Szilágyi Enikő olyan alkotóművész, aki világokat teremt maga körül, bármilyen országban, bármilyen nyelven is szólítja meg a közönséget. Színésznő, aki határokat lép át, műfajokat teremt.
Színpadon a legtermészetesebb magyarul megszólalnom, hiszen magyar anyanyelvű vagyok, de román és francia nyelven is tudok, azaz szeretek játszani. Idegen nyelven énekelek, s ha azt érzem, a publikum nem kívánja, akkor nem szakítom meg a két dal közötti szünetet prózával.
Erdélyi gyökerek és a pálya kezdete
Szilágyi Enikő Kolozsváron született 1952. december 19-én, és Erdélyben nőtt föl. Kolozsváron születtem és ott voltam középiskolás. Emlékszem, kislányként kesztyű volt a kezemen, sapka a fejemen, sál a nyakamban a lakásban is, mert a fal nedves volt abban a lerobbant bérházban, ahol fölnőttem.
Nehéz körülmények között éltünk. Folyton tejbegrízt és pirított grízt ettem. Ez az étel ma nem tartozik a kedvenceim közé. Állítólag már 2-3 évesen olvasni és szerepelni akartam.
Édesapám, Borbély Ferenc operaénekes volt, így aztán hároméves koromtól kezdődően folyamatosan a díszletek között tébláboltam. Énekesnő szerettem volna lenni, amit jobb híján színésznőnek neveztem.
Nem vettek fel azonban a kolozsvári zeneiskolába, aminek politikai háttere volt - csak munkás szülők gyermekeit vették fel -, de nekem hiába próbálták megmagyarázni, csak arra gondoltam, hogy nem vagyok elég jó. Így aztán hiába zongoráztam előtte hat éven át, lecsaptam a zongora fedelét.
Szerencsére jött helyette az irodalom, az olvasás. Kilenc-tízévesen már Alberto Moraviát, meg hozzá hasonló tiltott dolgokat olvastam a paplan alatt, az elemlámpa fényénél. Könyvünk volt bőven, egyrészt a nagyapámék könyvtárából, anyám meg a nyomdában volt főkönyvelő, és az alkalmazottak kaptak ajándékba könyvet.
Minden vakációban Csíkszépvízre mentünk az anyai nagyszüleimhez, nagytatáék lovasfogattal vártak bennünket a madéfalvi vonatállomáson. Szász Nándor nagyapám vezette a lovakat, én meg a kezére tettem a kezem, és abban az illúzióban ringattam magam, hogy én irányítom a fogatot.
Ő vitt el az emlékműhöz is, ahol elmesélte a madéfalvi veszedelem, valamint az emlékmű felállításának a történetét. Szász István dédapám szerepvállalása az egyik nagy büszkeségem, a másik meg operaénekes édesapám, aki belém oltotta a kultúraimádatot és zeneszeretetet.
A színművészeti főiskola és az ösztönösség
A Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán diplomázott 1978-ban, azt követően a vásárhelyi társulat tagja 1989-es külföldre településéig. A marosvásárhelyi színművészeti egyetemre elsőre fölvették.
Arra soha nem gondoltam, hogy ne vennének föl! A hitem visz, nem a lábam. A főiskolai felvételin harminc verset, négy-öt monológot kellett előkészíteni, aztán a zsűri válogatott belőle.
Egyet mondtam el, Szent Johanna máglyára vitel előtti monológját George Bernard Shaw drámájából. Ezt követően Kovács azt mondta: most improvizáljon, bármit használhat, amit a színpadon talál, a szöveg pedig az legyen, hogy folyamatosan számol.
A helyzet olyan szabadságérzetet adott nekem, hogy elszabadult a pokol. Egy seprűtől kezdve mindent felhasználtam, kalapot, gitárt, lepedőt, és közben hangosan számoltam. Eljutottam nyolcezervalameddig, amikor rettenetesen kiszáradt a szám, leszóltam, hogy most megiszom egy pohár vizet.
Az egész bizottság nevetni kezdett. Ittam, majd megkérdeztem: jesszusom, hol tartottam? Bekiabálták a számot, én meg folytattam. Egyszer csak megállított Kovács, jó, akkor ennyi volt, köszönöm szépen, a viszontlátásra.
Állítólag Kovács György azt mondta neki a főiskola második évének végén, hogy nincs már mit tanítania, régen a színpadon kellene lennie. Nem értettem. Éreztem, hogy valami jót jelenthet, de annyira zöldfülű voltam, hogy önmagában mégis szinte rosszul esett.
Tudtam, hogy sokra tartja az ösztöneimet, mert egyre tudatosabban ugyan, de erős, egészséges ösztönökkel dolgoztam a színpadon. Talán ez volt, ami arra a mondatra késztette Kovács Györgyöt: a szöveget nem nagy dolog megtanulni, mindent a szövegekhez, a helyzetekhez való ösztönös viszonyulás dönt el.
Színház, film és román nyelvű szerepek
Már jóval az Akadémia elvégzése előtt a rádió, a televízió és a filmgyár stúdióinak sikeres munkatársa, majd a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagja és a Kolozsvári Magyar Színház többszörösen meghívott vendége, ahol a drámairodalom legszebb szerepeit játssza nagy sikerrel.
A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem első éves hallgatójaként már forgattam. Tizenhét filmszerepem volt Romániában.
Soha nem mérlegeltem, ösztönösen dolgoztam. A főiskolán nem is tanultunk filmszakmát, fogalmam sem volt a műfajról, az ösztöneim mentettek meg.
És a nagyszerű partnerek, Ovidiu Iuliu Moldovan, Rodica Tapalagă, Marcel Iureș, Gheorghe Visu vagy Adrian Pintea. Nagyon hamar egymásra hangolódtunk, a reakcióimat pillanatok alatt minimalistává tudtam változtatni.
A filmmel csak technikai problémáim akadtak: nem tudtam, mikor melyik kamerába kell néznem. A Névtelen csillag című tévéjátékban az általam alakított Monát állítólag az tette csodálatossá, hogy miután bekerült a kicsi falusi szobába, nem találta önmagát, nem tudta, mi történik vele, hol van.
Négy vagy öt kamerával vették, én meg egyszer csak elsírtam magam a sok instrukciótól, hogy melyikbe is kell néznem. Akkor Octavian Cotescu odajött, és azt mondta: oda nézz, ahova akarsz, kövessenek téged a kamerák!
Nagyon sok segítséget kaptam tőlük, és ez fel is szabadított, hogy önmagam lehessek. A legjobb szerepemnek a Névtelen csillag Monáját tartom, az állt legközelebb a lelkemhez.
Tizenhét román filmben szerepelt egy olyan korban, amikor amúgy messze nem számított az egyetlen magyar színésznek a vásznon. Abban a korszakban, a nyolcvanas években voltak kirakatszínészek, és magyar színészeket is kellett foglalkoztatni.
Sokkal többet, mint ma, amikor elvileg nincsenek hasonló korlátozások. Akkoriban a bukaresti filmesek évente eljöttek felmérni a terepet, a főiskolára bekerült fiatalokat, próbafelvételt csináltak rólunk.
A costinești-i diákfesztiválon 1978-ban negyedéves főiskolásként női alakítási díjat kaptam, azt követően vittek el először filmezni. Abban az időben a teljesítmény számított a leginkább, persze az sem volt mellékes, hogyan nézel ki.
Én néha szóvá is tettem, hogy mindig szép nő szerepeket kaptam, mire megkérdezték, miért, mit szeretnék játszani. Csúnya boszorkányt elmaszkolva, mondtam.
Jól beszéltem románul, gyerekkoromban a román operaénekesek többsége megfordult édesapámnál. Bármit el tudtam játszani, és ez csodálatos volt, Erdélyben viszont ezt nem tudták nekem megbocsátani.
Ízig-vérig, szívemben-lelkemben magyar vagyok, de sose értettem meg, miért bűn birtokolni olyan mértékben a román nyelvet, hogy a színpadon is megálljam a helyemet.
A külső, a szerepkörök és a művészi szabadság
A külsőm egyrészt genetika, másrészt én vagyok a felelős ennek megőrzéséért, alakításáért. Ez mindig szerep-függő.
A színházi szerepköröm színesebb és változatosabb volt, mint a filmszerepeim. Utóbbiak valóban skatulyába szorítottak - egy ideig.
Körülbelül a hatodik filmszerepemre szerződtem Bukarestben, már aláírtam a szerződést, és tudtam, hogy nem szabad változtatnom a külsőmön, hisz ez a szerződés egyik alpontja.
Ennek ellenére, a forgatást megelőzően, háromcentisre vágattam a hajam, valamint a kontaktlencsémet szemüvegre cseréltem. Amikor meglátott a rendező, nem ismert meg, majd kiborult.
Szerencsére sikerült megértetnem vele, hogy vagy így játszatja el velem a szerepet, vagy eljátssza más. A színpadi és filmes jelenlétében ezért egyszerre volt fontos az ösztönösség, a fegyelem és a szerepkörök tudatos tágítása.
Az ország elhagyása és a nyelvváltás tapasztalata
Romániában kivételesen sikeres volt, mégis elhagyta az országot. Ez személyes döntés volt.
1989-ben Hollandiába emigráltam a férjemmel együtt, majd áttelepedtünk Belgiumba. Hollandiában megtanultam hollandul.
Tudja, az egy nagyon kivételes lelkiállapot, amikor valaki hazát kényszerül változtatni. A gyökér-szakadás roncsolással jár. Fájdalmas és soha nem gyógyul.
Egy csodálatos szerepet hagytam otthon, s ez a mai napig bánt. A Tompa Gábor által rendezett „Szerelemeső” című darab, amit Sigmond István regényéből írtak színpadra, és a Kolozsvári Állami Magyar Színházban mutattuk be.
Fontos volt számomra ez a szerep, fontos volt a kolozsvári társulat, és nem utolsósorban a rendező, Tompa Gábor, akit szakmailag nagyra értékelek. Alig néhány előadást játszhattam csak belőle.
Rettenetes volt a cserbenhagyás tudata. Utólag mesélték, hogy Tompa Gábor az előadás megkezdése előtti, utolsó pillanatig hitt abban, hogy megérkezem, és az előadást nem kell lemondani.
A döntés hátterében a nevem alatt megjelent, Elena Ceaușescut dicsőítő cikk is szerepet játszott. Hitler Németországában éreztem magam. Az emberi jogok, az emberi méltóság aljas és alattomos megsemmisítése.
Ezt követően már nem engedtek a film közelébe, hogy miért, csak nemrég tudtam meg: egy kolléganő jelentett rólam a Szekuritáténál. A cikkírók mindenesetre elérték, hogy elhagyja a hazáját.
Hollandiában, majd Belgiumban és Franciaországban éltünk, sok mindent csináltam, nyelvet tanultam, fordítottam törvényszéken, felszolgáltam étteremben és cukrászdában.
Be kellett, be akartam illeszkedni abba az országba, amely bizalmat kölcsönzött, és ezt nem lehet másként, mint megtanulva az ország nyelvét. Sok olyan munkában kipróbáltam magam, amelyekre korábban nem jutott idő, és kedvem sem volt hozzá.
Belgiumi évek: munka, tolmácsolás és újrakezdés
Belgiumban próbára tettem emberi munkabíró képességemet, vagy büntettem magam - nem tudom. Egyik nap pincér voltam egy luxusétteremben, Dior kosztümben és tűsarkúban, másnap meg egy bisztróba mentem dolgozni, éttermet és mosdót takarítani.
Tiszta fejjel és vasakarattal sok mindent végig lehetett csinálni. Tisztességes, kemény munka volt.
Volt, hogy valahonnan elbocsátották. Két helyről menesztettek. Az egyik étteremben folyamatosan azt hitték a vendégek, hogy én vagyok a tulajdonos.
A másik étteremben pedig a tulajdonos aprócska, kutyának nevezett állatkáit többször is kikergettem a konyhából. Akkor ugyanis elfeledtem egy-egy pillanatra, hogy én most nem Szilágyi Enikő vagyok.
Nyugat-Flandria hivatalos tolmácsa voltam egy évig a brugge-i törvényszéken és az ostende-i rendőrségen. Elmentem például takarítani.
A háziasszony klasszikus zenét hallgatott, jaj, mondom, imádom Chopint. Teljesen megrökönyödött, hogy egy takarítónő szereti Chopint. Elkezdtünk beszélgetni, barátnők lettünk.
Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie. Abban is biztos voltam, hogy eljön a pillanat, amikor visszakerülök a színpadra.
Magyarországi színházi időszak
1993-ban települt át Magyarországra. Először a Debreceni Csokonai Színházban voltam, majd '95-től ’97-ig a Kecskeméti Katona József Színházban, '97-től ’99-ig újra Debrecenben.
'99-től 2001-ig a Budapesti Kamaraszínházban, 2001-2005-ig független, szabadon és nehezen úszó színészként a Thália Színházban, a Bárkában, a Merlinben, a Szolnoki Szigligeti Színházban és a Kolozsvári Állami Magyar Színházban léptem föl.
Belgiumban él négy évet, majd tizennégy esztendőn át Magyarországon játszik a Budapesti Kamara Színházban, a Thália Színházban, a Bárka Színházban, a Merlin Színházban, Debrecenben a Csokonai Színházban és Kecskeméten a Katona József Színházban.
Fogadtak, és én dolgoztam. 12 évig. A színházban minden este vizsgázni kell, ebben hiszek.
A film más, hiszen ott többször is föl lehet venni egy jelenetet, majd a vágóasztalon eldöntik, hogy melyik a jobb. De a színházban minden előadás egyszeri és megismételhetetlen.
A sanzon mint új művészi nyelv
Komolyabban a sanzonokkal Belgiumban kezdett foglalkozni, 1997-ben. A legendás francia énekesnő, Barbara halálának egyéves évfordulója alkalmával találkoztam gyönyörű-mély verseivel, zenéjével, amelyek nagyon megérintettek.
Két évig foglalkoztam ezzel az értékes anyaggal, amiből előadóest lett. Miközben Debrecenben Stuart Máriát, Hedda Gablert, Yermát és Christine-t játszottam az Amerikai Elektrából, saját gyönyörűségemre francia sanzonokat énekeltem.
Amikor ez „kiderült” rólam, felkértek, hogy a színház gáláján énekeljek el négyet. A fellépés után egymást követték a meghívások, koncertek a Magyar Rádió Márványtermében, a debreceni Déri Múzeumban, bejelentkezett a francia követség és az Alliance Francaise is.
A Budapesti Kamaraszínházban éveken át önálló műsorként futott a sanzonestem. Itthon 2000-ben mutatta be nagy sikerrel a Fekete Sas - l’Aigle Noir című műsorát.
A francia sanzonnak, Edith Piafnak, Jacques Brelnek, Barbarának, Boris Viannak, Kurt Weill songjainak és párizsi korszakának szenteli életét, valamint a saját verseinek és a számára írt költeményeknek megzenésített változatát adja elő nagy sikerrel.
Barbara dalainak szövegei valóságos költemények. Kifejezetten szomorú, drámai hangulatú sanzonok. Ezért lehet színházat játszani velük.
A francia nyelvű előadás sajátosságai
Debrecenben volt szerencsém látni a Picasso - Örökkévalóság című önálló estjét. Végig franciául énekelt, s a szokásostól eltérően, a dalok között nem volt prozódia.
Az egyik szám követte a másikat, s a publikum a kezdeti meglepetés után egészen különleges regiszterekbe vetődött el. Valahová, a szavakon túl.
Az összekötő szövegem mindig spontán, az aznap esti közönség határozza meg - és az ihletettségem. Ha magyarul elmondanám, melyik dal szövege miről szól, akkor mindent értenek, és én pont ezt nem akartam.
Nem az volt a fontos, hogy a szavakat értsék. Az előadás hangulata fontos, és az érzelmi telítettsége. Engedjük meg a közönségnek, hogy érezzen!
Nem kell nekik mindig mindent megmagyarázni! Hagyni kell őket érzések által érteni, értelmezni. A nyelv ebben nem csupán információközlő eszköz, hanem zenei, érzelmi és színházi közeg.
Nemzetközi fellépések és párizsi pálya
New York, Brüsszel, London, Berlin, Párizs megnyitja előtte színházkapuit. Amikor Szilágyi Enikő a színpadra lép, és megszólaltatja gyönyörű mezzoszoprán hangját, elvarázsolja hallgatóit.
Érzelemgazdag előadásmódja megérint és felemel, meghatározó erővel hívja elő mélyebb emberi létünket, humanitásunkat. Tehetsége és erős egyénisége méltó helyet biztosít számára a nagy tradíciójú előadóművészek sorában Florelle, Lys Gauty, Caura Vaucaire, Juliette Gréco és Barbara mellett.
Szilágyi Enikő 2005-től Párizsban él és koncertezik. Világhírű zeneszerzőkkel, írókkal dolgozik, mint Jean Musy, Vivien Villani, Jean Rouaud, René de Ceccatty.
Párizs kultikus színpadain lép fel: Palais de la Paiva, Palais de Behague, Théâtre Dejazet, Théâtre des Nouveautés, Théâtre Lucernaire, Salle Gaveau.
Második éve, hogy szerződéseim vannak Franciaországban különböző színházaknál. Svájcban lesz előadásom „Bonsoir Barbara” címmel, ami Barbara halálának tizedik évfordulója alkalmából készült.
Ezzel a produkcióval először október 5-én Lausanne-ban a Théâtre du Pôle Sudben lépek színpadra, majd november 7-én a párizsi Théâtre de Ménilmontant-ban és november 12-én szintén Párizsban, a Théâtre Dejazet-ben lesz előadásom.
A párizsi Théâtre Dejazet-ben nem kisebb művészek lépnek föl vendégként a műsorában, mint például a világhírű zeneszerző-énekes-író Georges Moustaki. Továbbá Roland Romanelli zeneszerző lesz még a vendégem, akit Piazzola nagy utódjaként tartanak számon.
Olyan kiváló zenészek kísérnek, mint Lee Maddeford és Arthur Besson, aki a párizsi Comédie Française-ben dolgozik zeneszerzőként. Az előadás világítás-költeményét Jacques Rouveyrollis tervezi.
A francia próza és a nyelvi határok átlépése
Nem gondolt arra, hogy a dalok után a prózával is megpróbálkozzon franciául. De igen, s ezen a fellépésen fogok először prózai szöveget, pontosabban egy monológot elmondani franciául.
René de Ceccatty író-fordító írta számára a monológot, és ő bízta rá a Callas és Pasolini című kétszemélyes darabot. Akkor - gondolom - dolgozik a kiejtésén.
Is. A francia nyelvű éneklés után a prózai megszólalás újabb szintet jelent, mert a hangzás mellett a jelentés, a ritmus és a szöveg közvetlen színházi hatása is előtérbe kerül.
Szerepek, monodrámák és az egyszeri színházi jelenlét
Nádasdy Ádám csak így nevezte: a magányos királynő. Valóban van benne valami királynői. De nem „csak” királynő, és csöppet sem magányos.
Sosem kötöttem kompromisszumokat, s ennek időnként súlyos következményei voltak. Számomra nagyon fontos, hogy amikor visszatekintek a 25 évnyi munkámra, nincs mit szégyellnem.
A szakmám elhivatottság, állandó tanulás, megújulással járó testi-lelki tréning, ami betölti az életem. Ez a szentélyem, titkaim kertje.
Színes, izgalmas, kihívásokkal teli, találkozásokban gazdag, gyötrelmek, küzdelmek, kételyek labirintusa. Nem vagyok mindig magányos, az alkotásban sem. Szeretek egyedül lenni.
Nagyon szerettem „Júliát”, és nagyon nehéz volt megválnom tőle. Két évig volt lehetőségem játszani több mint 50 előadást a budapesti Thália Színházban és a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.
Az önálló estek és a monodrámák esetében a művész közvetlenül tartja fenn a kapcsolatot a közönséggel. Ez a forma egyszerre igényel színészi koncentrációt, zenei jelenlétet és a nyelvi árnyalatok pontos kezelését.
A magány és az alkotás kapcsolata
Különleges nő, különleges személyiség, különleges életút, különleges pálya. Szilágyi Enikő olyan művész, aki szétrobbantja a skatulyákat.
Olyan alkotóművész, aki világokat teremt maga körül, bármilyen országban, bármilyen nyelven is szólítja meg a közönséget. Igen, az alkotás magányos dolog - de közösséget teremt.
Szeretem az egyedüllétet! De nem vagyok magányos. Öntörvényű vagyok, ami nehezíti a helyzetemet, ami néha életem fékje.
Nem félek az élettől és a vele járó tüskés veszélyektől. Ez sokat segít nekem kapcsolataimban. A művészi magány nála nem elszigeteltséget jelent, hanem olyan belső munkát, amelyből közösségi élmény születik.
Trianon, Kolozsvár és a visszatérés Erdélybe
A Covid-korszakban egy Trianon-előadás vitt színre. A történet úgy kezdődött, hogy 2019-ben felhívott régi kolozsvári barátom, az immár néhai Szőcs Géza, és azt mondta: Enikő, te soha nem kértél tőlem semmit.
Aztán tíz perc múlva visszahívtam: mégis kérek tőled valamit, szerkessz nekem egy előadást Trianonról. Na végre, mondta, megcsinálom!
A bemutatót követően azt mondta Géza, most már többet nem engedem el a kezedet. Halála előtt kevéssel levélben küldte el a Kolozsvári sétatér című kötetének anyagát azzal, hogy tartsak egy előadást a verseiből Kolozsváron, utána lesz a dedikálás.
Aztán ő elment, a könyvbemutatóra nem került sor, viszont megcsináltam az előadást a születésnapjára a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyetlen színész vagyok, aki rendszeresen mondom Géza verseit, és úgy érzem, értem is őket.
Az előadás címe Ez már feltámadás. Az előadásban azonban nem Jézus Krisztusról van szó, hanem arról, hogy mi fogunk feltámadni, hogy kinyílik az eszünk, és felfogjuk: semmit sem tudunk elveszíteni, mert már mindent elveszítettünk.
Ez most egy újra feltámadás, új lehetőség, ezért ez az előadás címe. A Trianon-műsorral tartoztam a nagyapáimnak és saját magamnak is.
Ma elsősorban az hoz vissza Erdélybe, hogy a közönség ötven év múltán sem feled, és ez hatalmas boldogság. A lelkemet hozom, azoknak a gyökereknek a maradványait, amelyeket kitép az ember, ha úgy dönt, elmegy innen, mégis mindenhová magával viszi, bármerre is járjon.
Mert soha nem szabad elfeledni mindazokat a súlyos sérelmeket, amelyek ezt a népet, ezt a nyelvet, ezt a maroknyi magyarságot érték. Ugyanakkor több szeretetet kell költöztetni a lelkünkbe, hogy többre tartsuk magunkat együtt, legalább akkor, amikor baj van.
Elismerések és szakmai mérföldkövek
Az év legjobb színésznőjeként négyszer lett nívódíjas, megkapta a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjat, és kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével.
Négyszer kapott alakítási nívódíjat, a szép magyar beszédért Kazinczy-díjat, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.
A francia Művészet és Irodalom Lovagrendjének birtokosa. Jászai Mari-díjas, Kiváló művész, Érdemes művész. 2023 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Szilágyi Enikő pályáján a magyar, a román, a holland és a francia nyelvi-kulturális közeg nem egymást kizáró színterekként jelenik meg. Ezek a tapasztalatok egymásra épülve alakították ki azt az előadói nyelvet, amelyben a szöveg, a hang, a zene és az érzelem a nyelvi határokon túl is közvetlenül megszólítja a közönséget.
Gyulai Várszínház, Szilágyi Enikő Trianon
tags: #szilagyi #eniko #international #language