A tagadás olyan lelki védekezés, amely átmenetileg csökkentheti a szorongást, időt adhat egy megrázó esemény feldolgozásához, és segíthet abban, hogy az ember ne omoljon össze azonnal a fenyegető valóság súlya alatt. Hosszú távon azonban nem változtatja meg magát a problémát, sőt akadályozhatja a segítségkérést, a cselekvést és az alkalmazkodást.
A tagadás kevés, ha tartósan elfedi a valóságot, társadalmi méretű közönnyé válik, vagy másokra hárítja a felelősséget. A szorongással való egészségesebb megküzdéshez előbb-utóbb szembe kell nézni a tényekkel, meg kell élni az érzéseket, és a puszta elutasítás helyett alkotni, teremteni, cselekedni kell.
Mit jelent a tagadás?
Tagadás. Mi minden jut eszünkbe erről a szóról? Hazugság? Ellenkezés? El nem fogadás? És ezen túl mi minden?
Előfordul, hogy ha valamivel túlságosan kellemetlen szembenézni, vagy nem tudunk megbirkózni, még a létezését is tagadjuk. Elrejtjük a tudatosság elől, azaz hárítjuk. Meddig szolgálja a tagadás az egészséges énvédelmet? Egy ponton túl miért káros mégis?
Olyan esetekben, amikor túlságosan kellemetlen szembenézni a külső valósággal, megesik, hogy "letagadjuk" annak létezését. Így a tagadás segítségünkre van a stresszkeltő helyzetekkel való megküzdésben, és megakadályozza a negatív érzelmek elhatalmasodását.
Ezek révén persze nem változik meg maga a stresszhelyzet, csupán az módosul, ahogyan a személy a helyzetről gondolkodik, vagy ahogyan észleli azt. Így mivel az esemény átértelmeződik, a fenyegetés eltűnik.
A tagadás a valóságot tagadó személy önbecsapása: az ember nem vesz tudomást szorongásai külső okainak létezéséről, mert nem képes elviselni a valósággal való szembenézés okozta fájdalmat.
A tagadás mint elhárító mechanizmus
Nincs olyan ember, aki ne élne át néha szorongást a számára fenyegető helyzetekkel szemben. A szorongásra az ember két módon reagálhat. Először is tehet erőfeszítéseket a megoldás érdekében, hogy megszűnjön maga a veszélyforrás.
Ez a válasz hatékony és reális. A másik lehetőség az olyan eljárások, "taktikák" alkalmazása, melyek segítnek a szorongással való megküzdésben.
Ezek az ún. elhárító mechanizmusok, melyek persze tudattalanul működnek, és valamilyen módon eltorzítják, átalakítják vagy meghamisítják a valóságot. Így van ez a tagadás esetében is, mely az önvédelem extrém fajtája.
Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között.
De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk - ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást.
Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. A tagadás akkor jelenik meg, amikor az embert elárasztja a fenyegető valóság.
A személy inkább elutasítja a realitást, a homokba dugja a fejét, hogy el tudjon menekülni a pszichés fájdalom vagy distressz elől. Sokban hasonlít az elfojtáshoz, mert az egónk azokat a dolgokat rejti el előlünk, amelyekről azt gondoljuk, hogy nem tudunk megküzdeni velük.
Ám a tagadás esetében nem a lelki dinamikából származó feszültségekről van szó, hanem a külvilágban szerzett tapasztalatokról. Anna Freud azt is hangsúlyozta, hogy a tagadás egy viszonylag éretlen elhárító mechanizmus, amely főleg gyermek- és kamaszkorban gyakori.
A tagadás a legprimitívebb - ha tetszik, a leggyermetegebb - elhárító mechanizmusok közé tartozik. Persze később is alkalmazzuk, de ahogyan a személyiségünk érik, úgy válik egyre nehezebbé számunkra, hogy a külső valósággal kapcsolatban tartósan hazudjunk magunknak.
Már csak azért is, mert az öncsalás fenntartása rengeteg mentális kapacitásunkat felemészti. Rengeteg energiát igényel.
Mikor lehet hasznos a tagadás?
Habár úgy tűnhet, hogy a valósággal nem szembenézni, a tényeket letagadni nem egészséges megküzdési mód, esetenként a tagadás is lehet hasznos. Időnként mindannyian alkalmazunk (alkalmazhatunk) elhárító mechanizmusokat.
Átsegítenek ugyanis bennünket a nehéz helyzeteken, amíg képesek leszünk közvetlenül szembeszállni a stresszt okozó problémával. Például egy traumatikus esemény után néhány napra vagy akár hétre is szükség van, míg az ember feldolgozza, mi is történt, és alkalmazkodni tud, vagyis szembenéz az esemény kiváltotta "kihívásokkal".
Vagy egy súlyos válságban lévő embernek a tagadás időt adhat ahhoz, hogy fokozatosan fogadja el a szörnyű helyzetet. Fogságba esett katonák beszámolóiból tudjuk, hogy a halál lehetőségének tagadása segítette őket a túlélésben.
Az ilyen helyzetekben a tagadásnak valóban adaptív értéke van. Időt nyerhetünk.
Azzal szembesülni, hogy elveszítjük a szerettünket, a párkapcsolatunkat, a munkánkat, az egészségünket vagy az álmainkat, rendkívül sokkoló tud lenni. Ilyenkor teljesen természetes első reakció a tagadás: rögtön azt gondoljuk, hogy ez nem lehet igaz, ez biztos csak valami gonosz tréfa, félreértés, hiba.
Elisabeth Kübler-Ross már 1969-es könyvében, A halál és a hozzávezető útban a gyászfolyamat kezdő fázisaként írta le a tagadást. Úgy vélte, hogy a pszichés rendszerünknek szüksége van erre a típusú önvédelemre ahhoz, hogy egy kicsit összeszedje magát, és kevésbé radikális védekezési módokat dolgozzon ki a megküzdéshez.
A tapasztalatok szerint a tagadáson egyébként pár óra, nap, ritkább esetben hét után a legtöbben túljutnak, hogy aztán a düh, az alkudozás, a depresszió szakaszain végighaladva eljussanak az elfogadás állapotába.
Amikor a tagadás már káros
A tagadás negatív oldalai is nyilvánvalóak. Gondoljunk csak arra, amikor az emberek halogatják, hogy felkeressék orvosukat (például egy nő nem törődik a mellében felfedezett csomóval, elodázza az utánajárást, esetleg túl későn kap orvosi segítséget).
Ilyen esetekben, vagy ha a tagadás a problémákra való reagálás uralkodó módjává válik, úgynevezett alkalmazkodási zavarról beszélünk. Egy nyomasztó eseménnyel való szembesüléskor tehát időre van szükség ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, feldolgozzuk, ami történt.
Ugyanakkor azt is fontos tudatosítani, hogy a tagadás csak ideiglenes megoldás lehet, hiszen a valóságot megváltoztatni nem fogja. Persze nem könnyű beismerni, hogy valójában hárítunk, hiszen akkor nem működne az ideiglenes énvédelem.
Ha mégis belátjuk, vagy figyelmeztetnek minket rá, érdemes feltenni magunknak az alábbi kérdéseket:
- Mitől is félek?
- Lehet-e negatív következménye annak, hogy most nem cselekszem?
Merje megélni az érzéseit! Próbálja felismerni, ha irracionálisak a félelmei!
Ha úgy tűnik, nem tud megküzdeni a krízist okozó dologgal - vagyis megakadt a tagadás fázisában -, érdemes professzionális segítséget kérni (pszichológushoz, pszichiáterhez, pszichoterapeutához fordulni), hogy sikerüljön egészséges megküzdési módokat kiépíteni a tagadás helyett.
A tagadás hétköznapi formái
Ahogy egyre idősebbek vagyunk, egyre inkább szembe kell nézni a valósággal. De a tagadás minden életkorban előfordulhat.
A diák nem hiszi el az osztályajtóra kitűzött osztályzatot, és azt feltételezi, hogy valami tévedés történt. Közismert a súlyos alkohol- és drogproblémákkal küzdő emberek betegségtagadása.
Vagy gondoljunk arra, amikor valakit megcsal a szerelme. A szülőre, aki nem hajlandó elhinni az üzenetet, hogy gyermeke meghalt, és továbbra is úgy viselkedik, mintha a gyermek élne.
A tagadás kevésbé szélsőséges formáit valósítják meg azok, akik következetesen semmibe veszik a kritikát, nem képesek észlelni azt, hogy mások haragszanak rájuk.
Számos esetben segítségül hívjuk a tagadást. Ha valami sebezhetővé tesz, fenyeget, vagy elveszítjük az irányítást felette.
Pszichés probléma, krónikus vagy halálos betegség, traumatikus esemény, krízis, pénzügyi gondok, munkahelyi nehézségek, kapcsolati problémák - mind szükségessé tehetik a hárítást.
Példák tagadásra
Ez az elhárító mechanizmus elsősorban a negatív élményekkel szemben véd meg minket. Ilyen eset például, amikor a szülők nem hiszik el, hogy a gyermekük elesett a háborúban, és továbbra is úgy viselkednek, mintha élne.
Amikor valaki kap egy súlyos diagnózist, és rögtön arra gondol, hogy az orvosok biztosan felcserélték a leleteit. Amikor a partnerünket kompromittáló helyzetben látjuk egy harmadik személlyel, de kitartunk amellett, hogy valami félreértés történt.
Idetartozhat az összes olyan eset is, amikor a személy környezete észleli, hogy baj van (betegség, függőség, lelki nehézségek), ám az illető kitart amellett, hogy nincsenek problémái.
A tagadás felismerhető jelei
Chelsey Flood, a Medium egyik szerzője a függőségek felől közelíti meg a tagadás témáját. Az addikciós nehézségek esetében is megfigyelhető, hogy a személy még akkor sem ismeri el a szerhasználata vagy a viselkedése problémás voltát, amikor már szinte romokban hever az élete: az emberi kapcsolatai, az egészsége, a munkája is megsínylette a káros szokás fenntartását.
Flood szerint azért érdemes tisztában lennünk a tagadás megnyilvánulási formáival, mert így könnyebben vehetjük észre a saját hárításainkat, illetve nagyobb eséllyel tudunk hatékonyan rámutatni másokéra.
Kivételesség
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok a törvényszerűségek, amelyek az emberek túlnyomó többségére igazak, ránk nem vonatkoznak.
Évtizedek óta dohányzunk kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a mi tüdőnk egészséges marad. Egyedül is iszunk, időnként délelőtt is, minden nap, de mi egyáltalán nem függünk az alkoholtól.
Önigazolás
„Mindenki ezt csinálja”, „megérdemlem”, „nem is olyan drága”, „le tudnék mondani róla, ha akarnék”. Ismerős mondatok?
Akiben valaha felmerült, hogy egy ártalmas szenvedélyéről le kellene mondania, valószínűleg már jó pár elméletet gyártott, hogy megnyugtassa magát, és minden maradjon a régiben.
Bagatellizálás
Gyakran előfordul az is, hogy az illető minimalizálja a függőség okozta negatív következményeket, illetve lefelé történő összehasonlítást alkalmaz.
Ez azt jelenti, hogy olyan személlyel veti össze a helyzetét, aki nála nagyobb bajban van. Például azt mondja, hogy lehet, hogy minden este megiszik 3-4 sört, de legalább nem olyan, mint XY, aki már délelőtt is piál.
Vagy elismeri, hogy nehezen tartja a kontrollt az itallal, de legalább nem drogozik.
Felejtés
Az addikciók ismérve, hogy a személy kezéből kicsúszik az irányítás. Másnaposan például megfogadja, hogy soha többé nem iszik, aztán pár óra múlva teljesen be van állva.
Amikor kísértésbe esik, mintha egy csapásra elfelejtené a szer vagy a viselkedés hátulütőit, csak az élvezeti része lebeg a szeme előtt, minden más törlődik.
Ennek megelőzése céljából is fontos, hogy a függőségre hajlamos emberek az identitásuk részévé tegyék a problémájukat. Ha kimondod, hogy függő vagy, ez magadat és másokat is emlékeztet arra, hogy mennyi problémát jelentene, ha ismét elkezdenél valamit.
Szelektív észlelés
Akkor is érdemes gyanakodni a tagadásra, amikor valakinek alapinformációkat illetően vannak komoly vakfoltok a tudásában.
Ilyenkor félő, hogy a személy tudatosan vagy tudattalanul igyekszik kizárni azokat az ingereket, amelyek például a káros egészségügyi következményekre hívják fel a figyelmet.
Hiába van rajta minden cigis dobozon, hogy mi történhet veled, ha dohányzol, az ember beteszi egy tokba a pakkot, hátradől, és vígan rágyújt.
„Ő tagad, vagy te tévedsz?”
Ahogyan azt Neel Burton pszichiáter kiemeli a Psychology Todayen megjelent cikkében, a tagadást sokszor nehéz felismerni, pláne nyilvánvaló bizonyítékok hiányában.
Gyakorlatilag bármire rá lehet fogni, hogy a személy tagadásban van, ha nem osztja a róla kialakult véleményünket. Fontos belátni azonban, hogy egyrészt lehet, hogy tévedünk, másrészt ezzel a magatartásunkkal semmiképp sem segítünk az illetőnek.
Ennek klasszikus - és meglehetősen aggályos! - esete, amikor valakit a szexuális irányultságáról vagy a nemi identitásáról akarnak mások meggyőzni.
Minél jobban hangsúlyozza az ellenkezőjét, a környezetében lévők annál biztosabbak lesznek a saját igazukban. A szexuális irányultságát és a nemi identitását mindenki maga határozza meg - azt kívülről kétségbe vonni rendkívül tiszteletlen és bántó.
Ha támogatni szeretnéd a tudatosodásban, akkor a legtöbb, amit tehetsz, hogy elfogadó közeget teremtesz, amelyben lehetősége van átdolgozni az előítéleteit.
Ez akkor is jól jön neki, ha később azonosul ezekkel az identitásokkal, de akkor is, ha nem. Ő dönti el, hogy kit szeret, és hogyan fejezi ki önmagát.
Hogyan segítsünk annak, aki tagad?
Nem könnyű azzal sem szembesülni, ha egy számunkra fontos személy az, aki tagadja egy fontos esemény fennállását vagy bekövetkeztét, legyen szó akár egészségről, kapcsolati vagy pénzügyekről.
Mielőtt azonban merő jó szándékból nekiugranánk, és felszólítanánk a valósággal való szembenézésre, próbáljuk felmérni, hogy vajon csak időre van-e szüksége, vagy megakadt a feldolgozásban.
Biztosítsuk arról, hogy velünk beszélhet, s bármi történik is, számíthat ránk. Ez biztonságérzetet ad, és kimozdít a stagnáló állapotból.
Ha például súlyos egészségügyi problémáról van szó, és nehéz róla beszélni, akkor is támogatást és empátiát kell biztosítani számára.
Ne feledjük tehát: a hárítás és így a tagadás tagadhatatlanul hasznos - megfelelő időben és mennyiségben alkalmazva: vagyis csak mértékkel!
A „csak a mai nap” ereje
A viselkedésváltozás egyik kulcsa, hogy apró lépésekben érdemes elkezdeni. Ha azt mondod valakinek, hogy soha többé egy korty alkoholt sem kellene innia, vagy egész életében nem szívhat el egy szál cigarettát sem, az rendkívül nyomasztó lehet a számára.
Nemhiába lett az anonim alkoholisták egyik jelmondata, hogy „csak a mai nap”. Mindig az előtted álló, jól belátható célokra érdemes fókuszálni.
Ha arra gondolsz, hogy valamit soha nem lehet csinálni, akkor ez a gondolat könnyen összenyomhat, és adott esetben akkora stresszt kelt benned, hogy rögtön tagadásba, illetve a függőségedbe menekülsz.
Ehhez hasonlóan, ha valaki nem hajlandó tudomást venni a pszichés problémáiról, akkor is arra érdemes rávenni, hogy csak egy kicsi esélyt adjon a pszichológusnak: menjen el, és tegyen egy próbát.
Tagadás egyéni és társadalmi szinten
„Utálom a biztosítási ügynököket. Mindegyik azzal riogat, hogy előbb-utóbb én is meg fogok halni. Ami nem igaz” - háborog Woody Allen.
Nyilvánvaló, hogy nem igaz. Hiszen vannak dolgok, amelyekről nyilvánvalóan tudjuk, hogy velünk soha nem történnek meg. Amelyek csak mással történhetnek meg.
A halál mellett ilyen dolog például a betörés, ilyen a minket vagy valamelyik családtagunkat érő autószerencsétlenség, ilyen az árvíz- és a vörösiszap-katasztrófa - és természetesen ilyen az AIDS is.
Az AIDS azon betegségek egyike, ami velünk nem, csak mással történhet meg. Értve ezalatt azt is, hogy csak mással fordulhat elő, hogy egy családtagjáról (közeli barátjáról, jó ismerőséről stb.) derül ki, hogy HIV-pozitív.
Csak mással - éppen ezért semmi dogunk vele: az AIDS nyilvánvalóan az AIDS-esek ügye, nem a mienk. Csak mással - éppen ezért nyilvánvalóan fölösleges foglalkoznunk a kérdéssel, fölösleges ismerni a fogalmakat, a biológiai tényeket, a rizikós magatartásformákat, a statisztikákat.
Csak mással - éppen ezért bízvást hagyatkozhatunk az „ösztönünkre”, az „intuíciónkra”: ha szexuális partnerünk tiszta, rendezett öltözetű, mosolyog és intelligensen beszél, akkor nyilvánvaló, hogy nem fertőzött.
Csak mással - éppen ezért nyilvánvaló, hogy a lányok többsége hajlandó óvszer nélkül szexelni, akár a most megismert partnerrel is, hisz máskülönben „mit szólna a fiú?!”
Csak mással - éppen ezért aktuális beszélgetőpartnerünknek (kollégánknak, osztálytársunknak, csoporttársunknak stb.) semmi köze a témához, nyilvánvaló, hogy nem fertőzött, s így egész biztos, hogy jót fog röhögni bármilyen AIDS-es poénon, illetve ő is egyetért velünk abban, hogy nekünk aztán semmi dolgunk ezzel a témával.
Az ezerszer megosztott társadalom kevés kérdésben gondolkodik ilyen egységesen.
A kollektív tagadás veszélye
Ami a freudi védekező mechanizmusokat illeti, amivel a híradások is tele voltak, sokkal többről van szó, mint ami szemmel látható.
A tagadás az amerikaiak gondolkozásmódjának központjában és a média középpontjában áll. A jelenlegi COVID-19-pandémiával összefüggő szkepticizmus és a közegészségügyi ajánlások elutasításának korszakában élünk.
Egyesek vitatják az amerikai elnökválasztás eredményét. Még az olyan apró döntések is, mint például, ha amellett döntünk, hogy beszállunk egy zsúfolt metrókocsiba, vagy összegyűlünk a barátokkal, és azt feltételezzük, hogy senki sem COVID-os, különböző mértékben tükrözhetik az ember védekező mechanizmusát, amellyel az ember tagadja a tényeket és a valóságot.
„Ez nagyon gyakori és nagyon emberi” - mondja Nassir Ghaemi, pszichiáter, szerző és a bostoni Tufts Orvostudományi Egyetem professzora. „De nagyon szerencsétlen dolog is.” - teszi hozzá.
A tagadás mögött pszichológiai és társadalmi okok húzódnak meg. És habár ez nem új keletű jelenség, jobban észrevehető, mint valaha; vannak emberek, akik tagadják, hogy a COVID-19 egyáltalán létezik, és vannak, akik a maszkhasználat vagy a vakcinák hatásosságát kérdőjelezik meg, valamint vannak azok, akik összeesküvés-elméleteket gyártanak és a kormányzati ellenőrzésről írnak.
A csoportos tagadás mindenekelőtt az érzelmekhez és identitáshoz kapcsolódik. A tagadás pszichológiai értelemben véve egy belső konfliktussal kezdődik és gyakran védekező mechanizmusként lép fel.
Ezt az elméletet elsőként Sigmund Freud vetette fel 1894-ben, majd később lánya, Anna részletesebben kifejtette. Ezek a mechanizmusok alapvetően a fájdalmas valóságra adott gyakori válaszreakciók.
A kivetítés (mások hibáztatása) vagy a racionalizálás (önáltatás) más módjai a mindennapi problémákkal és fenyegetésekkel való küzdelemnek.
„Ezek az úgynevezett védekező mechanizmusok a gondolkodás vagy az érzések olyan formái, amelyek elhárítják a szorongást és azokat az érzéseket, amelyek miatt a szorongás kialakul” - mondja Dr. Ghaemi.
„A személyes reakciók egyes típusai ideiglenesen csökkenthetik a szorongást, de valójában senkin nem segítenek a világon, és tulajdonképpen ártalmasak is lehetnek. Ennek a klasszikus formája pedig a tagadás.”
A kollektív tagadás különböző árnyalatai
Mivel közegészségügyi problémáról van szó, a széles körű tagadásnak az egyedi eseteknél messzebb menő következményei lehetnek.
„Az emberek bizonyos mértékben mindig tagadják az egészségügyi kérdéseket” - mondja Dr. Ghaemi. „Egy világjárvány során azonban az a legveszélyesebb, hogyha az emberek egy csoportja tagadja, hogy létezik a fertőzés, és ez az egész társadalmat érinti. Majd olyan magatartást tanúsítanak, aminek hatására a járványhelyzet súlyosbodik.”
A maszkviseléssel kapcsolatos rendelkezésekkel vagy a védőoltásokkal szembeni ellenállás túlmutathat a velük szemben tanúsított reflexív magatartáson.
„Nagyon összetett, hogy miért utasítják el az emberek a maszkviselést és a távolságtartást. Ezt nem lehet egyszerűen csak a pszichológiai védekező mechanizmussal megmagyarázni. Ha a tagadásról van szó, ennek rengeteg árnyalata létezik.”
Az influenzával történő összehasonlítás az érvelés egy általános eszközévé vált, miszerint a COVID-19 által okozott fenyegetést eltúlozzák.
A teljes tagadás alternatívájaként egyesek talán felismerik, hogy a COVID-19 létezik, de vitatják a vírus okozta fenyegetettség mértékét, vagy nem hajlandók betartani a kijárási korlátozásokat vagy felvenni a védőoltásokat.
„A tagadás lehet szó szerinti tagadás, azaz egy esemény bekövetkezésének tagadása, de lehetnek egyéb formái is, például a legitimáció vagy a részleges elismerés” - mondja Rezarta Bilali, a New York-i Egyetem pszichológus docense, aki a tagadást és annak csoportok által elkövetett kollektív erőszakkal való kapcsolatát tanulmányozza.
„Tehát bizonyos tényeket tagadunk, de másokat nem; vagy különböző formákat használunk; vagy csak újraértelmezzük a dolgok jelentését.”
A csoportidentitás és a tagadás
A tagadás megvédheti a csoportszintű vélekedéseket a külső kihívásokkal szemben.
„A tagadás valóban egyfajta válaszként vagy védelemként szolgál a csoport identitását veszélyeztető fenyegetéssel szemben” - mondja Bilali. „Általában, ha egy olyan csoport tagjai vagyunk, amivel erősen azonosulunk, akkor a csoport erkölcsének vagy identitásának is a részeivé válunk.”
Ez is egyféle módja annak, hogy a csoportok rendet tegyenek a káoszban vagy megmagyarázzanak egy megmagyarázhatatlan fenyegetést.
A járvánnyal „valamilyen szinten elvesztettük annak megértését, hogy hogyan működnek a rutinjaink vagy az életünk, a rendet, amelyben a világ működik” - mondja Bilali.
Megpróbáljuk megérteni ezt a valóságot és némileg az irányítást is átvenni felette” - mondja. „Tehát ez is egy fenyegetés, amit különböző pszichológiai folyamatok aktiválásával igyekszünk kezelni.”
Amikor a politika erősíti a tagadást
A COVID-19-cel kapcsolatos ellentmondásos információk hátteret adtak az emberek számára, hogy a járványról számtalan értelmezés és lehetséges beszámoló lásson napvilágot - mondja.
„Nagy a politikai konfliktusok aránya, és összességében alacsony a politikába vetett bizalom az Egyesült Államokban, ami az ottani kormányzat részéről szintén ellentmondásos üzeneteket eredményez.”
Amikor a tüntetők személyes szabadságjogaikra hivatkoznak és összeesküvés-elméleteket emlegetnek, sokan azt a következtetést vonhatják le, hogy a közegészségügyi ajánlások elutasítása az ismeretek hiányából ered.
De a pszichológiai célokon túlmenően a tudomány csoportos tagadásának sok köze lehet a politikai nézetekhez is, és kevésbé lehet köze az információhoz való hozzáféréshez.
Adrian Bardon, a ’The Truth About Denial’ című könyv szerzője egy, a ’Nieman Lab’-ban megjelent cikkben nemrégiben kifejtette, hogy amikor valamilyen tudományos ajánlás veszélyezteti valakinek az aktuális érdekeit vagy világképét, az illető „politikai, vallási vagy etnikai identitása elég hatékonyan előrevetíti azt, hogy az illető hajlandó-e elfogadni a szakértői véleményt bármely adott politikai kérdésben.”
Egy vizsgálat, amire a könyvében hivatkozik, azt is megállapította, hogy a magasabb tudományos műveltségű emberek nem foglalkoztak többet az éghajlatváltozás kérdéskörével - egy másik megosztó tudományos kérdéssel -, mint a kevésbé művelt emberek.
A tagadás történelmi mintázatai
1919-ben egy januári napon a San Francisco-i Felügyelőbizottság egyik tagja, Charles Nelson kérvényt nyújtott be a polgármesterhez.
Tombolt a spanyolnátha, de a város ’Maszkellenes Szövetségének’ elege lett. Nelson a petícióban azt kérte, hogy James Rolph polgármester törölje el a város maszkhasználatra vonatkozó rendeletét, ami szerintük „sértette a személyes szabadságjogokat”, és ami „nem állt összhangban egy valóban demokratikus nép szellemiségével azáltal, hogy a maszk viselésére kényszerítette azokat az embereket, akik nem hittek annak hatásosságában, és inkább vélték úgy, hogy az veszélyt jelent az egészségükre.”
Ezek a szavak ismerősnek tűnhetnek. És bár a maszkviselés hatékonysága 1919-ben vitatott volt, az ellenérzést valószínűleg a felhasznált anyag és a maszkviselés akkoriban alkalmazott módja okozta.
Az emberek a tarkójukon viselték a maszkjukat. Mások kilyukasztották azokat, hogy tudjanak szivarozni és cigarettázni.
Egy összeesküvés-elmélet szerint az influenzát Németország terjesztette el. A tény azonban az, hogy csakúgy, mint most, a maszkhasználat akkoriban sem jelentett veszélyt az egészségre, és az influenzát nem Németország terjesztette el.
A társadalom hangosabb része azonban egyszerűen tagadta az előtte álló tényeket.
Hogyan kezeljük a csoportos tagadást?
Sokan, akik bonyolódtak már vitába a Facebookon, tanúsíthatják, hogy nem elég vitatkozni az emberekkel.
„A logika és az észérvek nem győznek meg senkit, ha érzelmekről van szó” - mondja Ghaemi. „Általánosságban elmondható, hogy az érzelmekkel az érzelmek szintjén kell foglalkozni, nem pedig az ésszerűség és a logika szintjén.”
Ratner és Ghaemi szerint hatékonyabb megközelítés lehet, ha a tagadás mögött meghúzódó érzésekkel foglalkozunk, nem csupán a tények és irányelvek bemutatására törekszünk.
Ratner szerint itt az ideje, hogy elkezdjék alkalmazni a pszichoanalízis elemeit a közegészségügyi üzenetek megfogalmazása során.
„Arra gondolok, hogy nagy szükség lenne erre a szakértői csoportokban. A pszichoanalízis az utóbbi évtizedekben nem képezte az általános tudományos beszélgetés részét, most viszont a részét kell képeznie.”
Ratner véleménye szerint egy olyan kommunikációs stratégia, ami a háttérben meghúzódó érzelmeket célozza, hatékonyabb lehet.
Ez egy olyan stratégia lehet, mint a CDC kríziskommunikációs irányelvei, amelyek tanácsokat adnak a katasztrófa alatt fennálló mentális állapotok megértésére és a bizalom kiépítésére vonatkozóan.
Ratner egy olyan projekt példájára is utalt, ami hiteles hírvivőket használ egy probléma megoldására - azaz egy veszélyeztetett közösség képzett tagjait, akik hatékonyan tudják átadni az információt a közösség többi tagjának.
A szakértők véleménye szerint a tagadás elleni küzdelemben az első lépés talán az lehet, ha elfogadjuk annak létezését - még akkor is, ha azt olyan új információs csatornák, mint például a közösségi média táplálja.
„Szerintem az egyik jó elképzelés az, hogy az emberi pszichológia természetes folyamataként gondolunk a tagadásra” - mondja Ghaemi. „Csak nagyon sok természetes dolog van, ami ártalmas is.”
A tagadásból a cselekvés felé
A sorskönyvelemzés rámutat, milyen az, amikor az egyes ember életét egy szorongó gyermek irányítja. De milyen eredményre vezet az, amikor a primitív tagadás össztársadalmi szinten zajlik?
A kérdés határozottan nem költői. És a válasz többek között a HIV-fertőzöttségi statisztikákból is kiolvasaható.
A tagadás nem feltétlenül gyengeség, hanem sok esetben a pszichés rendszer gyors, átmeneti önvédelme. A veszély akkor kezdődik, amikor az ideiglenes menedék állandó lakóhellyé válik, és az ember már nem azért tagad, hogy időt nyerjen, hanem azért, hogy ne kelljen semmit tennie.
Az egészségesebb út nem a kényszeres önvád, hanem a fokozatos tudatosítás. Felismerni, mitől félünk, megengedni magunknak a fájdalmas érzéseket, ellenőrizni a tényeket, segítséget kérni, és a következő belátható lépésre összpontosítani.
A tagadás kevés, ha a valóság már cselekvést követel. Ilyenkor nem elég elutasítani, magyarázni vagy másokra mutatni: alkotni, teremteni kell, vagyis olyan választ kell létrehozni, amely valóban közelebb visz a megoldáshoz.
tags: #tagadas #kevesalkotni #teremteni #kell