Az angol reneszánsz dráma és a Globe Színház

Az angol reneszánsz dráma a középkori színjátszó hagyományokból alakult ki, és a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején teljesedett ki. Legfontosabb jellemzője, hogy nem alkalmazkodott merev szabályokhoz: változatos helyszíneket és hosszú időtartamot engedett meg, gyorsan pergő, mozgalmas cselekményt, valódi drámai küzdelmet és árnyalt jellemrajzot teremtett.

A korszak legismertebb színháza a Globe volt, amely 1599-ben épült Shakespeare társulata, a Lord Chamberlain’s Men számára. A kör vagy sokszög alaprajzú, többemeletes, részben nyitott faépületben vegyes társadalmi réteg nézte az előadásokat: a szegényebbek a földszinti állóhelyeken, a tehetősebbek a fedett galériákon vagy a színpad közelében foglaltak helyet.

A reneszánsz fogalma és általános jellemzői

A reneszánsz szó jelentése: „újjászületés”. Itáliából eredő, egész Európában elterjedt stílusirányzat. A reneszánsz kultúrtörténeti és stíluskorszak, amely Olaszországban jelenik meg először a XIV-XV. század között.

A középkor merev, szabályokkal, előírásokkal megfogalmazható gondolati, erkölcsi és formai világa után a természet-, az életszeretet, a humanizmus, az érzelmek és gondolatok szabadsága, a személyiség felfedezése és sokszínűsége került előtérbe. Világnézete a humanizmus, ami emberközpontúságot jelent. Felújítja az antik kultúra hagyományait.

A reneszánsz vezető rétege a polgárság, illetve a meggazdagodott főnemesség volt. A művészetek soha nem látott fejlődésnek indultak, és az emberi élet valamennyi területére hatottak. Leonardo da Vinci és Michelangelo életműve is ezt a korszakos változást példázza.

Az irodalom egységes nyelve sokáig a latin volt, a kései reneszánszban azonban előtérbe került a nemzeti nyelv használata. Kelet-Európában később jelent meg a reneszánsz, mint Nyugaton, a gazdasági elmaradottság miatt.

Az egyház szerepe a reneszánsz korban megváltozott. A humanisták nagy része elfordult az egyháztól, de hívő ember maradt. A reneszánsz papok és pápák gazdagságra törekedtek, nem mindig az egyház szellemében éltek, ugyanakkor kiemelkedő módon pártolták a művészeteket és a művészeket.

Az angol reneszánsz történelmi háttere

Az angol reneszánsz a XV. század végétől a XVII. század elejéig tartott, kulturális virágkora pedig nagyjából I. Erzsébet királynő uralkodásával, 1558 és 1603 között esett egybe. Az angol reneszánsz körülbelül kétszáz évvel az itáliai reneszánsz után bontakozott ki.

A XV. század végén Angliában a „rózsák háborúja” zajlott, amelyben a York- és a Lancaster-ház küzdött a trónért. A harcokból végül a Tudor-ház került ki győztesen. A rózsák háborúját dolgozzák fel Shakespeare királydrámái: a Lancaster-tetralógia, a York-tetralógia, valamint a János király és a VIII. Henrik.

VIII. Henrik szakított a katolicizmussal és megalapította az anglikán egyházat, mert el akart válni Aragóniai Katalintól, a pápa azonban nem engedélyezte a válást. Angliában így a protestantizmus sajátos válfaja jött létre, amelyben az egyház feje a király lett.

VIII. Henriket gyermekei követték a trónon: VI. Eduárd, Véres Mária és I. Erzsébet, utána pedig I. Jakab uralkodott. Erzsébet és I. Jakab lelkes támogatói voltak a színháznak.

1588-ban az angol hajók legyőzték a győzhetetlennek hitt spanyol Armadát. Anglia Európa nagyhatalma lett, megindultak a gyarmatosítások, gazdasági sikerek következtek, és az angol polgárság egyre gazdagabbá vált.

I. Erzsébet erősebben támaszkodott a polgárságra, mint elődei. A gazdasági erősödés és a jólét kedvezett a tudomány és a kultúra fejlődésének: egyre több iskola és nyomda alakult, új színházak épültek.

Híres-hírhedt vasakaratával igen előnyösen vezette az országot I. Erzsébet királynő. Erzsébet 1603-as halála után azonban megindultak a trónkövetelő harcok, amelyek később Shakespeare királydrámáinak ihletői lettek.

Az angol reneszánsz dráma kialakulása

Az angol reneszánsz dráma nem az ókori drámából alakult ki, hanem a középkori színjátszó hagyományokból. Így a hármas egység szabálya sem kötötte őket.

Az Erzsébet-kori dráma vallási hagyományokra is visszavezethető. A középkori drámatípusok, például a moralitás, a misztérium és a mirákulum, gyorsan elvilágiasodtak és függetlenedtek az egyháztól, mellettük pedig párhuzamosan élt és fejlődött a világi színjátszás.

A középkori előzmények

• Misztériumjátékok: bibliai történetek feldolgozásai.
• Moralitások: állandó témájuk az erények és bűnök vetélkedése az emberi lelkekért.
• Közjátékok: önálló, komikus jelenetek.

Az angol reneszánsz dráma előzményei közé tartoztak az angol pubokban divatos drámajátékok is, amelyek hasonlóak voltak a mai stand-up comedyhez. A korai színészek különböző foglalkozású mesteremberek voltak: piactéri emelvényeken, kocsmák mellett vagy gördülő kocsikon játszottak el egy-egy darabot vagy jelenetet.

Az első színészek gyakran ugyanannak a céhnek a tagjai voltak, és a történet is a mesterségükhöz kapcsolódott. A társulatok eleinte csavargókból és szolgákból álltak, I. Erzsébet idején azonban már hivatásos színészek dolgoztak a színházakban.

A színházak megjelenése

Az Erzsébet-kori színházaknak eleinte nem volt állandó épületük, rendszerint fogadók udvarán állították fel a színpadot. Az első önálló színházat, a Theatre-t 1576-ban építették a fogadók mintájára.

1576-tól állandó színház is működött, a századfordulón pedig már tíz színház működött Londonban. A korszak népszerű színházai közé tartozott a Theatre, a Curtain, a Rose, a Swan, a Globe, a Fortune, a Blackfriars és a Phoenix.

A színházak a városfalakon kívül, a Temze túlsó partján épülhettek, mert a londoni közigazgatás és a puritánok nem nézték jó szemmel működésüket. A puritánok szigorú erkölcsi tisztaságot és egyszerűséget követő protestánsok voltak.

A londoni hatóságok és a puritánok úgy vélték, hogy az előadások hangoskodása és a közönség duhajkodása veszélyes lehet a lakosságra. Attól is tartottak, hogy a tömeg miatt könnyebben terjedhet a pestis.

A puritánoknak is köszönhető, hogy körülbelül ötven évvel később az összes angol színház bezárt. Az angol reneszánsz színház időszakát az 1642-es bezárás zárta le, amikor a puritánok bezáratták a színházakat.

A Globe Színház

A Globe Színház 1599-ben épült fel. Shakespeare társulata, a Lord Chamberlain’s Men számára építették, és az épület később a színjátszás fogalmává vált.

A Globe kívülről nyolcszögletű, belülről félkör alakú volt. A színház kör vagy sokszög alapú, hatalmas, fából készült építmény volt, amelyben akár háromezer ember is elférhetett.

A nézőtér fedetlen volt, udvarszerűen alakították ki, és kétemeletes magasságban vették körül. Az épület középső, fedetlen területén álltak a földszinti nézők, az úgynevezett groundlings.

A szegényebbek számára állóhelyek voltak, míg a gazdagabbak az emeleti galériák fedett helyein vagy a színpad szélén ültek. A közönség vegyes volt: férfiak, nők, arisztokraták és alsóbb osztálybeliek egyaránt látogatták az előadásokat.

A legolcsóbb állójegy egy cipó ára, egy penny volt, két pennyért a galériáról, háromért pedig már ülőhelyről lehetett nézni az előadást. A nézők hangosan kommentálhatták az eseményeket, ezért a színészi játék közvetlen és interaktív volt.

A Globe színpadának hármas beosztása

A színpad körülbelül egy méter magas, nyitott platform volt, amely benyúlt a nézők közé. A színpad első része nyitott emelvényként működött, ez volt az előszínpad.

A hátsó részt függöny választotta el, ez volt a belső vagy hátsó színpad. A belső színpad feletti rész is játéktér volt, ez pedig a felső színpad.

A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a színterek gyors átváltását, valamint a térbeli és időbeli távolságok gyors áthidalását. A nyitott színpad benyúlt a közönség közé, a hátsó színpad a szobákban történő eseményeket szimbolizálta, az erkély vagy felső színpad pedig a magasban történő eseményeknek adott helyet.

A színpad feletti tetőrészt díszes mennyezet borította, míg a színpad alatti területet pokolként használták a drámai belépőkhöz. A felső rész a „mennyország”, az alsó rész pedig a „pokol” jelképes tere lehetett.

A Globe előadásainak sajátosságai

Világítás és díszlet

A színpadnak nem volt megvilágítása, ezért az előadásokat nappal, természetes fénynél tartották. Tető nem volt, hogy a napfény bevilágítsa a színpadot, az előadásokat pedig kora délután kezdték és estig befejezték.

Díszletek nem voltak, a díszlet maga az épület volt. Ha mégis szükségesnek kínálkozott, akkor csupán jelzésszerű díszletet használtak: ha például éjszaka volt, egy égő gyertyát tettek a színpadra.

A szövegből derült ki, hogy egy adott dolog micsoda a darabban. Ezt a megoldást szövegdíszletnek vagy szókulisszának nevezhetjük. A háttér általában hiányzott, ezt a nézők fantáziájára bízták.

Díszlet helyett kellékeket használtak. A színházak jól felszereltek voltak, jelmezeket, álarcokat és különböző kellékeket alkalmaztak.

Jelmezek

A színészek korhűnek tekintett jelmezekben játszottak, amelyek gyakran gazdagabb emberek levetett ruhái voltak. A jelmezek sokszor fényűzőek voltak, a társulatok arisztokratáktól kapott használt ruhákat is használtak.

A jelmez kisebb jelzéseket is hordozhatott: a turbán török, a kaftán zsidó szereplőre utalhatott, a piros szín erőszakot, a fekete pedig gyászt jelenthetett.

A színészek és a társulatok

Az első önálló színtársulatok egy főúr vagy nemes pártfogásával alakultak ki. A színészek hivatásos szórakoztatók, udvari bolondok vagy énekmondók voltak.

A társulatok általában tizenkét-tizenhat főből álltak, más adatok szerint körülbelül egy tucatnyi, tíz-tizenkét színészből álltak. A társulatok működéséhez patrónusokra, vagyis támogatókra volt szükség, de előfordult az is, hogy maguk a színészek működtették részvényesként a színházat.

Shakespeare társulata a Lord Chamberlain’s Men, magyarul a Lordkamarás Emberei nevet viselte. I. Jakab később King’s Menre, vagyis a Király Embereire változtatta a társulat nevét.

A női szerepeket fiúk vagy fiatal férfiak játszották, mivel a színházakban csak férfiak léphettek színpadra. A női szerepeket serdülő fiúk, illetve a női játékra szakosodó színészek alakították.

A színészek a színpadon öltöztek át, és nem mentek le onnan. A színházi játék ezért folyamatos, közvetlen és gyors ritmusú volt.

A műsor és az előadás rendje

A színházakban gyakran minden nap friss darabot játszottak. Mivel a műsor naponta változott, és kéthetente új darab is színre került, a drámaíróknak sokat kellett írniuk.

A darabokat egy némajáték előzte meg, amelyet prológus követett. A Rómeó és Júlia prológusából például már kiderül a szerelmesek halála.

Nem volt előfüggöny, a jelenetek egybefolytak, ezért a szövegnek pontosan jelölnie kellett az események színhelyét. Nem volt függöny sem, csak a hátsó ajtókon keresztül léptek színpadra a szereplők.

A mai értelemben vett rendező nem volt. Az úgynevezett bookkeeper munkája állt talán legközelebb a rendezőéhez: ő volt a súgó, az ügyelő és a másoló.

A szerzői jog és a szövegkönyv

A szerzői jog nem védte a drámákat. A szereplők másolták és belejavítottak a szövegbe, sőt néha még a nézők kívánságát is beleszőtték.

A szövegkönyv eredetijéből csak egy példány volt. A drámaíró eladta darabját a színháznak, amely a Mulatságok Mesteréhez, a Master of Revelshez folyamodott, hogy az előadást engedélyezzék.

Ezután a súgó kapta meg a példányt. Általában mindenki csak azt a részt kapta meg a darabból, amelyben érdekelt volt, nehogy egy másik társulat megszerezhesse a teljes szöveget.

A kor felfogása szerint az írás is csak egy mesterség volt, az írónak nem volt kiemelt státusza. Néhány szerepet konkrét színészeknek írtak, és egy darabbal körülbelül egy jelmez árát kereste meg az író.

Az angol reneszánsz dráma formai és tartalmi jellemzői

A drámákat eredetileg nem tagolták felvonásokra. A felvonásokra osztást csak az utókor tette meg, általában öt felvonásra.

A darabok nem tagolódtak jelenetekre és felvonásokra, az előadásokat szünet nélkül játszották. A később leírt Shakespeare-darabok ugyan gyakran öt felvonásból állnak, de ez nem feltétlenül felel meg az eredeti színpadi előadás formájának.

A színtér és az idő gyakran változott. Egy-egy dráma eseményei változatos színtereken játszódtak, időtartamuk pedig több évig is eltarthatott.

Az angol dráma keverte a legszélsőségesebb ellentéteket. Váltakoztak a tragikus és komikus elemek, ami hűen tükrözte az élet kiszámíthatatlanságát.

Az angol drámát az tette naggyá, hogy nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz. Tudatos szerkezettel összefogott, sűrített, a figyelmet mindvégig ébren tartó, gyorsan pergő, mozgalmas cselekményt, valódi drámai küzdelmet és sokoldalú, árnyalt jellemrajzot mutatott.

Az angol reneszánsz dráma főbb típusai

• Királydrámák: történelmi uralkodók és trónharcok konfliktusait dolgozták fel.
• Vígjátékok: komikus félreértésekre, szerelmi bonyodalmakra és társadalmi helyzetekre épültek.
• Színdarabok: átmeneti műfajt jelentettek.
• Nagytragédiák: súlyos erkölcsi, politikai és személyes konfliktusokat mutattak be.

A kor drámái kifejezték a középkori kötöttségeken túllépő, szenvedélyes életet élő ember igényét és gondolkodásmódját. Ettől reneszánsz a mű.

A színpad további típusai

Az eddig leírtak az úgynevezett szimultán színpadra vonatkoznak. Egy másik fajta a processziós színpad volt, ahol a néző vándorolt az egyik jelenetről a másikra.

Létezett kocsiszínpad is, ahol kocsikat rendeztek be színpadnak, majd azok körbehaladtak. Ezek a megoldások továbbra is őrizték a középkori színjátszás térkezelésének bizonyos elemeit.

A középkori drámákból elsősorban a tér és az idő kezelése, a hangulati ellentétesség és a hangelemek kevertsége őrződött meg az angol reneszánsz színjátszásban.

Az Erzsébet-kori színház közönsége és társadalmi szerepe

A színház olyan színműveket igényelt, amelyek a köznépet és az arisztokráciát egyaránt érdekelték. A színház az Erzsébet-korban a társadalmi élet, a politika és az intellektuális párbeszéd egyik legfontosabb színtere volt.

A színház a demokratizálódás egyfajta formáját jelentette. Bár a társadalmi rétegek elváltak egymástól a nézőtéren, a darabokat ugyanaz a közönség látta.

A színház volt az a hely, ahol a királyi udvar és a londoni munkások ugyanazokkal a történetekkel találkozhattak. A közönség közvetlensége arra kényszerítette a színészeket, hogy figyeljenek a nézők reakcióira.

A korabeli színházakban a színészeknek gyakran rögtönözniük is kellett, ha a közönség nyugtalanná vált, vagy ha a darab túl lassúnak bizonyult. A színészi játék sokkal közvetlenebb és interaktívabb volt, mint a mai, távolságtartó előadásokon.

Az angol reneszánsz korszak eszmevilága

Az Erzsébet-kor gondolkodását átmenet jellemezte a középkori és az újkori világkép között. A középkori gondolkodásból átvették a „létezők láncolatának” fogalmát, így próbálták rendbe foglalni a határtalanul nagy, teremtett világot.

Feltételezték, hogy szerves kapcsolat van az isteni és az emberi világ között, és hogy a kozmosz, valamint a teremtett világ elemei szigorú alá-fölérendeltségi viszonyban vannak egymással.

Úgy gondolták, hogy mindenkinek megvan a maga helye, és a sorrend önkényes megváltoztatása zűrzavart idéz elő. Különösen a korszak második felére volt jellemző a káosztól való félelem.

Az, hogy a rend összeomlásától tartottak, azt jelezte, hogy a korábban biztosnak hitt, zárt világkép szétesőben van, és az értékek viszonylagossá váltak.

A korszak fontos kérdése volt a természetjog és a hagyomány viszonya: vajon természetes hajlamainkat kell követnünk, vagy az ember alkotta törvénynek és a hagyománynak kell engedelmeskednünk. Ezzel a kérdéssel Shakespeare Rómeó és Júliája is foglalkozik.

Szintén fontos probléma volt az önmeghatározás és az önazonosság kérdése: ki vagyok, és hol van a helyem a világban. Ez Shakespeare Hamlet című drámájának egyik fő kérdésiránya.

A középkor örökségeként az Erzsébet-kori angol társadalom a hivatalos vallási tanok mellett hitt a természetfölötti lényekben és jelenségekben is. Szellemek, tündérek, boszorkányok és koboldok szerepeltek a képzelet világában, a jóslás és a varázslat pedig elfogadott motívumként jelent meg.

William Shakespeare

William Shakespeare (1564-1616) a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, az angol reneszánsz kivételes tehetségű drámaírója. Életműve az angol reneszánsz színház csúcspontja.

Életrajza

Shakespeare születési helye Stratford-upon-Avon. Anyja földbirtokoslány volt, édesapja gazdag polgár, kesztyűkészítő, gabona- és vegyeskereskedő.

Shakespeare tizennyolc éves korában, 1582-ben feleségül vette Anne Hathawayt. 1585-1586 táján elhagyta családját, Londonba költözött, és kapcsolatba került a színházzal.

A Globe Színház főrészvényese volt, és drámaírói sikerei révén meggazdagodott. 1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, és egyre több időt töltött Stratfordban.

Utolsó éveiben már elzárkózott a világtól, és szülővárosában halt meg. Shakespeare képes volt egyszerre megszólítani az írástudatlan köznépet és a kifinomult műveltségű udvari köröket.

Shakespeare kortársai és elődei

Shakespeare a nagy angol drámaírók második nemzedékéhez tartozott. Az első nemzedékhez Thomas Kyd, Christopher Marlowe és Ben Jonson tartoztak.

• Christopher Marlowe: Doctor Faustus, A máltai zsidó, A nagy Tamerlán.
• Thomas Kyd: Spanyol tragédia.
• Ben Jonson: Volpone.
• John Ford, Chapman, Marston: divatos rémdrámák szerzői.
• John Fletcher és Francis Beaumont: előkelőknek szánt, regényszerű drámák szerzői.
• Thomas Dekker, Thomas Middleton és Thomas Heywood: pikareszk darabok szerzői.

Shakespeare írói korszakai

A shakespeare-i dráma szerkezete

Shakespeare darabjai szakítottak az antik dráma szigorú szabályaival. Míg a görögök ragaszkodtak a hely, az idő és a cselekmény egységéhez, Shakespeare műveiben a cselekmény gyakran évekig húzódik, és sokszor több helyszínen zajlik.

A színtér és az idő szabadon változhatott, mert a tér és az idő nem korlátozta a cselekmény bonyolítását. A darabok szerkezete dinamikus, a tragikus és komikus elemek váltakoznak.

Ez a szerkezet hűen tükrözi az élet kiszámíthatatlanságát. Shakespeare a legszélsőségesebb ellentéteket is egymás mellé állította, miközben tudatos szerkezettel tartotta ébren a közönség figyelmét.

A Rómeó és Júlia

A Rómeó és Júlia Shakespeare korai tragédiái közé tartozik. Körülbelül 1595-ben keletkezett, Shakespeare 1594-1596 táján írhatta, és 1597-ben jelent meg először nyomtatásban.

A mű az első olyan angol reneszánsz tragédia, amelynek középpontjában a szerelem áll. Műfaja lírai tragédia, mert a szerelmesek érzései és költői nyelve meghatározó szerepet kapnak.

A tragédia nem elsősorban közvetlenül a konfliktusokból adódik, hanem a véletlenek sorozatából. A félreértések és tévedések tragédiához vezető sorozata a fiatal szerelmesek hajnali búcsúzása után felgyorsítja az eseményeket.

A mű előzményei

A történet ismert volt már Shakespeare életében. Dante Isteni színjátékában már szerepelt a két család, a Montecchi és a Capeletti, akik a Purgatóriumba kerülnek, mert állandóan vitatkoznak.

Matteo Bandello 1554-ben Rómeo és Giulietta címen írt novellát. Shakespeare tehát egy ismert történetet dolgozott fel és állított színpadra.

A konfliktus forrása

A darab Veronában játszódik, ahol a Montague és a Capulet család közötti ősi viszály árnyékolja be a várost. A viszályról csak annyit lehet tudni, hogy a két család gyűlölködése hagyományszerűen régi.

A Herceg szavaiból érzékelhető, hogy a polgárbékére épülő városállam nyugalmát a középkori önbíráskodás veszélyezteti. Régi és új értékek élnek együtt a dráma idejében, ezért a diszharmónia magának a korfordulónak a szülötte.

A két főhős szerelme nemcsak romantikus vonzalom, hanem békevágy is a környező gyűlöletben. A konfliktust nemcsak a véletlen, hanem a társadalmi elvárások és a családi büszkeség is táplálja.

A cselekmény kibontakozása

A drámai alaphelyzet a drámatesten kívül megbomlott harmóniából, a két család ősi viszályából, illetve a drámatesten belül a szolgák által gerjesztett és egyre kiterjedtebb csetepatékból bontakozik ki.

Az expozíció két szolga tréfás kötözködésével indul, amely hirtelen tömegverekedésbe csap át. Tybalt és Benvolio párbaját követően a polgárok is egymásnak esnek, majd a Herceg lép közbe.

Rómeó szerelmi bánatával a reneszánsz hagyománynak megfelelően a természetbe és önmagába vonul vissza: „Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál. / Romeo nincs itt: máshol valahol jár”. Júlia pedig kedves, szófogadó és illemtudó lány, aki még nem érezte a szerelmet.

A drámai helyzet a két fiatal báli találkozásával és szenvedélyes szerelmének fellobbanásával éleződik ki. A báli éjszakán nem Júlia és Paris talál egymásra, hanem Júlia és Rómeó.

Mikor rájönnek, hogy ellenséges családok tagjai, egy pillanatra megdöbbennek az előttük álló akadálytól, de szerelmük mindent elsöpör. Házasságra akarnak lépni.

Másnapi titkos esküvőjük számukra végleg megsemmisíti az ősi viszályt. A házasság azonban titokban marad, mert engedélyt a szülőktől nem kértek.

A fordulópont és a tragédia

A dráma fordulópontján Mercutio és Tybalt halála a küzdelem felerősödését hozza. Rómeó nemcsak felesége rokonát ölte meg, hanem szembekerült a Herceg parancsával is, ezért száműzetéssel sújtották.

Mercutio kiáll a barátaiért, bátor és humoros. A darab kulcsszereplője, mert az ő halála indítja el a tragédiát. Tybalt beképzelt, vakmerő, meggondolatlan, nem becsületes, erős és jó vívó.

Rómeó Mantovába menekülése után Júlia kerül a dráma középpontjába. Egyedül kell döntenie jövendő sorsa felől, és kétféle hűség csap össze benne: a család iránti hűség és a férj iránti hűség.

Júliát apja megtagadja, anyja nem érti, a titkát ismerő dajka pedig hátat fordít neki. Száműzött férjét siratja, de azt hiszik, hogy Tybaltért zokog.

Asszonyhoz akarják adni, a házasság megtagadását pedig a szülői tekintély elleni lázadásnak minősítik. Júlia azt színleli, hogy belemegy a Parissal való házasságba.

Júlia negyvenkét órás „halálra” készül, a család pedig esküvőre. Él még, de halottnak hiszik, és kriptasírba zárják.

Halottnak hiszi a visszatérő Rómeó is, és végez magával. Amikor Júlia felébred, és látja, hogy férje halott, ő is végez magával.

Ez a tragédia megszünteti a két család közötti ősi viszálykodást. A végső jelenetben helyreáll a rend, de ezért borzalmas árat kellett fizetniük.

A Rómeó és Júlia főbb témái

Szerelem és halál

Rómeó és Júlia szerelme a trubadúrlírát idézi, nyelve is lírai, a szerelmesek gyakran szonettformában társalognak. A darab zsenialitása a nyelvezetében rejlik.

Shakespeare szonettformákat, rímes párokat és emelkedett blank verse-t használ, hogy kifejezze a szerelem intenzitását. A híres erkélyjelenet a költői nyelv diadalmenete, ahol a fény, a csillagok és az éjszaka metaforái a két fiatal lelkiállapotát tükrözik.

A mű egészén végigvonul a szerelem és a halál összefonódása. A szerelmesek maguk rohannak a halálba, és nem menekülnek előle.

Sors és véletlen

A főhősök magukat a sors áldozatainak nevezik, utalva a csillagok állására, amely előre elrendelte sorsukat. Rómeó már Júlia megismerése előtt sejti, hogy a sors komor futása a bálon kezdődik.

A Capuleték báli estélyére induló Rómeó így sóhajt fel:

„…egyszerre sejti lelkem,
Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még,
Az éji bálon kezdi meg komor
Szörnyű futását és unt életem,
Mit a mellembe zárok itt, gonosz
Csellel korhalálba kergeti.”

A sorsszerűség leginkább a két család közötti harcban és gyűlölködésben ölt testet. A tragédiát a véletlenek és félreértések sorozata is előidézi.

Idő és ellentétek

A cselekmény rendkívül gyorsan, mindössze négy nap alatt zajlik le, ami fokozza a tragédia intenzitását. A reneszánsz színház szabad időkezelésével szemben ez a mű szokatlanul sűrített cselekményt mutat.

A darab tele van kontrasztokkal: nappal és éjszaka, szerelem és gyűlölet, élet és halál, fiatalság és öregség áll egymással szemben.

Régi és új erkölcsi rend

Az egyik oldalon a szülői önkény uralkodik, a másik oldalon pedig megjelenik az új erkölcs, a reneszánsz rend az érzelmek szabadságával.

A két főszereplő tragikus hős, de nem olyan értelemben, mint Antigoné. Ők nem átlagon felüli emberek, akik végsőkig ragaszkodnak elveikhez, hanem egy lobbanékony fiatalember és egy házasságról álmodozó tizennégy éves lány.

A szenvedély emeli őket tragikus hőssé. A fiatalok a szerelem és a szabadság fontosságát képviselik, az öregek pedig a régi, középkori rendet.

A szereplők rendszere

A szereplők két nagy csoportra oszthatók: fiatalokra és öregekre. Az öregek a régi középkort, a fiatalok az új reneszánszt képviselik.

A fiatalok és az öregek konfliktusa

A mű alapkonfliktusa a fiatalok és az öregek között van. A fiataloknak a szerelem és a szabadság a fontos.

Capulet elvben az újat támogatja, és Parissal való első beszélgetésében a szabad párválasztást hangoztatja. Amikor azonban lánya visszautasítja a Parissal való házasságot, dührohamot kap, és az érdekházasság napját is előrébb hozza.

Capulet és felesége keveset beszél Júliával, ha beszélnek, akkor is a házasságról. Júlia háta mögött döntenek, és nem kérik ki a véleményét.

Capulet a harmadik felvonás ötödik színében azzal fenyegetőzik, hogy kitagadja Júliát, ha nem megy feleségül Parishoz. Júlia jelleme ekkor változik: eleinte szófogadó, később ellenkezik.

A dajka eleinte támogatja a szerelmeseket, később, a száműzés után azonban csak Júlia érdekeit tartja szem előtt, és azt mondja, hogy menjen hozzá Parishoz.

Paris őszintén szereti Júliát, és kétségbe ejti váratlan halála, de nem jut eszébe, hogy a szerelemről Júliával beszéljen, csak a háta mögött egyezkedik a szülőkkel.

A műben nem egyszerűen korlátolt öregek és másképpen gondolkodó fiatalok kerülnek egymással szembe, hanem két különböző világfelfogás csap össze.

Miért reneszánsz a Rómeó és Júlia?

A két fiatal a reneszánsz erkölcsi rend és a szabadságvágy hordozója. Boldogságukat védeni próbálják, de környezetük megsemmisíti azt.

A szerelmesek értékrendje idegen a más értékrendet követő családok világától és attól a kortól, amely a házasságot nem két ember szabad szerelmi kötelékének tekinti.

A báli éjszakán kezdődik a két fiatal szerelme, és innentől minden gondolatuk a régi rend tagadása. Titkos házasságuk számukra végleg megsemmisíti az ősi viszályt.

A kor drámái a középkori kötöttségeken túllépő, szenvedélyes életet élő ember igényét és gondolkodásmódját fejezik ki. Ezért a Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája is a reneszánsz ember érzelmi és erkölcsi szabadságvágyát jeleníti meg.

A Globe és Shakespeare öröksége

William Shakespeare művei és az angol reneszánsz színház hagyatéka évszázadok múltán is él. A Rómeó és Júlia története számtalan adaptációt ért meg, a klasszikus filmektől kezdve a modern, áthelyezett környezetű feldolgozásokig.

A történet alapvető kérdései - a szülői elvárások, a generációs szakadékok, a társadalmi előítéletek és az első szerelem mindent elsöprő ereje - ma is ugyanúgy rezonálnak a közönséggel, mint Shakespeare korában.

Az angol reneszánsz színház nemcsak egy történelmi korszak, hanem az emberi tapasztalatok tárháza. Shakespeare zsenije abban rejlett, hogy képes volt az emberi lélek legmélyebb zugait is feltárni, miközben szórakoztató, látványos és érzelmileg magával ragadó történeteket mesélt.

A Globe Színház deszkáin született művek a világirodalom örökségének részét képezik, és bizonyítják, hogy a jó dráma örökérvényű.

tags: #angol #reneszansz #drama #globe #szinhaz #tetel