcsolata, a jelek egymáshoz való viszonya, valamint a jelek használatának társadalmi körülményei minden nyelv leírásának alapvető kérdései. Egy univerzális nyelv esetében ezek a kérdések különösen fontosak, mert a rendszernek eltérő anyanyelvű és eltérő kulturális hátterű beszélők számára kell érthetőnek lennie.
A nyelv három alapvető aspektusa különíthető el: a jelölő és a jelölt viszonya, amely a szemantika területéhez tartozik; a jelek egymásutánja és szerkezete, amely a szintaxis és a grammatika kérdése; valamint a közlés és az információ átadásának funkciója, amely a pragmatika tárgya.
Saussure nyelvelmélete és jelentősége
Ferdinand de Saussure nyelvészeti koncepciójának alapja az újgrammatikus nézetek kritikája. Hatással voltak rá a francia pozitivista szociológusok is, A. Comte, E. Durkheim és G. Tarde.
Saussure szerint: „a nyelv: grammatikai rendszer, amely potenciálisan minden agyban létezik, pontosabban az egyének egész közössége agyában, hiszen a nyelv teljességében egyikük agyában sem létezik, hanem teljes mértékben csakis a tömegben.”
Saussure a beszéd és a nyelv szétválasztásában hasonlóképpen gondolkodik: „A nyelvet a beszédtől elválasztva egyúttal elválasztjuk 1. a társadalmit az egyénitől, 2. a lényegest a járulékostól és többé-kevésbé véletlentől is.”
A saussure-i elmélet egyik központi megkülönböztetése a nyelv és a beszéd, vagyis a langue és a parole szembeállítása. A nyelv társadalmi, közösségi rendszer, a beszéd pedig ennek egyéni használata.
Saussure előírja a beszédtevékenység két oldalának, a nyelv lingvisztikájának és a beszéd lingvisztikájának külön-külön tanulmányozását. Az előbbi a tárgya maga a nyelv, az utóbbié az egyéni beszéd, amely a nyelvhez képest másodlagos szerepű.
Saussure érdeme a beszédfolyamatban lévő belső ellenmondások feltárása. Vitatott kérdés ugyanakkor, hogy mely egységek sorolhatók a nyelvhez, és melyek a beszédhez.
A nyelv rendszerjellege
A XX. század elején nagy jelentőségű volt Saussure-nek az a felismerése, hogy a nyelvet egyrészt mint rendszert, másrészt mint a kommunikáció eszközét szükséges vizsgálni.
E felismerés újdonsága az, hogy a különböző lingvisztikai elemek összevetésével határozza meg az egyes nyelvi elemek tulajdonságait, s a nyelvészet feladatául a viszonyok kategóriáinak vizsgálatát szabja meg.
A figyelem itt az oppozícióra összpontosul, minthogy Saussure szerint „a nyelvben semmi más nem létezik, csak a különbségek”; „a nyelvben csak különbségek vannak, pozitív momentumok nélkül”.
Saussure nagy jelentőséget tulajdonított a relációelméletnek. Felfogása, hogy tudniillik a nyelvi rendszer kölcsönösen összefüggő elemek összessége, a viszonyok két típusáról alkotott tanításában konkretizálódott.
A nyelvi rendszer elemei önmagukban nem feltétlenül rendelkeznek teljes értékkel; jelentőségük abból is következik, hogy milyen különbség van közöttük, milyen elemekkel állnak szemben, és milyen szerkezeti helyet foglalnak el.
Szintagmatikus és asszociatív viszonyok
Saussure kétféle típusú viszonyítást különböztet meg: az egyik a paradigmatikus, a másik az asszociatív.
A szavak összekapcsolódásuk folyamán olyan viszonyokat hoznak létre egymás között, amelyek a nyelv lineáris voltán alapulnak. Az ilyen kapcsolatokat, amelyek a kiterjedésen alapulnak, szintagmának nevezhetjük.
A szintagmatikus viszony mindig „in praesentia” áll fenn: két vagy több, egy valóságos sorban egyformán jelenlévő elemen alapul.
Másfelől a szavak, lévén bennük valami közös, összekapcsolódnak az emlékezetben és csoportokká alakulnak. Ezek nem a kiterjedésen alapulnak: székhelyük az agyban van; annak a belső készletnek a részei, amely a nyelvet minden egyén tudatában alkotja.
Az asszociatív viszony „in absentia” egyesít elemeket egy virtuális mnemonikus sorban.
| Viszony | Jellemző | Példa |
|---|---|---|
| Szintagmatikus | „in praesentia”, lineáris, egymás mellett álló elemek kapcsolata | re-lire; s’ il fait beau temps, nous sortirons; Wohn-Zimmer |
| Asszociatív | „in absentia”, az emlékezetben és a nyelvi rendszerben összekapcsolódó elemek | enseigment, instruction, apprentissage, education |
A szintagmatikus viszony a mondatban ténylegesen egymás mellett álló elemeket kapcsol össze, míg az asszociatív vagy paradigmatikus viszony olyan elemek között áll fenn, amelyek közül a beszélő egyet kiválaszt, a többi pedig ugyanabban a nyelvi helyzetben lehetséges alternatívaként marad jelen.
Szinkrónia és diakrónia
Amikor Saussure szembeállította a nyelvet és a beszédet, ezt a nyelvészet első válaszútjának nevezte. A második a szinkrónia és diakrónia szembeállítása, azaz a nyelv vizsgálata egy adott pillanatban, illetve történeti fejlődésben.
Ebből következően kétféle nyelvészetet különböztet meg: a szinkronikus és a diakronikus nyelvészetet.
„Szinkronikus mindaz, ami tudományunk statikus oldalára vonatkozik; diakronikus pedig mindaz, ami a fejlődési folyamatokkal van összefüggésben. Ugyanígy a szinkrónia és a diakrónia nyelvállapotot, illetőleg fejlődési szakaszt fog jelenteni.”
A szinkronikus nyelvészet az egyidejűleg létező elemeket összefogó és rendszert alkotó logikai és pszichológiai viszonyokkal foglalkozik majd, amint azok ugyanazon kollektív tudaton belül léteznek.
A diakronikus nyelvészet viszont azokat a viszonyokat fogja tanulmányozni, amelyek egymás után, nem ugyanazon kollektív tudatban élő elemeket egyesítenek, és amelyek úgy lépnek egymás helyébe, hogy maguk között nem alkotnak rendszert.
A szinkronikus vizsgálat egy adott nyelvállapot rendszerét tárja fel. A diakronikus vizsgálat a nyelvi elemek történeti változását, egymásutánját és átalakulását követi.
Saussure következtetése szerint a szinkróniában és a diakróniában más-más erők jelennek meg. Ezeket nem lehet törvényeknek nevezni, hiszen a törvény általános és kötelező érvényű kell hogy legyen.
A nyelv szinkrón állapotának erői vagy szabályszerűségei gyakran általánosak, de soha nem kötelező érvényűek. A diakrón állapot szabályszerűségei gyakran kötelezőek, de soha nem jelentenek általános érvényességet.
Saussure a nyelv szinkrón vizsgálatának fontosságát hangsúlyozva eléggé aláásta a hagyományos összehasonlító-történeti nyelvtudomány alapjait, és előkészítette a talajt a nyelvi elemzés újfajta módszerei számára.
Külső és belső nyelvészet
A nyelv lényegének megértéséhez a következő fontos oppozíció a külső és a belső nyelvészet, azaz a nyelv külső és belső elemeinek szembeállítása.
A nyelvre ható nyelven kívüli tényezők közül Saussure mindenekelőtt a nyelv és a nemzet történetének kapcsolatára utal. Szavai szerint a két történelem összefonódik, hat egymásra; egyrészt a nemzeti szokások tükröződnek a nyelvben, másrészt a nyelv jelentős mértékben alakítja a nemzetet.
A hódítások, a gyarmatosítás, a migráció és más társadalmi folyamatok hatással vannak a nyelv terjedésének határaira, a nyelven belül pedig a nyelvjárások viszonyaira és az irodalmi nyelv kialakulására.
A külső nyelvészethez sorolható mindaz, aminek köze van a nyelvek földrajzi elterjedéséhez és dialektusokra töredezéséhez. A belső nyelvészet ezzel szemben a nyelv szerkezetét, rendszerét és működési mechanizmusait vizsgálja.
Humboldt és mások is meghúzták a határvonalat a belső és a külső nyelvészet között, ám az Saussure érdeme, hogy a nyelvészek figyelmét elsősorban a belső nyelvészetre irányította.
A Pasilingua és a nyelvi semlegesség problémája
A Pasilingua univerzális nyelvként olyan kommunikációs rendszert kívánt képviselni, amely nem kapcsolódik kizárólagosan egyetlen nemzeti közösséghez sem. Ez a semlegesség az univerzális nyelvek egyik legfontosabb elvi követelménye.
A nemzeti nyelvek szókincse és nyelvtana szorosan összefonódik a beszélőközösség történetével, kultúrájával és társadalmi tapasztalataival. Egy mesterséges nemzetközi nyelv esetében ezért tudatosan kell meghatározni, hogy milyen elemek kerüljenek a rendszerbe.
A nyelv társadalmi jellegének hangsúlyozása különösen fontos az univerzális nyelv értelmezésében. Egy nyelv csak akkor válhat tényleges kommunikációs eszközzé, ha közösség használja, szabályait elfogadja, és a jelekhez közös jelentéseket rendel.
A nyelvi szabályok önmagukban nem elegendők a kommunikációhoz. A jeleknek közös értelmezésre, a mondatoknak közös szerkezeti szabályokra, a használóknak pedig bizonyos mértékű közös kulturális és pragmatikai háttérre van szükségük.
Az univerzális grammatika és a nyelvi képesség
Az univerzális grammatika elmélete szerint az emberi nyelv mögött egy alapvető nyelvtani szerkezet húzódik meg; ezek az idegi áramkörök teszik lehetővé bármely emberi nyelvtan elsajátítását.
Noam Chomsky munkásságában arra világított rá, hogy minden nyelv hasonló és alapjaiban ugyanazok az univerzálék határozzák meg őket.
A generatív nyelvtan egyik legfontosabb célkitűzése, hogy olyan mondatelemzési eszköztárat nyújtson, amely figyelembe veszi a mögöttes strukturális szintet.
Chomsky különbséget tett egy nyelv szabályainak ismerete és a nyelv tényleges használata között. Az elsőt kompetenciának, a másodikat performanciának nevezte.
A beszélők kompetenciájukat használva jelentősen meghaladják bármely korpusz korlátait, hiszen képesek soha nem hallott mondatok létrehozására és felismerésére, valamint arra, hogy a performanciahibákat azonosítsák.
Ezért a nyelv nem lehet csak a válaszok kínálata az agyban, lenni kell valamilyen programnak vagy rendszernek, amely véges számú szóból végtelen számú mondatot képes felépíteni.
Ez a program lehet a mentális nyelvtan. A végtelen számú új mondat azonban véges szabályrendszer és egyetlen nyelvtan segítségével jön létre.
Az univerzális grammatika olyan elvrendszer, amely körülhatárolja a lehetséges grammatikák osztályát azáltal, hogy meghatározza a speciális grammatikák felépítését, a bennük lévő komponenseket, ezek egymáshoz való viszonyát, a komponensekben szereplő szabályok formáját és egymásra hatásuk mikéntjét.
Az UG tehát nem grammatika, hanem a grammatikák elmélete, egyfajta metaelmélet vagy grammatikaséma.
Nyelvi hasonlóságok és különbségek
Chomsky azon állítása, hogy egy marslakó szemszögéből minden ember ugyanazt a nyelvet beszéli, azon a felfedezésen alapul, hogy a világ minden nyelve mögött ugyanaz a szimbólummanipuláló rendszer húzódik meg.
A nyelvészek már régóta tudják, hogy a nyelv alapvető jellemzői mindenhol megtalálhatóak. A közös nyelvtani kód lehetőséget ad a beszélőnek arra, hogy bármilyen nyelvi megnyilatkozást létrehozzon, amit meg tud érteni, és fordítva.
A szavak jelentése állandó, önkényes konvenció által kötött. A beszédhangokat a nyelvhasználók diszkrét, nem folyamatos egységnek tekintik.
A szókészlet mellett a nyelv néhány tulajdonságát az univerzális grammatika nem szabja meg. Ezek parametrikusan változhatnak a különböző nyelvekben.
Tehát van egy mondattani, alaktani és fonológiai szabályokra alapuló közös tervezet, és néhány változó paraméter, egy lista a választható változatokról.
A paraméterek eltérő beállítása messzemenő következményekkel jár a nyelv felszíni megjelenésére nézve. Ez a gondolat az univerzális nyelv tervezésében is alkalmazható, mert a közös alapelvek mellett különböző megoldások alakíthatják a nyelv konkrét szerkezetét.
A nyelvek különbségeinek kialakulása
A nyelvek különbségei, hasonlóan a fajok közötti különbségekhez, három folyamat hatásainak köszönhetők, melyek hosszú idő alatt érvényesülnek.
- Nyelvi innováció vagy variáció: ilyenek az elterjedő újítások, amelyek sok forrásból táplálkozhatnak, például új zsargon, beszédstílus, jövevényszavak és jövevényszavak újraelemzése.
- Tanulás képessége vagy öröklődés: a tanulás képessége nem azzal magyarázható, hogy az evolúció csúcspontjaként kiemelkedtünk az ösztönvilágból, hanem pontosan azzal, hogy több örökletes ösztönünk van.
- Migráció vagy elkülönülés: a beszélők csoportjainak elkülönülése miatt a sikeres újítások nem kerülnek el mindenhová, hanem a különélő beszédközösségekben halmozódnak fel.
A nyelvek közötti különbségek tehát nem feltétlenül mondanak ellent annak, hogy az emberi nyelvi képességnek közös alapjai vannak. A közös biológiai és kognitív adottságok különböző történelmi, társadalmi és földrajzi környezetekben eltérő nyelvi rendszereket hozhatnak létre.
A nyelv társadalmi jellege
A viszonyok összessége meghatározza a nyelvnek mint a kommunikáció eszközének a szerepét. Ebben rejlik a nyelv társadalmi jellege.
De a nyelven kívül más társadalmi jelenségek is vannak, például politikai és jogi jelenségek. Saussure válasza arra, hogy mi különbözteti meg a nyelvet a többi társadalmi jelenségtől, a jelszerűség.
A nyelv társadalmi rendszerként nem egyetlen ember tulajdona. Szabályai, jelentései és használati lehetőségei egy közösségben alakulnak ki és válnak működőképessé.
Ez a Pasilingua esetében is alapvető kérdés. Egy mesterséges nyelv nem válik automatikusan élő kommunikációs eszközzé pusztán attól, hogy szabályait megalkották. A használat, az elfogadás és a közösségi gyakorlat szükséges ahhoz, hogy a rendszer tényleges nyelvi funkciót töltsön be.
A mesterséges nyelvek és a kommunikáció
A nyelv nemcsak információt közvetít, hanem társadalmi kapcsolatokat is létrehoz, fenntart és szabályoz. A közlés során a beszélő nem pusztán tartalmat ad át, hanem megszólít, kérdez, ígér, figyelmeztet, köszönt, felszólít és értékel.
A mindennapi nyelv használata egy életforma része. Életforma része például a leírás, a hipotézis, az imádkozás, a köszönetmondás és az üdvözlés.
A jel nem hozzárendeléssel kap jelentést, hanem szabály szerinti gyakorlati használat folytán. Szokáson és hagyományon alapul, a rámutató definíció egy szó használatára nevelés egy életösszefüggésben.
A használat szabályait és így a jelentést egy szó gyakorlati használata határozza meg. Ez az univerzális nyelv esetében azt jelenti, hogy a nyelv jelentéseit nem elegendő szótárban rögzíteni; a jelentéseknek tényleges kommunikációs helyzetekben is működniük kell.
Beszéddel cselekvést is végrehajtunk egy szociális mezőben. A performatív megnyilatkozásoknak nincs pusztán leíró funkciójuk, hanem cselekvést implikálnak.
A nyelvfilozófia és az univerzális nyelv problémája
A nyelvfilozófia régi kérdései közé tartozik a nyelv eredete, a jelentések eredete, a szó és a dolog viszonya, valamint az, hogy a jelentések használatból származnak-e, vagy eleve adottak.
A nyelvfilozófia egyik alapvető kérdése, hogy miként viszonyul a kimondható a megismerhetőhöz. Ugyancsak fontos probléma, hogy a nyelv konvenció vagy természeti termék, illetve hogy a szavak milyen kapcsolatban állnak az általuk jelölt dolgokkal.
A nyelvfilozófia modern irányzatai különböző választ adnak ezekre a kérdésekre. A strukturalizmus a nyelvet kódnak, szabályosan kombinálható jelrendszernek tekinti, és a struktúra elsődlegességét hangsúlyozza.
A strukturalizmus Saussure-re támaszkodva vizsgálja a diakrónia és szinkrónia, a langue és parole, valamint a jelölő és jelölt viszonyát.
A nyelvi relativizmus szerint a különböző nyelvet használó emberek tipikus értékelésekkel és értelmezésekkel jellemezhetők. A nyelv tehát nem egyszerűen megnevezi a világot, hanem bizonyos módon fel is tagolja és értelmezi.
A Pasilingua jelentősége és korlátai
A Pasilingua jelentőségét az adja, hogy az univerzális kommunikáció eszméjét egy konkrét mesterséges nyelvi rendszerben próbálta megvalósítani. A nyelv létrehozása válasz volt arra a problémára, amelyet a természetes nyelvek sokfélesége és a nemzetközi érintkezés igénye vetett fel.
Az univerzális nyelvnek egyszerre kellene egyszerűnek, szabályosnak, kifejezőnek és kulturálisan semlegesnek lennie. Ezek a követelmények azonban feszültségben állhatnak egymással, mert a minél egyszerűbb rendszer korlátozhatja a kifejezés árnyaltságát, a minél részletesebb rendszer pedig nehezebbé teheti a tanulást.
A Pasilingua sorsát ezért nem kizárólag a nyelvtani rendszer minősége határozhatta meg. A nyelv elterjedéséhez beszélőközösségre, oktatásra, írásos és szóbeli használatra, valamint társadalmi elfogadottságra is szükség van.
Saussure nyelvelmélete alapján a nyelv társadalmi rendszer, amely csak a közösségben létezik teljes egészében. Ebből következik, hogy egy univerzális nyelv sikere nemcsak szerkezetének egyszerűségétől, hanem társadalmi beágyazottságától is függ.
A mesterséges nyelvek megalkotása ugyanakkor fontos nyelvészeti és filozófiai kísérlet. Megmutatja, hogy a nyelv milyen elemekből épül fel, milyen szabályok teszik lehetővé a jelentésalkotást, és milyen feltételek szükségesek a nemzetközi kommunikációhoz.
A Pasilingua kapcsolata a modern nyelvészeti gondolkodással
A Pasilingua története olyan korszakba illeszkedik, amelyben a nyelv szerkezetéről, társadalmi szerepéről és nemzetközi funkciójáról intenzív vita folyt. A nyelvészek egyre inkább a nyelv rendszerjellegét, a jelek közötti viszonyokat és a nyelvi közösségek működését vizsgálták.
Saussure érdeme, hogy mindezeket összefogva alkotta meg a nyelv egységes elméletét, ha nem is ellentmondásmentesen, ha nem is véglegesen, miként ezt a saussure-i tanítás utótörténete is bizonyítja.
Saussure halálának ötvenedik évfordulóján 1963-ban E. Benveniste azt írta, hogy napjainkban aligha akad olyan nyelvész, aki ne kapcsolódnék valamilyen módon de Saussure-höz, ahogyan nemigen van olyan általános nyelvelmélet sem, amelyben ne említenék nevét.
A nyelv társadalmi jellegének hangsúlyozása miatt mondhatjuk, hogy Saussure a megalapítója a nyelvészet szociológiai irányának, a szociolingvisztikának.
Közvetlenül kimutatható kapcsolat van Saussure és a modern nyelvtudomány strukturalistái között is. Az a tény, hogy az európai strukturalizmus kölcsönvette Saussure nem egy elképzelését, indokolja, hogy őt tekintsük a strukturalizmus egyik előfutárának.
A Pasilingua összefoglalható úgy, mint Paul Steiner 1885-ben létrehozott kísérlete egy nemzetközi, mesterséges segédnyelv megalkotására. Jelentősége nemcsak saját történetében, hanem az univerzális nyelv, a nyelvi semlegesség, a közös grammatika és a társadalmi kommunikáció kérdéseinek összekapcsolásában is megmutatkozik.
