Az angol középosztálybeli gyerekek, akiktől elvették a gyerekkorukat

Az angol történelemben számos olyan gyermek élt, akinek a gyerekkorát nem játék, tanulás és biztonság, hanem munka, nélkülözés, intézeti magány, társadalmi előítélet vagy a felnőttek döntései határozták meg. A jelenség különösen élesen látható a 19. század iparosodó Nagy-Britanniájában, amikor a társadalmi osztályhelyzet szinte már születéskor kijelölte, ki milyen életre számíthat.

Az ipari forradalom a szegények számára kétségkívül az életfeltételek romlásával járt. Ugyanakkor a gazdagokra is hatást gyakorolt: példátlan mértékben meggazdagodtak. Ennek eredményeként a társadalom egyes rétegeinek életszínvonalában tapasztalható eltérés nagyobb lett, mint azelőtt és talán bármikor azóta.

Amikor a társadalmi helyzet az élet hosszát is meghatározta

Az 1830-as években a középosztálybeli londoniak joggal számíthattak rá, hogy 44 éves korukig élnek, viszont a munkásosztály tagjai esetében ez a szám csak 22 év, vagyis éppen feleannyi. A munkásosztályba tartozó emberek az olyan városokban, mint Liverpool, Preston és Manchester szerencsések voltak, ha megérték a 19. életévüket, abban az időben, amikor az Egyesült Királyságban a születéskor várható átlagos élettartam 40 életévnél is magasabb volt.

Ashton-under-Lyne csatornázatlan utcáin a kisiparosok születéskor várható élettartama csak 13 év volt: kevesebb mint a harmada a gazdagabb polgártársaikénak. (Az adatokat alapvetően befolyásolja az akkor rendkívül magas csecsemő- és gyermekhalandóság.)

A lakosság több mint 70 százalékát kitevő munkásosztálynak nem adatott meg a választás lehetősége. A középosztálybeliek hasonlóan megválogathatták, miből éljenek. A fiatalabb fiúk és azok, akik állásért folyamodtak, jól fizetett, tiszteletet parancsoló, hazafias szolgálatba álltak: például tiszti kinevezést szereztek a hadseregben vagy a haditengerészetben; nagykövetségeken, a parlamentben vagy az egyházban vállaltak tisztséget.

Azok, akik voltak olyan szerencsések, hogy mezőgazdasági munkásként dolgozhattak, átlagosan akár 36 évig is elélhettek - csaknem kétszer olyan hosszú ideig, mint az iparvárosokban élő rokonaik. De egyre kevesebben tudtak elhelyezkedni a mezőgazdaságban, ahogy egyre több gépet alkalmaztak, még több művelésre alkalmas földet foglaltak el a juhtenyésztés céljaira, és egyre több élelmiszert importáltak.

A gyerekek, akiket munkára adtak

Sokaknak csupán annyi lehetőség maradt, hogy elmentek szolgának, esetleg egy gyárban vagy üzemben dolgoztak. Robert Blincoe életútja jól szemlélteti, mit jelentett ez. 1792-ben született Londonban, négyéves korában árvaságra jutott, és dologházba került.

Onnan hétéves korában eladták egy Nottingham melletti üzem tulajdonosának. A következő 14 évben naponta 14 órán át a hét hat napján a fonógépek mellett poros környezetben, fizetés nélkül kellett dolgoznia. Ruházata minimális volt; nem kapott szappant, hogy moshasson, és nem etették rendesen.

Cipót kezdett lopni az üzem disznóóljából, de a disznók nemsokára rájöttek, hogy lop, és amikor látták közeledni, beletaposták a kenyeret a sárba. Folyton hasmenéstől szenvedett, rendszeresen verték, és fiatal sorstársaihoz hasonlóan elveszítette végtagjai egy részét a gépek mellett.

Egy napon rémülten látta, hogy egy vele egykorú lányt szoknyájánál fogva elragad a fonógép. Hallotta, amint a csontjai elpattannak a fonógép alatt, és a vére „szétfröccsent, mint a víz a körbeforgatott felmosóból”. Később megpróbált megszökni a fonóüzemből, de gyorsan elkapták, és visszavitték; díjat fizettek annak az embernek, aki rátalált.

Azok, akik ilyen körülmények közül indultak az életbe, iskolázatlanul, minden mást is nélkülözve, általában rövid életre és kemény munkára ítéltettek. Blincoe, amikor nagykorú lett, villámgyorsan otthagyta az üzemet, de sokan egész életükben ott maradtak, és vagy a por miatt haltak meg, vagy a sérüléseik végeztek velük.

Bányák, gyárak és életveszélyes munkahelyek

Rengeteg férfi, nő, fiú és lány dolgozott bányákban. 1813-ban Cumberlandben, 200 méterrel a föld felszíne alatt Richard Ayton felemelte a lámpását, és csillék hosszú sorát pillantotta meg, amit fiatal lányok húztak a vaksötét alagutakban.

Azt írta, hogy odalenn mindenkit „rendkívüli nyomor jellemez. A mértéktelen munka és a gyilkos légkör a betegség és a pusztulás jelével jelölte meg az arcukat; jórészt félmeztelenek, a kosztól tetőtől talpig elfeketedtek, és olyan mértékben torzultak és használódtak el, hogy úgy néztek ki, mint a közönséges emberi fajból aláhullott elátkozottak a purgatóriumban, akiket arra ítéltek, hogy életüket szomorú árnyékként töltsék.”

Az ipari termelés, bármilyen fajta is volt, valószínűleg hozzájárult a munkások rossz egészségi állapotához és korai halálukhoz. A festők és zománcozók ólommérgezést kaptak, a szabók krónikus szív- és gyomorproblémáktól szenvedtek, a kéményseprő fiúk hererákot kaptak.

A legrosszabb munkafeltételeket az acéliparban lehetett találni, különösen Sheffieldben. A munkások rosszul szellőztetett pincékben dolgoztak, és rengeteg por töltötte meg az üzemet. Sheffieldben a legtöbb kohász 28 éves korára meghalt, a 90 százalékuk nem érte meg a 40. életévét.

Éhező gyerekek és alultáplált családok

A társadalom legszegényebb rétegei ugyanúgy táplálkoztak, mint középkori elődeik: nagyon kevés fehérjét fogyasztottak. David Davies tiszteletes, aki a mezőgazdasági munkások életkörülményeit vizsgálta az 1790-es években, sok példát idéz.

Tipikus volt annak a berkshire-i párnak és öt gyermekének az esete, akik 7 és fél gallon (nagyjából egy véka) lisztet vásároltak minden héten a napi kenyerükhöz, és mellé 1 font (mintegy fél kiló) szalonnát. Vettek még egy kis teát is, sót, cukrot és vajat. Ennyi volt.

Nem ettek halat, se sajtot, se zöldséget, csak azt, amit maguknak termeltek. Még sört sem ittak. Teljes jövedelmükből, 8 shilling 6 pennyből hetente 8 shilling 3 penny ment el ennivalóra. A legtöbb étkezés kenyérből és vajból állt.

Így, amikor a liszt ára 1800-ban Berkshire-ben a háromszorosára emelkedett, nyomorúságos életük lett. Mindenki teázott, de a gazdagok által fogyasztott finom teákat világok választották el a szegények által ivott, pár használt tealevéllel színesített víztől.

A földeken dolgozó családok ki tudták használni a házukhoz (feltehetőleg) tartozó kertet. A Brit-szigeteken a XVIII. század folyamán pont ezért terjedt el a burgonyatermesztés. Vagyis a kert életeket mentett.

Azoknak, akik a túlnépesedett városi nyomortelepeken laktak, nem volt lehetőségük arra, hogy megtermeljék a betevő falatjukat. Nem a kiegyensúlyozott étrend volt fontos a számukra, hanem az, hogy legyen mit enniük.

Anyák és újszülöttek kiszolgáltatottsága

Az alacsonyabb néposztályokban az anyáknak és az újszülötteknek különleges nehézségekkel kellett szembenézniük. Először is az anyák alultápláltak voltak.

Azok a gyerekek, akik Ausztráliába kerültek, nagyjából 5 cm-rel magasabbra nőttek, mint a szüleik, mivel Angliában az emberek alacsonyabbak voltak az élelemhiány miatt.

A jómódú családok, amikor a szülésre került a sor, megengedhették maguknak, hogy orvosi szaktudással felfegyverkezett szülészeket, bábákat és orvosokat hívassanak. Némelyik magánorvos a pályája során az anyák körében csupán 0,2 százalékos halandóságot tapasztalt.

A szegények csak korlátozott mértékben jutottak hozzá a professzionális orvosi segítséghez, ezért az asszonyok és csecsemőik sokkal sűrűbben haltak meg szülés következtében. Amennyiben mindannyian túlélték, az anya alultápláltsága a gyerek életben maradási esélyeire is kihatott.

Ez volt az egyik fő oka, hogy a várható élettartam alacsony volt: sok munkáscsaládban született csecsemő nem maradt életben. Liverpoolban a gyerekek 53 százaléka halt meg ötéves kora előtt, Prestonban ez a szám felment 57 százalékra.

Ezek a számok csaknem teljesen megegyeznek a Nyugat-Indiákon élő rabszolgák adataival. A csecsemőhalálozások bizonyára sok anya élni akarását felemésztették, de a helyzet olyan szörnyű volt, hogy a gyerekhalál néha megkönnyebbülést jelentett, mert akkor legalább kevesebb szájat kellett etetni.

Amikor a gyerek halála lett a család megélhetése

Még ennél is megdöbbentőbb a családok kétségbeesett stratégiája, amivel saját gyermekeik halálából akartak megélni. A nyomasztó helyzetben élő családok egy vagy több temetkezést segélyező társaságba is bejegyeztették az újszülöttet, és amikor a gyerek beteg lett, hagyták meghalni, majd jelentkeztek a biztosítási pénzért.

Néha arra kérték a lakbérbehajtókat, hogy várjanak pár napot, amíg a gyerek meghal. Egyszer egy gazdag lancashire-i nemesasszony meghallotta, hogy a szoptatós dajkájának megbetegedett a gyereke, ezért kedvesen felajánlotta, hogy elküldi az orvosát.

Az anya azt válaszolta, hogy: „Ne is törődjön vele, asszonyom, két temetkezési társaságban is benne vagyunk.” A temetkezési társaságba belépő szülők hat hónaposnál fiatalabb csecsemői esetében 35 százalékkal volt valószínűbb, hogy meghalnak, mint azok esetében, akiknek szülei nem voltak tagjai ilyen társaságnak.

Nyomornegyedekben felnőni

A vidéki birtokából származó nagyjából 2000 fontos évi jövedelemmel rendelkező köznemes megengedhetett magának egy londoni házat, valamint egy mahagóni bútorokkal telizsúfolt vidéki kastélyt, amit Hepplewhite és Sheraton mintájára terveztek, és Reynolds, Gainsborough, valamint a korszak sok más brit művészének művei díszítettek.

Az 1820-as évekre a legtöbb úri lakban volt vízöblítéses vécé és mosakodási lehetőség. Néhányuknak még fürdőszobájuk is volt hideg-meleg folyó vízzel.

Ezzel ellentétben a dolgozók, akik a dzsentriknek a házakat építették, az 1820-as években elégedettek lehettek, ha hetenként 15 shillinget kaptak. A gyári és egyéb fizikai munkások még ennél is kevesebbet kerestek, a szolgák pedig náluk is kevesebbet. Több százezer nőnek és férfinak nem volt rendszeres munkája.

Lakóhelyük tényleg rettenetes volt, különösen a gyorsan növekvő ipari városokban. A St. Giles egyházközségben, Londonban az egyik földmérő felkeresett egy nyomornegyedet, és látott olyan udvart, amit a túlcsordult árnyékszék tartalma borított csaknem 15 cm magasan, és téglákat raktak le, hogy a lakók száraz lábbal át tudjanak kelni rajta.

Az északi városokból a hatósági ellenőrök rendszeresen jelentettek hasonló viszonyokat. Liverpool bizonyos részein az emberek kis zsákutcákban álló házakban zsúfolódtak össze, ahol a népsűrűség olyan volt, hogy több mint 1000 ember jutott 0,4 hektár területre.

A pöcegödrökből és a bűzös szemétből származó folyadék beborította odakint a földet, és átszivárgott a pince falán, ahol sokan kénytelenek voltak aludni. Az udvarokban a közösségi budiknak nem volt ajtajuk, mert a bérbeadó szerint akkor elvitték volna tűzifának.

A hajléktalanok panziókban zsúfolódtak össze, gyakran a padlón vagy a községi istállókban aludtak, éjszakánként 2 pennyért, ahol minden elképzelhető betegség gyorsan terjedt a fürdetlen testek között: olyan halálos betegségek is, mint a himlő, a tuberkulózis és az 1830-as évektől a kolera.

A napfény nélküli gyerekkor és az „open air school”

A XIX. század végén, a XX. század elején, a nagyvárosok létrejöttével, egyre nagyobb mértékben terjedt tuberkulózis, azaz a tbc. A fertőzés terjedésének két fő oka a túlzsúfoltság és az alultápláltság volt ugyan, de sokan vélték úgy, hogy a megelőzését segíti a napfény és a megfelelő szellőzés.

És bár ez önmagában nem teljesen igaz, ma már pontosan tudjuk, hogy a friss levegő valóban elengedhetetlenül fontos, ahogyan a napsütésre is szükségünk van testi és mentális jóllétünk érdekében. Ha nem pont a tuberkulózis megelőzésére, hát a D-vitamin-termelődés elősegítésére, az angolkór nevű, egy évszázada még gyerekek tömegeit sújtó betegség elkerülésére.

A hat éven felüli gyerekek számára az úgynevezett „open air school” („iskola a szabadban”) elnevezésű kezdeményezéssel próbálták biztosítani a lehető legtöbb szabadban töltött időt.

Ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy alkalomszerűen, például tornaórán kivitték a diákokat a természetbe; magát az iskolai oktatást helyezték ki egy-egy, a városközponttól, a gyáraktól és a magas épületektől távolabbi helyre.

Erre jellemzően a nyári időszakban került sor. A szabadban zajló oktatásra eltérő épületeket vettek igénybe (vagy állítottak össze akár helyben). Volt, hogy korábbi laktanyát alakítottak át erre a célra, esetleg (katonai) sátrakat, de előfordult, hogy - ha az időjárás lehetővé tette, akkor - simán csak a padokat vitték ki, és a szabad ég alatt zajlottak az órák.

Ha erre nem adódott is mindig lehetőség, a cél az volt, hogy hatalmas, nyitott ablakokkal felszerelt termekben történjen az oktatás, sőt bentlakásos iskola esetén az alvás is.

Európa néhány országában (például Nagy-Britanniában és Franciaországban) pavilonszerű épületeket emeltek, amelyekben a korabeli szanatóriumokhoz hasonló volt az elrendezés: tágas, jól szellőző helyiségek, hosszú ablakokkal szegélyezett folyosók.

A németországi Waldschule Charlottenburg volt az első 1904-ben, ezt követte a belgiumi, majd 1907-ben Svájcban, Itáliában, Franciaországban létesültek ilyen kihelyezett iskolák, de 1910-ben Magyarországon is építettek ilyeneket. Angliában a harmincas évek végére több mint száz open air school létesült, sok közöttük bentlakásos volt.

A babaketrecek: friss levegő rácsok mögött

Az a megközelítés, hogy a gyerekek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlenül fontos a friss levegő és a napfény, egyre inkább elterjedt a társadalom egészében.

A nagyobb, sűrűn beépített városokban, az apró, egészségtelen kialakítású lakásokban azonban nehéz volt gondoskodni a megfelelő szellőzésről, ezért jöhetett az ötlet, hogy a csecsemőket egyfajta speciális ketrecben helyezzék ki „napozni”.

Ezek az úgynevezett baby cage-ek az Amerikai Egyesült Államokban terjedtek el. Bár a szerkezet első ránézésre meglehetősen ijesztő, börtönszerű képzetet kelt a vasrács miatt, valójában inkább a szoba szabadba történő, biztonságos „meghosszabbítása” volt, afféle minierkély kisbabáknak.

Az interneten fellelhető képek tanúsága szerint sokféle megoldás létezett, némelyik valóban csak egy szimpla, ablakra rögzített, befelé nyíló ketrec volt, soknak azonban volt teteje is, vagy épp oldalfala.

A nagyobb, erősebb kialakítású „babaketrecek” nem csupán csecsemők, de totyogó, sőt akár járni tudó kisgyerekek számára is elég erősek voltak. Elképzelhető, hogy a szülők nem csupán addig tartották meg ezeket a szerkezeteket, amíg a gyerkőcök megtanultak járni, és már felügyelet nélkül ki lehetett engedni őket a szabadba, hanem jóval tovább, hiszen a rács a kieséstől is védte a kicsiket.

Nos, úgy, hogy 1908-ban - követve a legmodernebb csecsemőgondozási irányzatot - első babáját, Annát, ő is ilyen babaketrecben tette ki napozni.

Önmagában ezzel talán még nem is lett volna semmi gond, ám a gyereknevelés akkor népszerű irányzata azt javasolta a szülőknek, hogy ne vegyék fel a síró kisbabát.

A sok szülő által ma is hangoztatott nézet szerint a kétségbeesetten síró kisbaba csupán „hisztizik”, babusgatása, ringatása elkényeztetett kis zsarnokká változtatja.

Eleanor fiatal, kezdő anyaként követni próbálta ezt az elvet, ám az idősebb, és modern csecsemőgondozási felvilágosító könyveket nem olvasó, többgyerekes szomszédjai zaklatottan hallgatták a síró, kiabáló Annát.

Mint későbbi visszaemlékezéseiben írja, ő csupán hallgatott a gyerekorvosra, a szomszédasszonyok azonban feljelentették a gyerekbántalmazás megelőzésére létrehozott New York Society for Prevention of Cruelty to Children nevű hivatalnál.

Amikor a rendszer a gyerek helyett dönt

A gyerekkor elvételének másik formája nem a gyári munka vagy a nyomor, hanem az volt, amikor a gyermekvédelmi és örökbefogadási rendszer döntötte el, hol és kivel élhet egy gyerek.

Stolen Babies is a landmark feature documentary that uncovers Britain’s forced adoption scandal. Between 1949 and 1976, more than 250,000 unmarried mothers across the UK had their babies forcibly taken for adoption by the state.

Institutions - including social services, government agencies, and the NHS - appeared to work together within a system driven by deep-rooted prejudice against women based on their class, race, and marital status.

Often dismissed as an Irish Catholic issue, the practice of forced adoption was widespread. It was state-sanctioned abuse carried out day in, day out across the UK.

Pressurised, even coerced, by the State and the Church to give up their babies, these women had no way of fighting back against a system that was supposed to protect them. All the mothers wanted to keep their children but were told they could not.

For the rest of their lives, they have been haunted by grief, guilt and shame. But years later, they began to reclaim control, find their voices and campaign for justice.

In July 2026, outgoing Prime Minister Keir Starmer issued a formal apology to those affected: “Many mothers, often young, vulnerable and without support, were coerced, bullied or misled into believing they had no choice but to have their children taken away from them. What a thing to do. But I say this: the shame is not yours. The shame was never yours. The shame is ours. I say that on behalf of the whole country. We are deeply and profoundly sorry.”

Egy középosztálybeli örökbefogadott kislány története

Pedig a középosztálybeli családok gyakran nem tudják elfogadni, hogy a hosszú időt csecsemőotthonban töltő gyerekek túl sok hátrányt gyűjtenek össze életük első hónapjaiban, amit azután nehéz behozniuk.

A diplomás anyák a saját sikerességüket vagy sikertelenségüket sokszor a gyerekük iskolai teljesítményén mérik. Talán erre célzott a szakember, hogy az iskola milyen nagy szembesítő.

Kingáról 40 évesen derült ki, hogy nem születhet kisbabája. A férje, Zoltán első perctől úgy gondolta, az örökbefogadás megoldás lehet.

Kingának viszont volt egy elmélete. Az egészségügyben dolgozó nő úgy véli, az anyaság nem rózsaszín ég bárányfelhőkkel, hanem kihívásokkal teli szolgálat, és ehhez az anyák természetes, hormonális segítséget kapnak.

Az örökbefogadásnál ez hiányzik. Kinga nehéz gyerekkora miatt tartott tőle, hormonális támogatás nélkül nehéz lesz egy gyerekhez kapcsolódnia.

Azután álmában megjelent egy elhagyott kisgyermek, magányos és törékeny. - Szerettem volna megölelni, felvenni, szeretgetni, és egy új, mindent betöltő érzés fogott el, amikor ezt megtettem. Felébredve azt mondtam: igen, készen állok az anyaságra. Fogadjunk örökbe egy vagy két gyereket.

A hosszadalmas folyamat végén egy vidéki város nagy kerttel körülvett földszintes épületében álltak, végtelenül hosszú folyosón kellett végigmenniük.

Egy üvegfalon keresztül láthatták a gyereket, a 27 hónapos sötét, sima hajú kislány egy cseppet sem hasonlított a korábbi fotón látható apróságra.

Kinga azonnal látta, hogy a kezeslábasba öltöztetett kisgyerek hospitalizált, egyik lábáról a másikra áll, hintázik, így szórakoztatja magát. Egyetemi tanulmányaiból tudta, ez azt jelenti, a gyereknél nem alakult ki korai kötődés, nincsenek mély emberi kapcsolatai.

Meg kell tanítani szeretni. A csecsemőotthonban csipkés függönyt húztak az üvegfalra, hogy Zsuzsi ne láthassa őket, és ne keltsen csalódást benne, ha végül mégsem kell a potenciális szülőknek.

A nő alultápláltnak látta, később kiderült, 27 hónaposan még nem volt szilárd étel a szájában. Péppel egyszerűbb volt etetni, és a nevelőotthonban vagy tíz gyerekre jutott egy dadus.

- Akarják őt? - kérdezték tőlük hivatalos hangon. - Akarjuk.

Zsuzsi halva született, újra kellett éleszteni, a koraszülött baba hathónapos koráig volt kórházban. Nem biztos, hogy szülei nem szerették, az is lehet, hogy körülményeik miatt nem vállalhatták a beteg gyerek gondozását.

Az egészségügyi dokumentációból Kinga azt olvasta ki, a kislány lassan kinövi a hátrányokat, amelyekkel született. A házaspár ezt úgy fordította le magának: „Nem tudjuk, mi lesz, de nem kis Albert Einsteint akarunk nevelni, hanem otthont adni egy kisgyereknek”.

A következő találkozásnál Kinga lekuporodott mellé a szőnyegre, és Zolival odaadták az ajándékokat neki. - Az első nap végére a karomban vittem ki az udvarra.

A kislány rácsodálkozott a fűre, a pitypangra, a szülők meg arra, hogy kétéves elmúlt, de még nem volt cipő a lábán. Azt mondták, utálja, nem tudják ráadni.

- 21-es lába volt, 18-as cipőt húztak rá, ordított, amikor meglátta. A gyermekintézmények krónikus pénz- és munkaerőhiánnyal küzdenek.

A személyzet emberfeletti munkát végez, tagjai emiatt is folyton cserélődnek, a gyerekek az első elválás után ösztönösen megérzik, hogy a legszeretetteljesebb gondozóval sem szabad túl szoros érzelmi kapcsolatot kialakítaniuk.

Ha egy gyerek 28 hónaposan kerül ki a csecsemőotthonból, már számos ilyen megrázkódtatáson lehet túl. Kinga ezért is értékelte olyan nagyra, amikor a kislány az ölébe bújva először elaludt.

Egy nap sem telt bele, és a kislány felszabadultan kacagva szaladgált a lakásban. Úgy érezték Zoltánnal, új családjukban legalább olyan erős a kötelék, mintha az a véré lenne.

A szerető otthon sem tudta eltörölni a korai sérüléseket

Zsuzsi elmúlt már kétéves, de egy szót sem szólt. Hatévesen, amikor más kislányoknak be nem áll a szájuk, ő még nem tudott teljes mondatokban beszélni.

Orvostól orvosig cipelték, a magánegészségügyben még egy műtétre is sor került, ám ez sem hozott teljes javulást.

Zsuzsi egyre fokozódó indulatkezelési problémával küzdött, de a pszichológusok nem találtak nála rendellenességet. A leggyakorlatiasabb tanács az agresszió kezelésére az volt, fogyasszon több vitamint.

A gyerekvédelmet is felkeresték, elveszetten bolyongtak az intézményrendszerben, úgy érezték egyedül maradtak.

Zoltánéknál a kislány órákon keresztül rugdosta a falat, hogy szabaduljon a benne levő feszültségtől. Tízéves korára rémálmai lettek, éjjel felsírt, felsikított.

A szülők rohantak hozzá, ébresztgették: „Rosszat álmodtál, Zsuzsim, nincs semmi baj.” Nem segített, az álmok visszatértek, egyszer, kétszer, egyre többször.

Közben magukat marták - segíteni szerettek volna a gyereken, és ez lett belőle? Mit ronthattak el?

- Kényelmetlen lett az életem, nem volt többé otthonom. Elvesztettem azt a bázist, ahova visszavonulhatok, ahol biztonságban vagyok, és nem kell a hátam mögé néznem. Zsuzsi kiszámíthatatlan lett. Teljesen - mondja az anya.

Kinga nyíltan beszél arról is, hogy egyre több vitájuk lett Zoltánnal. - Tudtam, hogy baj van a gyerekkel, a férjem azonban nem akarta ezt belátni, vakon szereti a kislányt.

Egyedül maradtam ebben a küzdelemben, még Zoltán tagadásával szemben is. Kinga korábban idegkimerültség miatt kórházba is került.

Amikor a segítségkérésből kiemelés lett

Egy kávéházban ülünk, 15 hónappal azt követően, hogy a gyermekvédelem elvette Zsuzsit a szüleitől. Tavaly áprilisban a kislányt Budapest Főváros Kormányhivatala ideiglenesen egy gyermekotthonban helyezte el. Kiemelték a családjából.

A cérna akkor szakadt el, amikor kiderült, a kislány alig várja, hogy a hajnalban munkába induló anyukája és az apukája kilépjen az ajtón.

A gyereket a nagyszülő indította reggel útnak az iskolába, de a nagyi még aludt, amikor Zsuzsi negyed hétkor már megérkezett a suliba. Csak a portás kedvességén múlott, hogy nem az utcán kellett várnia a kapunyitásig.

Egy keddi napon az anya szabadnapos volt, így észlelte, hogy Zsuzsi hajnalban megint útra készen áll, és a tiltása ellenére is elment otthonról.

Az anya felhívta a férjét a munkahelyén, Zoltán azonnal indult a gyerekért. Nem hazavitte, hanem a budapesti Alföldi utcába a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz.

Segítséget szeretett volna kérni, mert a feleségével emlékeztek rá, hogy még az örökbefogadás előtt azt mondták neki: ha bármilyen problémájuk van, menjenek az Alföldi utcába.

Elmondása szerint eszköztelenek voltak, úgy érezték, a gyereket veszély fenyegeti, ha reggelente elszökik otthonról.

Az apa bement hát a kislánnyal, és ma úgy látják, életük legnagyobb hibáját követték el. Az épület rossz szárnyába mentek, az átmeneti befogadó otthonba, ahova azok viszik a gyereküket, akik lemondanak róla.

Zoltán és Kinga határozottan állítják, nem akarták otthagyni Zsuzsit, nem akarták visszaadni állami gondoskodásba. Egy másik ajtón kellett volna kopogtatniuk, vagy egy másik intézményben.

Ha mindez Németországban vagy Olaszországban történik, nem ilyen drámaiak a következmények, mert ott nem lehet visszaadni az államnak a korábban már örökbefogadott gyereket. Magyarországon igen.

A helyzet furcsa, az örökbefogadással a nevükre vették, örökösükké tették, és minden egyes joguk és kötelességük pontosan ugyanolyan, mintha Zsuzsi genetikai értelemben is gyermekük lenne.

Közben azért ott a lehetőség, hogy a gyereket vissza is lehet adni, de fő szabályként bírósági döntés kell hozzá.

Négy kiszolgáltatott szereplő

Négy feldúlt szereplője van tehát a történetnek: a gyerek, a két szülő és a gyermekvédelem.

A gyerek úgy érezhette, korlátozni akarják, és tudta, hogy rosszul viselkedett, haragszanak rá, magát hibáztatta mindenért.

Másodikként a zaklatott, kialvatlan anya, aki hónapok óta ébren alszik, hogy azonnal fusson, ha Zsuzsi kiabálni kezd álmában.

A kamaszodó gyerekkel való konfliktust saját hibájaként élte meg, önmagát okolta azért, mert a kislány nem kötődik hozzá, nem szereti eléggé.

Harmadikként az apa, aki azon a reggelen kénytelen volt szembesülni a gyerek súlyos problémáival. Imádja Zsuzsit, és félti a törékeny, gyönyörű lányát attól, hogy hajnalban úgy álljon az iskola előtt, mintha kiverték volna otthonról.

És ott a negyedik szereplő, a gyermekvédelem. A szülőket ők választották ki a kislány számára, és egy kiterjedt szervezet szolgál arra, hogy időben diagnosztizálják és orvosolják a bajt.

A szervezet ott egyensúlyoz a hatósági és a segítő szerep között: mikor tesznek jót, ha egy krízisben levő családnál hatóságként közbeavatkoznak, és akkor az egész folyamat védhető lesz ezer jogszabállyal, vagy ha segítőként próbálnak fellépni, tanácsokkal látva el őket?

Nagy a felelősségük. A szülőknek először azt mondták, akár el is vihetik a gyereket.

Megkérdezték a kislányt, haza szeretne-e menni velük, de Zsuzsi azt felelte, nem akar rossz lenni, inkább nem.

Két nap múlva azzal fogadták őket, hogy a kislány jelzései szerint gyerekbántalmazás történt, amit ki kell vizsgálniuk.

2023 májusában ideiglenesen megfosztották szülői jogaiktól őket, és a gyerekükhöz gyámot rendeltek ki.

A későbbi dokumentumok szerint a szülők visszautasítják a bántalmazás vádját, Kinga azt mondja, a gyereket soha nem ütötte meg sem ő, sem a férje.

Így alakult, hogy a papírokban egy bántalmazó, a gyerekről lemondó, azt nem látogató család szerepelt.

A kép nehezen illik össze azzal, hogy másfél éve minden alkalommal látogatják, és vállvetve harcolnak azért, hogy Zsuzsit hazavihessék.

- Az első látogatástól kezdve közös projekt volt, mindig együtt mentünk Zsuzsihoz, elhatároztuk, hogy együtt fogunk küzdeni a gyerekért - mondja Kinga elszántan.

A jegyzőkönyvek szerint a kislány is ezt szeretné: újra egy család lenni.

A gyerekkor elvesztésének különböző arcai

Az angol ipari városok gyermekei számára a gyerekkor gyakran a gyárban vagy a bányában ért véget, még azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna. A középosztálybeli és jómódú családok gyermekei másfajta szabadságkorlátozással találkozhattak: szigorú nevelési elvek, elszigeteltség, intézeti elhelyezés vagy az állami rendszer döntései szabtak határt a lehetőségeiknek.

A történetek mégis ugyanarra a társadalmi tapasztalatra világítanak rá: a gyerekek sorsa gyakran nem a saját szükségleteik, hanem a felnőttek gazdasági helyzete, erkölcsi ítéletei, intézményi szabályai és társadalmi előítéletei szerint alakult.

Az ipari forradalom korszakában a gyerekmunka, az éhezés, a rossz lakáskörülmények és a betegségek fosztották meg a gyerekeket a biztonságtól. Később az intézetek, a kényszerű örökbeadás, az idejétmúlt gyermeknevelési elvek és a hibásan működő gyermekvédelmi rendszerek vették át ezt a szerepet.

tags: #angol #kozeposztalybeli #gyerekek #akiknek #elvettek #a