Székely Éva nevét elsősorban olimpiai bajnok magyar úszóként és a Nemzet Sportolójaként ismerjük. Férje Gyarmati Dezső vízilabdázó volt, lánya pedig Gyarmati Andrea úszó.
Székely Éva fordítói munkásságának bemutatásához a kortárs irodalmi fordítás természetének megértése is hozzátartozik, hiszen a fordító feladata nem pusztán a szavak egyik nyelvből a másikba való áthelyezése, hanem a jelentésrétegek, a kulturális utalások, a hangulat és a szöveg zeneiségének újraalkotása.
Székely Éva helye a kortárs irodalmi fordításban
Most fordított először Bariccót, akit korábban többen is, de a legtöbb művét Székely Éva fordította.
Ez nagyon nehéz feladat lehetett, mert ez egy nagyon zenei nyelv, lírai próza.
Mindenképpen némi aggodalomra is okot adó kihívást jelentett, hogy az én munkámat talán összemérik Székely Éva kiváló fordításaival, hogy ilyen sorba kellett beállnom, állhattam be.
A munka legelején három-négy regényt végigolvastam magyarul is, és próbáltam figyelni meg hallgatni, felkészülni a fordításra.
Amikor elkezdtem dolgozni, még egy ideig nézegettem a régebbieket, végül egy idő után ezt elhagytam, és teljesen belekerültem a saját fordításomba, Az ifjú Ara világába.
Viszont akadt néhány olyan eset, amikor a második vagy a harmadik kör során ugrott be, hogy valami hogy volt megoldva egy korábbi kötetben, és végül én is azt követtem.
Összességében Az ifjú Ara saját zeneisége és szövegrétegei eléggé meghatározták azt, hogy mi a dolgom.
Szerintem sok szempontból különleges regény az életművön belül, emiatt nem éreztem úgy, hogy nagy szükségem lenne mankókra, mert ahogy megküzdöttem mondatról mondatra a szöveggel, fokozatosan kialakult a saját nyelve.
A műfordítás mint újraalkotás
Véleményem szerint - mivel szerkesztőként is dolgozom, és látom az eredeti szöveget is, illetve a belőle készült fordítást -, a fordítás alapvetően csonkítás.
Az biztos, hogy szükségszerűen választani kell aspektusok, jelentésrétegek és hangsúlyok között.
Nagyon ritka az, amikor ezekből kettőt-hármat egyszerre, ugyanúgy vissza lehet adni, de ugyanakkor bele is lehet csempészni új dolgokat a fordított szövegbe.
A csonkítást erős kifejezésnek érzem, nagyon negatívnak.
Újraalkotás - mondjuk ezt a szót használnám.
Ráadásul óhatatlanul is keletkezik többlettartalom a forrásnyelvhez képest, ami sokszor nem is áll a fordító szándékában.
De vannak lefordíthatatlan szójátékok, amiket néha, ha nincs más megoldás, ki kell hagyni.
Van rengeteg kulturális utalás, amiket vagy lábjegyzetben, vagy más módon meg kell magyarázni.
Vagy nagyon sokszor előfordul, főleg kortárs szerzők műveiben, hogy olyan fogalmakat használnak, amire nem létezik magyar szó.
Itt alapvető kérdés, hogy magyarázzuk-e meg ezeket a szavakat, mennyit feltételezünk az olvasóról.
A fordító és az olvasó kapcsolata
Én a lábjegyzeteket annyira nem szeretem.
Barna Imre mondta egyszer, hogy a szépirodalom fordításánál, szemben a szakfordításokkal, úgy teszünk, azt a csalást követjük el, mintha a szöveg magyar nyelven íródott volna.
A kérdés persze nem ennyire egyszerű, hiszen például tulajdonneveket általában nem fordítunk le stb.
Ennek nyilvánvalóan rengeteg vonzata van, többek között épp az előbb említett kulturális vonatkozások miatt, tehát ez nem egyszerű csalás, hanem nagyon bonyolult és ritkán tökéletesen következetes csalás.
A lábjegyzettel az a bajom, hogy formailag nagyon megakaszt.
Az adott információt szívesen becsempészem a szövegbe, akár azon az áron, hogy beleírok egy olyan magyarázó félmondatot, ami nem szerepel az eredetiben, ha szépen bele tud simulni a környezetbe.
Ezenkívül a lábjegyzetnek sokkal nagyobb létjogosultsága volt az internet és a Google előtt.
Bizonyos esetekben persze elkerülhetetlen, de általában ha valaki megakad, akkor a másik kezével megfogja a telefonját, és rákeres a kérdéses dologra, még csak ki sem kell kelnie az ágyból.
Szerintem ma már nyugodtan lehet kalkulálni azzal, hogy szinte automatikusan adott egy ilyen lehetőség.
Nyilván mérlegelni kell, én alapvetően arra törekszem, hogy a főszövegből megértsen mindent, amit értenie kell.
Lehet, hogy marad egy kis egzotikum, ami plusz tartalmat ad hozzá: ha mondjuk egy olasz márkanevet vagy ilyesmit meghagyunk, akkor az a magyar olvasónak izgalmas, sejtelmes, olaszos ízt fog adni, ellentétben az olasz olvasóval, akinek az egy közismert márkanév.
Azzal én is egyetértek, hogy ha a főszövegbe be tudom rakni, akkor persze tegyem meg.
De számos esetben ez nem megoldható.
Ez állandóan visszatérő probléma mind a fordítás, mind a szerkesztés során, hogy mit feltételezek az olvasóról, mekkora háttértudást.
Kulturális utalások és háttértudás
Igen, ezt el kell dönteni, és ez a döntés folyamatosan alakul a munka során.
Az angol vagy az angolszász irodalomnál a filmekből sokkal jobban ismerjük ezeket a világokat, ezeket a referenciákat, utalásokat, szavakat, ezért sokkal jobban értjük is őket.
Az olasz fordításoknál viszont például nagyon tipikus probléma, hogy tele vannak a latin kultúrkörre való hivatkozásokkal, hiszen minden olasz évekig tanul latint a középiskolában, fejből fújja Dantét, a latin mitológiát, a klasszikus műveltségük sokkal erősebb, a kultúra maga erősebben kötődik hozzá.
De alapvetően mindig minden fordítás esetében mindig át kell gondolni és ki kell találni, hogy a magyar olvasótól mit várunk el.
A fordításkultúra változása
Az utóbbi időben nagyon sokat változott a fordításkultúra, tehát míg a múlt században mindent magyarosítottak, sokszor még a neveket is, lásd Verne Gyula, vagy sorolhatnám, ma már egész más a szokás- és az elvárásrendszer.
Benne maradjon-e, hogy mérföld, vagy számoljuk át kilométerre stb.
De az is vet fel problémákat, hogy például elvárjuk az olvasótól, hogy tudja, hogy mennyi egy hüvelyk vagy egy láb - azért az szerintem merész.
Ezekben az esetekben szerintem a konkrét szövegkörnyezetet kell mérlegelni.
Ahol az szerepel, hogy valaki hat láb magas, azt jó eséllyel átírom arra, hogy 180 centi, de akár arra is, hogy nagyon magas.
Vagy éppen meghagyom a lábat.
Ezt a kérdést nem lehet általánosságban megválaszolni, azt kell eldönteni, hogy ott, abban a konkrét esetben van-e olyan funkciója a kifejezésnek, ami miatt meg kell tartanom, vagy éppen át kell alakítanom.
Értelmezés és fordítói döntések
Az világos, hogy csak azt lehet lefordítani, amit értelmeztünk - a fordításom az én olvasatom lesz.
Bizony az is lehet, hogy félreértek valamit.
Nyilván azért próbálok minél nyitottabb lenni, és figyelni a saját becsípődéseimre és beszűküléseimre.
Ugyanakkor nem szabad lebecsülni a szöveg erejét: egy ismerősöm mostanában mesélte, hogy milyen érdekes volt, ahogy az egyik általam fordított regényben az első fejezetekben gyerekhangon szólalt meg a mesélő, amikor gyerekkori élményeiről beszélt.
Én ezt egyáltalán nem így fogtam fel, nem így fordítottam, neki mégis működött.
Nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy az eredeti szerzői intenció mi volt, de a szöveg működik így is, úgy is.
Az angol és az olasz szövegek fordítása
Az angol és az olasz szövegek fordítása között van különbség?
Az angollal mindig az a gond, hogy amit angolul öt szóban meg tudunk fogalmazni, azt magyarul egy ötsoros mondatban, öt alárendeléssel stb.
Ebből a szempontból egyszerűbb talán olasz szövegeket fordítani.
Mondatstruktúra szintjén könnyebb ugyanazt a ritmust visszaadni valószínűleg.
Talán igen, nem tudom.
Ott meg más gondok vannak.
Nekem az határozza meg az alapvető hozzáállásomat a két nyelvhez, hogy Olaszországban éltem, tehát úgy érzem, hogy ott jobban eligazodom a kulturális és egyéb világban, jobban tudom, hogy mikor kell gyanakodni egy-egy kifejezésre, utalásra, míg az angoltudásom az olvasásából, filmnézésből, beszélgetésekből szerzett tudás, és sosem éltem hosszabb ideig a nyelvterületen.
Erre rakódik rá, hogy az angol nagyon szintetikus nyelv, nagyon sűríti a jelentéseket, ezért könnyebben esem abba a hibába, hogy a nyilvánvaló jelentést fordítom le.
Nem is a félrefordítás határáig, hanem az árnyalatok, konnotációk szintjén.
Jó esetben ez kiderül a második-harmadik kör során, amikor egyre inkább önmagában, és nem az eredetihez képest olvasom (és írom) a szöveget.
Nyelvi változás és beépült kifejezések
„Adj egy ölelést!” hallom a gyerekektől, holott magyarul „Ölelj meg!” lenne, és ez a kifejezés átmegy a köznyelvbe.
Ha már a gyerekek vagy bárki használják, akkor integrálódott a nyelvbe, én azt már nem tekintem hibának.
Akkor ebben nem értünk egyet.
Nekem ezzel nincs gondom.
Jól el kell kapni, hogy abban a pillanatban, amikor fordítom a könyvet, egy adott kifejezés mennyire épült már bele a nyelvbe.
Illetve át kell gondolni, hogy az adott szövegben mit érek el ezzel vagy azzal a döntéssel.
Kapcsolat a kortárs szerzőkkel
Alapvetően kortárs szerzőket fordít.
Tartja az írókkal a kapcsolatot?
Igen, szerencsére.
Persze nem mindig magával a szerzővel.
Például Baricco esetében az irodalmi ügynökével leveleztünk, volt, amire ő válaszolt, volt, amihez odaírta, hogy ezt az író maga üzente.
Azok a szerzők, akiket megkerestem, velem mindig nagyon készségesek és végtelen kedvesek voltak.
Székely Éva közismert mondata
Székely Éva neve nemcsak sporteredményei és fordítói teljesítménye miatt maradt emlékezetes, hanem elhíresült mondása révén is:
„Sírni csak a győztesnek szabad.”
