A röplabda régi szaknyelve és történeti kifejezései

A röplabda régi szaknyelve azokból a kifejezésekből alakult ki, amelyek a játék első szabályait, technikai fejlődését és korábbi mérkőzésrendjét írták le. A mai „szerva”, „forgás”, „feladás”, „ütés”, „sánc” és „libero” szavak mögött olyan történeti változások állnak, amelyek a korlátlan érintésű, eredetileg Mintonette néven játszott szabadidős játékot a hatfős, háromérintéses nemzetközi sportággá formálták.

A régi röplabdás szóhasználat megértéséhez ismerni kell a játék korai elnevezéseit és szabályait: a „Mintonette” nevet, a „volleyball”, vagyis röplabda elnevezés eredetét, a „nyitás” és „adogatás” jelentését, a „labdamenet” és „játszma” történeti használatát, valamint az olyan technikai fogalmak kialakulását, mint a „feladás”, a „lecsapás”, a „sáncolás” és a „forgás”.

A röplabda történeti eredete és első elnevezése

A röplabda története 1895. február 9-én kezdődött, amikor a massachusettsi Holyoke városában egy testnevelési igazgató, William G. Morgan megalkotott egy új szabadidős játékot Mintonette néven. Morgan a tenisz és a kézilabda egyes elemeit is felhasználta az új sport megalkotásakor. Ezt a játékot főleg teremben lehetett játszani, korlátlan számú résztvevővel, és eredetileg a YMCA (Fiatal Katolikus Férfiak Szövetsége) korosabb, de mégis atletikus beállítottságú tagjainak tervezték, a túlságosan is erőszakosnak tartott kosárlabda helyett.

A bevezetőben említett dr. Naismith barátja, William Morgan, a Holyoke YMCA Egyetem testnevelési igazgatója úgy látta, hogy a kosárlabda kimerítő és túl erőszakos a YMCA (Fiatal Katolikus Férfiak Szövetsége) korosabb tagjainak, és kitalált egy másik játékot. Mintonette-nek keresztelte el az 1895-ben született sportot, ám a suli egy másik (szintén springfieldi, akárcsak Naismith) professzora kisvártatva közölte, hogy mivel a labdát röptében ütik meg, a teniszből ismert röptéhez (volley) hasonló módon, miért ne lehetne a játék neve volleyball, azaz röplabda. Az lett.

A sport elnevezése egy 1896-os bemutatómeccs alkalmával született meg. A springfieldi YMCA-ban játszott első bemutatómeccsen az egyik néző, bizonyos Alfred Halstead-et megihlette a játék „röpködő természete” - tőle ered a röplabda név.

A Springfieldben rendezett első, 1896-os bemutatómeccsen az egyik nézőt, bizonyos Alfred Halsteadet megihlette a játék „röpködő” természete - tőle ered a volleyball, vagyis a röplabda név. Ezt követően a springfieldi YMCA kissé módosította a játék szabályait, majd elküldte azt a többi YMCA-nek is országszerte.

A korai szabálynyelv legfontosabb kifejezései

Mintonette

A „Mintonette” volt az új játék eredeti neve. A kifejezés ahhoz a korai állapothoz kapcsolódik, amikor a játék még nem rendelkezett a mai röplabdára jellemző, egységesített technikai és taktikai rendszerrel.

A Mintonette-t főleg teremben lehetett játszani, korlátlan számú résztvevővel. Az első változatban még nem volt meghatározva a csapatok mai értelemben vett hatfős létszáma, és a labdaérintések számát sem korlátozták.

Nyitás és adogatás

A korai szabálynyelvben a „nyitás” és az „adogatás” ugyanahhoz a játékelemhez kapcsolódott: a labda játékba hozásához. A meccs kilenc labdamenetből állt, három nyitással mindkét oldalon.

Egy menet szervával indul: nincs második adogatás, ha az adogatás nem jó, az ellenfélé a pont és a szerválás joga. A játék adogatással kezdődik, amikor a játékos a labdát a háló fölé küldi, az ellenfél oldalára célozva.

A William G. Morgan által papírra vetett első szabályok szerint szervahiba esetén engedélyezett volt egy második próbálkozás, de ha a labda fennakadt a hálón, úgy az ellenfél kapott pontot - kivéve, ha ez az első szervapróbálkozásnál történt meg.

Labdamenet

A „labdamenet” a labda játékba hozásától annak talajra éréséig, hálóban fennakadásáig vagy szabálytalanság miatti megállásáig tartó játékrész. A röplabda technikailag alighanem a legnehezebb labdasport, hiszen a játék csak addig tart, amíg a labda a levegőben van - amint földet ér, vége a menetnek.

Így folytatódik a játék, amíg a labda le nem esik, el nem akad a hálóban, valaki nem hibázik vagy szabálytalankodik. Ha a labda talajt ér, a menetnek vége.

Ha a vonalakon belül ér padlót, akkor a másik térfélen lévő csapaté a pont. Ha a vonalakon túl, akkor az a csapat bukta el, amelynek a játékosa utoljára érintette.

Játszma és mérkőzés

A régebbi szabályok szerint egy meccs kilenc labdamenetből állt, három nyitással mindkét oldalon. Később a mérkőzés felépítése a játszmák és a pontok rendszeréhez igazodott.

Egy röplabda-mérkőzés megnyeréséhez három szett elhódítása szükséges. Egy-egy szett 25 pontig tart, ha ötödik, döntő játszmára kerül sor, ott elég 15 pontot elérni.

Megszűnt a régi szabály, hogy pontot csak a szerváló csapat érhet el - 2000 óta minden menet számít. Két pont különbségnek muszáj lennie, nincs plafon, mint régen, amikor 17-ig tarthatott csak egy játszma.

A röplabda szabályainak korábbi változataiban a győzelmet jelentő pontmennyiség is eltért a maitól. 1917-ben 21-ről 15-re csökkent a győzelmet jelentő pontmennyiség.

A korai pálya és a mérkőzés szerkezete

A William G. Morgan által papírra vetett első szabályok a háló méretét 1,98 méterben (6 láb és 6 hüvelyk), a pálya méretét pedig 7,6×15,2 méterben (25×50 láb) határozták meg, a játékosok számát azonban nem korlátozták.

A Morgan által papírra vetett első, kezdetleges szabályok a háló méretét 1,98 méterben, a pályáét pedig 7,6×15,2 méterben határozták meg, s ekkor még a játékosok számát nem korlátozták. Egy-egy meccs kilenc labdamenetből állt, és mindkét csapat játékosai korlátlanul érinthették a labdát, mielőtt átütötték volna azt az ellenfél térfelére.

A mai pálya mérete 9 m × 18 m. A pályát egy 9,5 m × 1 m méretű háló két részre osztja. A háló teteje férfiaknál 2,43 méter, nőknél 2,24 méter magasan van, de ez változhat a kezdők és a veterán játékosok számára.

A pálya 18×9 méter, a háló 2.43 centi magas a férfiaknál, 2.23 centis a nőknél. A 9x18 méteres pályát középen egy háló választja ketté, amelynek magassága a férfiaknál 243, a nőknél 224 cm.

A „korlátlan érintés” korszakától a három érintésig

A korai röplabdában mindkét csapat korlátlanul érinthette a labdát, mielőtt átütötte volna azt az ellenfél térfelére. Ez a szabály jelentősen eltért a modern játéktól, amelyben a csapatnak legfeljebb három érintés áll rendelkezésére.

A sportág fejlődése nyomán a játék felgyorsítása érdekében térfelenként már csak három labdaérintést engedélyeztek, a labdakezelés módját megszigorították, meghatározták az úgynevezett forgásszabályokat, és ezzel egyidejűleg a játékosok számát hatra csökkentették.

A játékosok számát csapatonként hatra korlátozták, az egymás utáni ütések számát pedig háromra korlátozták. Négy évvel ezután bevezették a három érintés szabályát, és az ütő-segédvonalat is felfestették.

A röplabda csapatsport, amelyet két, egymástól egy magas hálóval elválasztott csapat játszik egy labdával, amit főleg kézzel és karral (ritkábban más testrészekkel) érintve tartanak mozgásban a pálya légterében. Mindkét csapat háromszor érintheti meg a labdát (ebből a szempontból a sáncérintés nem számít), mielőtt továbbítja azt a másik térfélre.

A régi technikai szókincs

Fogadás

A „fogadás” az ellenfél adogatásának vagy támadásának első csapatérintése. A labdamenet átlagos ritmusa a modern röplabdában a fogadás, a feladás és az ütés egymásutánja.

A labdamenet ily módon a következő mozzanatok sorozatából áll: fogadás, feladás, ütés. A labdát csak ütni szabad, megfogni nem.

A védekező játékosok csuklóérintéssel és alkarérintéssel igyekeznek a labda alá helyezkedni, de nem ritkán vetődve egy kézzel, sőt néha lábbal próbáljak a talaj közelében még megjátszani a játékszert.

Feladás

A „feladás” a támadás előkészítésére szolgáló technikai mozdulat. A feladó olyan helyzetbe hozza a labdát, amelyből a támadó játékos lecsaphatja vagy más módon az ellenfél térfelére továbbíthatja.

A röplabdázás közben a labdát kosárérintéssel adják fel egymásnak a játékosok, és a háló fölé emelkedve igyekeznek leütni. A röplabda fejlődésében 1916-ig tartott az a folyamat, amelyben felfedezték a feladás és a lecsapás erejét.

Lecsapás és ütés

A „lecsapás” vagy „ütés” a támadás olyan formája, amelyben a játékos a háló fölött erőteljesen az ellenfél térfelére juttatja a labdát. A Fülöp-szigeteken már 1920-ban lecsapták a labdát a háló fölött, és nem sokkal később már hátulról készítették elő a támadásokat.

A támadás célja, hogy a labda az ellenfél térfelén essen le, vagy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az ellenfél hibázik. A labda birtokában levő csapat a támadó fél.

Sánc és sáncolás

A „sánc” vagy „sáncolás” a hálónál végrehajtott védekező mozdulat, amelynek során az első sor játékosai megpróbálják megakadályozni, hogy az ellenfél támadása átjusson a hálón.

A visszaütést az ellenfél felugró játékosai sáncolással (tenyérrel, karral) igyekeznek megakadályozni. További gyakori akciók közé tartozik a blokkolás, amikor az első sorban játszó játékosok megpróbálják megakadályozni, hogy a labda átjusson a hálón.

A sáncérintés a három csapatérintés számításakor nem számít bele a csapat három érintésébe. Mindkét csapat háromszor érintheti meg a labdát (ebből a szempontból a sáncérintés nem számít), mielőtt továbbítja azt a másik térfélre.

Kiásás

A „kiásás” olyan védekező mozdulat, amelynek célja, hogy a játékos az ellenfél erős támadása után játékban tartsa a labdát. A kiásás gyakran alacsony testhelyzetben, vetődéssel, egy- vagy kétkaros érintéssel történik.

A kiásás, egy védekező mozdulat, amelyet arra használnak, hogy az ellenfél támadása után játékban tartsák a labdát. A játék csak addig tart, amíg a labda a levegőben van - amint földet ér, vége a menetnek.

Alkarérintés és kosárérintés

Az „alkarérintés” a védekezésben és a fogadásban használt alaptechnika, míg a „kosárérintés” elsősorban a feladás hagyományos megnevezéséhez kapcsolódik. A két technika különböző testtartást és labdaérintést kíván.

A védekező játékosok csuklóérintéssel és alkarérintéssel igyekeznek a labda alá helyezkedni. A röplabdázás közben a labdát kosárérintéssel adják fel egymásnak a játékosok.

A forgás régi szabálya és történeti jelentése

A „forgás” a csapat játékosainak meghatározott sorrendben történő helyváltoztatása. A forgás célja, hogy az adogatási jog megszerzése után minden játékos új pozícióba kerüljön, és az adogatás joga új játékosra szálljon.

Miután megtörtént az adogatás, mindenki változtathatja a helyét - ugyanakkor minden pontnyerést követően kötelező módosítani az alapfelálláson. Az ún. „forgás” során az óra forgásával ellentétes irányban odébb kell menni egy pozícióval mindenkinek.

Fontos, hogy minden elvesztett labdamenetet követően az adogatást elnyerő csapat játékosainak forgást kell végrehajtani. Vagyis minden játékosnak új pozíciót - meghatározott sorrendben - kell elfoglalnia, és új játékosra kerül az adogatás sora.

Ha ezt egy csapat eltéveszti, a hiba pillanatától a hiba felfedéséig akár az összes pontját elvesztheti. A pálya zónákra van osztva, szabályozva a játékosok rotációját, hogy egyenlő részvételt biztosítson az első és hátsó sorok pozícióiban, ezzel is hangsúlyozva a sokoldalú képességek fontosságát a csapat minden tagja számára.

Az óramutató járásával kapcsolatos irány

A történeti és modern leírásokban a forgás irányának megnevezése nem minden esetben azonos módon szerepel. A szabályrendszer lényegi eleme azonban az, hogy a játékosok meghatározott sorrendben foglalják el a következő pozíciót.

Ha egy csapat elnyerte a szerválás jogát, akkor forgás következik. A csapat tagjai az óramutató járása szerinti irányban forognak.

Az első és a hátsó sor történeti szerepe

Egy normál röplabdacsapat egy adott időpontban hat játékosból áll a pályán. A játékosok két sorban helyezkednek el: három az első sorban, a hálóhoz legközelebb, és három a hátsó sorban.

Egy csapat egyszerre hat embert vonultat fel a háló egyik oldalán: három áll elöl, három mögöttük. Az első sor játékosai általában a támadásra és a blokkolásra, míg a hátsó sor játékosai a védekezésre és a támadások előkészítésére koncentrálnak.

A háló 3 méteres közelében a 6-ból csak 3 támadó játékos tartózkodhat csapatonként. A két csapat a két térfélen tartózkodik 6-6 fős létszámban.

A libero mint újabb történeti kifejezés

A „libero” a röplabda egyik később kialakult posztja, ezért nem tartozik a legkorábbi szaknyelvhez. A régi, hagyományos forgást az utóbbi időben megváltoztatták: 2000 óta lehetőség van egy libero szerepeltetésére.

A libero egy védekező specialista, aki a többiekétől eltérő színű mezben játszik, kimarad a forgásból, csak a hátsó sorban állhat, nem szerválhat, nem sáncolhat, és nem ütheti meg azokat a labdákat, amelyek magasabban vannak a háló tetejénél.

A liberó egy speciális védekező specialista, aki - a nyitás kivételével - tetszés szerinti posztra cserélhető. Amennyiben a forgás következtében egy adott pozícióba kedvezőtlen adottságú játékos kerül, azt lecserélhetik a liberóval, de akár más játékossal is.

Ezt többek között azért találták ki, mert a röplabda-csapatok mind inkább kezdtek hasonlítani az égimeszelők gyülekezetére, a 180 centis klasszisok kezdtek kiszorulni a legjobb csapatokból is - a trénerek ugyanis tartottak attól, hogyha az „efféle törpék” a forgás során a hálóhoz kerülnek, képtelenek lesznek hatékonyan sáncolni.

Megtartandó a kisebb termetű tehetségeket, létrehozták az új posztot: a libero egy védekező specialista, aki a többiekétől eltérő színű mezben játszik, kimarad a forgásból, csak a hátsó sorban állhat, nem szerválhat, nem sáncolhat, és nem ütheti meg azokat a labdákat, amelyek magasabban vannak a háló tetejénél.

A labdaérintés történeti változásai

A korai szabályok még megengedték, hogy a csapatok korlátlanul érintsék a labdát, mielőtt átjuttatták volna az ellenfél térfelére. A modern szabályok ezzel szemben legfeljebb három egymást követő érintést engednek meg.

A csapatoknak legfeljebb három egymást követő érintés áll rendelkezésükre, hogy a labdát a háló fölött visszaadják. Ezek az érintkezések általában egy ütésből (vagy passzból), egy szettből és egy spiccből (vagy támadásból) állnak.

Egy csapat háromszor érhet a labdába, utána át kell ütnie a hálón (azaz a játék átlagos ritmusa ekképp fest: fogadás, feladás, ütés). A labdát pihentetni vagy hordozni nem szabad.

Az ütések, amelyeket a játékosok egymást követő érintkezését korlátozó és a labda pihentetését vagy hordozását tiltó röplabda szabályok szabályoznak, a tisztességes játék fenntartását és az egyéni dominancia megakadályozását célozzák.

A láb használata és a régi labdakezelési szabályok

1996 előtt a játékosok nem érhettek hozzá a labdához a csípő alatti testrészeikkel - azóta viszont használhatják a lábukat: a legszebb mentéseket ezzel adják elő a legjobbak.

A régi szabályokhoz képest ez jelentős változás, mert korábban a labdakezelés főként a kézhez, a karhoz és a felsőtesthez kapcsolódott. A modern játékban a talaj közelében végrehajtott mentésekhez a láb használata is megengedett.

A hölgyek - ujjaik védelmében - megfoghatták, majd vissza is dobhatták a labdát. Ez a korai szabály jól mutatja, hogy a játék kezdeti labdakezelési előírásai még jelentősen különböztek a későbbi, szigorúbb technikai követelményektől.

A hibák és szabálytalanságok régi megnevezései

A röplabdás szaknyelvben a „hiba”, a „szabálytalanság”, a „szervahiba”, a „hálóérintés”, a „vonalérintés” és a „kint” olyan kifejezések, amelyek egyaránt a labdamenet lezárását és az ellenfél pontszerzését írják le.

Szervahiba esetén engedélyezett egy második próbálkozás, de ha a labda fennakadt a hálón, úgy az ellenfél kapott pontot - kivéve, ha ez az első szervapróbálkozásnál történt meg. A mai szabály szerint nincs második adogatás, ha az adogatás nem jó, az ellenfélé a pont és a szerválás joga.

Szintén az ellenfélé a pont, ha a labdát a hálótartó oszlop mellett, de a háló tetejének vonala alatt ütik át a túlsó térfélre. Ugyancsak pontvesztéssel jár, ha egy játékos bármilyen szituációban hozzáér a hálóhoz, vagy lábával érinti a félpályán felfestett vonalat.

A hibák és a szabálytalanságok, mint például az adogatási vonal átlépése vagy a háló érintése, nemcsak büntetést vonnak maguk után, hanem a játék lendületét is az ellenfél javára fordíthatják.

A pályán kívüli labdakezelés

A labda a talajt érés pillanatáig a képzeletbeli térfél hosszanti és szélességi kiterjesztéséről bárhol megjátszható, azaz egy játékos akár a terem végéből is visszaütheti, ha utoléri. Szerválni szintén bárhonnan lehet az alapvonal mögül.

Ha a vonalakon túl ér a labda, akkor az a csapat bukta el a labdamenetet, amelynek a játékosa utoljára érintette. Ha a labda a pályán kívülre kerül, az ellenfél kap pontot.

A cserék történeti szabályai

A mérkőzések folyamán megkötés nélkül lehet a játékosokat cserélni. A későbbi szabályozások azonban korlátozták a cserelehetőséget.

Egy csapatban hatszor lehet cserélni egy játszma során - a libero cseréje ebben nem számít bele, őt ugyanakkor legalább egy pont erejéig mindenképpen le kell hozni a szett során.

Ha egy cserejátékost cserélnek el ugyanabban a szettben, az később már nem térhet vissza, és nem küldhető be a helyére ugyanaz, akinek a helyére bejött. Egy csapat hat kezdő játékosból, öt cserejátékosból és egy liberóból áll.

A régi röplabdás szaknyelv időrendben

A röplabda szaknyelvének nemzetközivé válása

A világ sok részére kiterjedő YMCA-hálózatnak hála a sportág hihetetlen gyorsasággal terjedt: miközben Athénben első ízben gyülekeztek az olimpikonok, Japánban már ütötték a labdát a háló fölött, és a többi ázsiai nemzet is hamar bekapcsolódott.

Külföldön elsőként Kanada fogadta be a röplabdát, 1900-ban. A sportág eleinte elsősorban az amerikai kontinensen terjedt el, néhány év múlva azonban már Kínában, Japánban és a Fülöp-szigeteken is ismerték.

Európába az amerikai katonák hozták el a sportágat az első világháború idején, itt elsősorban a hűvösebb keleti vidékeken lett igazán népszerű. Az I. világháborút követően gyors ütemben nőtt a népszerűsége Európában is.

A kezdeti teremjátékot már szabadtéren is űzték, tornákat is rendeztek, és a fejlődés nyomán szükségessé vált a játékszabályok módosítása. A szabályok egységesítése fokozatosan alakította ki a ma is ismert szaknyelvet.

Az FIVB és a modern terminológia

A sportág nemzetközi szintű elismerése és szervezése 1947-ben történt meg, amikor megalakult a Fédération Internationale de Volleyball (FIVB). Ez a szervezet a röplabdajátékokat koordináló nemzetközi egyesület.

1947-ben alakult meg a Fédération Internationale de Volleyball (FIVB), a röplabdajátékokat szervező nemzetközi szövetség. A FIVB azóta is felelős a röplabda szabályainak és előírásainak felügyeletéért, és szükség esetén módosításokat eszközöl, hogy a sportág tisztességes és a modern sportági normáknak megfelelő maradjon.

A FIVB megalakulása után hamarosan megrendezték az első világbajnokságokat: 1949-ben bonyolították le az első férfi, majd 1952-ben az első női bajnokságot. A sportág 1964-ben került az olimpiai játékok műsorára, s annak azóta is része.

A strandröplabda történeti kifejezései

A röplabda szabadtéri változata, a strandröplabda a kaliforniai Santa Monica tengerparti strandjairól indult világhódító útjára. A hobbisportból az 1950-es években vált szabályokkal rendelkező sporttá, amit az FIVB 1986-ban hitelesített.

Strandröplabdánál nagyjából hasonlóak a szabályok, de itt egy csapatot két játékos alkot, csere nincs. A játékot homokborítású pályán játsszák, mérete 8×16 m.

A játszmánként elérendő pontszám itt 21, az esetleges harmadik (döntő) játszmában 15. Ez a játék 1996 óta szerepel az ötkarikás műsorban.

A röplabda magyar szaknyelvének történeti háttere

Magyarországon a II. világháború előtt gyakorlatilag ismeretlen volt a röplabdasport. Azt követően azonban - elsősorban a játékot szabadidejükben játszó szovjet hadsereg katonáinak jóvoltából - gyorsan nőtt a népszerűsége, olyannyira, hogy 1946 decemberében megalakult a Magyar Röplabda Szövetség.

A Magyar Röplabda Szövetség 1946-ban alakult. A tizennégy alapító nemzet között ott volt Magyarország is.

Az első bajnokságot 1947-ben írták ki, s a következő évben már 4500 csapat versenyzett a különböző szintű bajnokságokban. 1948-ban országos felhívás - Alakítsunk röplabda csapatokat! - hatására sorra alakultak röplabda csapatok, szakosztályok a sportegyesületekben, vállalatoknál, iskolai sportkörökben.

A fejlődést az is elősegítette, hogy az Országos Sporthivatal Sportvezető és Sportoktató Intézete 1949 májusában röplabda segédoktatói tanfolyamot rendezett Miskolcon, a Diósgyőri Stadionban.

A magyar röplabdás hagyományos kifejezések és játékelemek

A magyar röplabdázás legfényesebb időszaka az 1960-as, 1970-es évekre esett. A férfiválogatott 1963-ban, a női 1975-ben szerzett Eb-ezüstérmet.

Mind a női-, mind a férfiválogatott szerzett Eb-ezüstöt és bronzot, de míg a férfiak az 50-es, 60-as években, addig a nők a 70-es, 80-as években. Olimpián a nők három, a férfiak egy alkalommal vettek részt.

A magyar röplabdás hagyományban ugyanazok a játékelemek honosodtak meg, mint a nemzetközi szaknyelvben: az adogatás, a fogadás, a feladás, a lecsapás, a sánc, a védekezés és a forgás. Ezek a szavak a sportág történeti rétegeit is őrzik.

A régi és a mai kifejezések megfelelése

A régi szaknyelv és a röplabda játékelmélete

A röplabda régi szaknyelve nem csupán elnevezéseket őriz, hanem a sportág fejlődésének logikáját is megmutatja. A „nyitás” a játék kezdetére, a „fogadás” az első védekező érintésre, a „feladás” a támadás előkészítésére, a „lecsapás” a támadó befejezésre, a „sánc” pedig az ellenfél támadásának megállítására utal.

A sportág nem csak az erő és a mozgékonyság, hanem stratégiai gondolkodást és precíz technikát is igényel. Ez a játék egyéni ügyességet és kollektív koordinációt egyaránt igényel, így ideális tevékenység a bajtársiasság és a fizikai erőnlét fejlesztésére.

A röplabda csapatsportág, amelyet két - egymástól hálóval elválasztott - hatfős együttes játszik labdával. Mindkét együttes háromszor érintheti meg a labdát, s legkésőbb a harmadik érintésre továbbítania kell azt a másik térfélre.

A játék célja, hogy az ellenfél hibázzon előbb. A cél a labda leütése az ellenfél térfelén úgy, hogy maximum háromszor érhet bele egy csapat, mielőtt átjuttatja az ellenfél térfelére.

A szaknyelvben fennmaradt történeti szemlélet

A röplabda régi kifejezései azért maradtak használatban, mert a sportág technikai fejlődése nem törölte el teljesen a korábbi szavakat, hanem új jelentésekkel egészítette ki őket. A „nyitás” és az „adogatás”, a „lecsapás” és az „ütés”, valamint a „sánc” és a „blokk” egymás mellett élő megnevezések.

A régi hagyományos forgás, a három érintés, a fogadás-feladás-ütés sorrendje és a labdamenet fogalma mind azt mutatja, hogy a mai röplabda a korai Mintonette szabályainak folyamatos átalakításából jött létre.

A röplabda történeti szaknyelve így egyszerre sporttörténeti emlék és gyakorlati terminológia: a Mintonette az eredetet, a volleyball az elnevezés megszületését, a nyitás és az adogatás a játék kezdetét, a feladás és a lecsapás a támadást, a sánc és a kiásás pedig a modern védekezés kialakulását őrzi.

tags: #a #roplabda #szaknyelve #regen