Jasszer Arafat pályája a fegyveres palesztin nacionalizmustól a nemzetközileg elismert politikusi szerepig vezetett, miközben személyét mindvégig ellentmondások, vitatott döntések és nehezen ellenőrizhető állítások övezték. Arafat, aki vezetési stílusában nem sokban különbözik arab diktátortársaitól és az ezeregyéjszaka kalifáitól, valójában mindent meg is tett, hogy megnehezítse egy "objektív" portré vagy biográfia elkészültét.
Politikai örökségét egyszerre határozta meg a palesztin állam megteremtésének célja, a fegyveres harc és a terrorizmushoz fűződő kapcsolata, az oslói békefolyamatban vállalt szerepe, valamint az a kérdés, hogy mennyire tudta vagy akarta ellenőrizni a szélsőséges palesztin szervezeteket.
Származása és ellentmondásos életrajza
Állítása szerint Jeruzsálemben született, de az anyakönyvi kivonatok szerint Kairóban, Egyiptomban látta meg a napvilágot, 1929-ben. A dokumentumok szerint Mohammed Abdel-Raouf Arafat al Qudwa al-Husszein 1929. augusztus 24-én, Kairóban látta meg a napvilágot, de ő maga váltig állította, hogy 20 nappal korábban Jeruzsálemben, - ahol anyja korai halála után a kisgyermekkorát töltötte.
A feljegyzések szerint eredeti neve Mohammed Abdel-Raouf Arafat al Qudwa al-Husszein, és egy kereskedőcsalád gyermeke. Az anyja korán meghalt, ő pedig négyévesen Jeruzsálembe ment nagybátyjával; a város akkor még brit protektorátus volt. Később visszaköltözött Egyiptomba, ahonnan már 17 évesen fegyvert csempészett a gázai palesztinoknak.
Ugyanitt járt egyetemre is, zsidó diákok közt forgott, zsidó irodalmat olvasott és tanult. Két év múlva pedig már a Muszlim Testvériség és a Palesztin Diákliga tagjaként harcolt Izrael állam megalapítása ellen - ami aztán 1948-ban mégiscsak megtörtént.
Számos előnevét elhagyva, s helyette a Jasszert felvéve állt a palesztin egyetemi hallgatók élére, majd 1956-ban, mérnöki diplomájának megszerzése után Kuvaitba költözött. Itt alapította meg a Fatah nevű fegyveres ellenálló szervezetet.
A Fatah és a PFSZ felemelkedése
1946-ra a palesztin nacionalistává lett egyiptomi diák fegyvereket csempészett a palesztinok lakta területekre, és a '48-as arab-izraeli háború már testvérei oldalán látta. A beszámolók ellentmondásosak: Arafat állítása szerint az arabok nem fogadták be a palesztin szabadcsapatokat, mások viszont látni vélték Arafatot küzdeni az izraeliek ellen.
Akárhogy történt is, amikor a háború elveszett, és a palesztinok saját ország nélkül maradtak, Arafat és társai militáns mozgalmat alapítottak a palesztin nép egy államba való tömörítésére: ez volt a Fatah (ötvenes évek közepe? - a beszámolók ezúttal is foghíjasak).
A Fatah később a legnagyobb és legfontosabb lett a palesztin Felszabadási Szervezeten (PFSZ) belül, ami eleinte nem szolgált másra, mint a különbözö Izrael-ellenes, lényegében terrorista csoportosulások tömörítésére. Arafat, aki előtt ekkorra már csak egyetlen cél lebegett, a független palesztin állam létrehozása (Izrael ellenében), kivette részét a küzdelemből.
1969-ben a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnökévé választották. Ettől a pillanattól kezdve Arafat sorsa elválaszthatatlan a Közel-Kelet politikájának alakulásától a huszadik század második felében.
<3>Arafat pályájának főbb állomásai| Év | Esemény |
|---|---|
| 1929 | A dokumentumok szerint Kairóban megszületik. |
| 1956 | Mérnöki diplomájának megszerzése után Kuvaitba költözik, ahol megalapítja a Fatahot. |
| 1969 | A Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnökévé választják. |
| 1970 | A „fekete szeptember” néven ismert jordániai lázadás élére áll. |
| 1988 | Megválasztják a száműzetésben működő, önálló palesztin állam elnökévé. |
| 1993 | Aláírja az oslói megállapodást Jichák Rabinnal. |
| 1996 | A Palesztin Hatóság elnökévé választják. |
| 2004 | Párizsban meghal, 75 éves korában. |
Fegyveres harc, háborúk és száműzetés
A hatvanas években a PFSZ élénken szervezte a terrorista akciókat a zsidó állam ellen, de nem tudta megakadályozni, hogy a '67-es hatnapos háborúban Izrael újra győzedelmes legyen a környező arab országok ellen. Ekkor került izraeli ellenőrzés alá a Jordán nyugati partja, a Gáza-övezet, és a Golán-fennsík.
Rossz idők következtek a PFSZ-re. Husszein, Jordánia királya ráunt az Arafat-vezette csoport ténykedésére országában, és egy rövid polgárháborúban kiszorította a palesztin hazafiakat (Jordánia lakosságának több mint fele, nem mellékesen, palesztin).
1970-ben ő állt a Husszein jordán király elleni lázadás élére, amely „fekete szeptember” néven vonult be a történelembe. A szervezet Libanonba volt kénytelen visszavonulni, ahol folytatta harcát Izrael ellen, de belebonyolódott az ott zajló polgárháborúba is.
Egyesek szerint Arafatnak köze volt az '72-es müncheni vérengzéshez is, amikor terroristák izraeli olimpikonokat mészároltak le. Ennek ellenére 1974-ben az ENSZ megfigyelői státuszt adott a PFSZ-nek.
Állandó életveszélyben volt: 1985-ben az izraeliek éppen itt próbálták megölni, és csak szerencsével menekült meg. Nyolc évvel később Arafat támogatni kezdte a megszállt területek arab lakosságát is, akik lázadozni kezdtek a helyenként embertelen izraeli uralom ellen.
Ezzel párhuzamosan a szervezet - újabb vereségeket követően - áttette székhelyét Libanonból Tunéziába. Arafat magához veszi fegyvereit, mielőtt távozna tuniszi főhadiszállásáról.
Az intifáda és a politikai fordulat
Ő vezette az 1987-től 1993-ig elhúzódó izraeli palesztin felkelést, az úgynevezett intifádát is. A fordulat '88-ban következett be, amikor Arafat kijelentette, hogy elutasítja a terrorizmust, és támogatja az Izraellel való békés együttélés politikáját.
1988-ban megválasztották a ténylegesen nem létező, mindazonáltal ünnepélyesen kikiáltott, száműzetésben működő önálló palesztin állam elnökévé. A kilencvenes évek elejére a PFSZ-et a legtöbb ország elismerte, ahogy Arafat is hivatalosan tudomásul vette Izrael állam létét.
Arafat gyors megtérését nemzetközi terroristából elismert és tiszteletreméltó államférfivá persze nem nehéz összekötni az arabok állandó és csúfos vereségsorozatával. A terror sem hozta meg az áhított sikereket (bár utóbb tárgyalóasztalhoz ültette Izraelt), ráadásul Arafat sokáig még az Perzsa-öböl menti kis arab államok vezetői számára sem volt szalonképes.
Az Öböl-háborúban Szaddám Husszein mellé állt (pénz és barátok nélkül maradva az újabb elvesztett háború után). Ilyen volt például Irak oldalára állni '90-ben, hogy aztán egy vas nélkül maradjon a szövetségesek diadala után.
Az oslói megállapodás és a Nobel-békedíj
Innen már egyenes út vezetett a '93-as oslói megállapodáshoz, ami létrehozott egy független palesztin fennhatóságot és megígértette Izraellel csapatai kivonását a megszállt területekről - mindezt kizárólag békés kereteken belül.
Az intifádát lezáró békeszerződést: az oslóinak nevezett, de valójában Washingtonban megkötött egyezményt ő írta alá Jichák Rabín izraeli elnökkel 1993. szeptember 13-án. Ennek a békülésnek az egész világ nagy jelentőséget tulajdonított.
A Palesztin Hatóság '96-ban Arafatot választotta elnökének, aki még Nobel-békedíjat is kapott (Jicak Rabinnal és Simon Peresszel megosztva). A következő évben mindkét aláíró, valamint Simon Peresz izraeli külügyminiszter is megkapta a Nobel-békedíjat.
Azóta Arafat tanácskozásokra jár, és fontos emberekkel fog kezet - Izrael ráunt az ötven éve tartó kváziháborúra. Kacskaringós pálya.
A békefolyamat elakadása és a hatalom kérdése
A PFSZ így persze kénytelen volt békét kötni, de az is lehet, hogy Arafat már bánja a dolgok ilyetén alakulását: a békefolyamat nem nagyon halad, ő pedig lassan beleőszül. A szélsőséges csoportok feletti uralma kétséges, sokan pedig - barátai közül is - ráuntak az eredménytelenségre.
Később Arafat rácáfolt erre a kedvező megítélésre, mivel támogatta Szaddám Huszein iraki diktátort, és a semmilyen békét el nem ismerő palesztinai Hamász szervezetet sem tudta ellenőrzése alatt tartani.
Nem tudott dűlőre jutni Ehud Barak izraeli miniszterelnökkel sem 2000-ben, amikor Clinton amerikai elnök Camp Davidbe invitálta őket újabb megegyezésre. Ezután Arafat feltehetően maga robbantotta ki a második intifádát, de máig vitatott, hogy a továbbiakban milyen szerepet játszott benne.
Diktatórikus vezetési stilusa miatt nehéz elképzelni, hogy halála után hasonló erejű férfiú állhat a palesztinok élére. Olyan valaki, aki képes összefogni a népet - leszámítva persze a radikális, szélsőségesen Izrael-ellenes csoportokat.
Nem mellékesen ő maga az, aki igen hatékonyan takarítja el a porondról az összes szóbajöhető vezérjelöltet.
Az „Arafat hadművelet” és a nemzetközi elszigetelődés
Az izraeli kormány döntése Arafat palesztin elnök "eltávolításáról" hibás lépésnek tűnik. Washingtontól Moszkváig és Pekingig, az ENSZ-től az Európai Unióig általános nemzetközi elutasítás kíséri.
Arafat még a helyén van, de Izrael már korábbi támogatóitól is elszigetelődött. George Kennan, a máig legbölcsebb amerikai ipolitológus egyik méltán híres megjegyzése így hangzott: „Ha valaki a politikában téved, az megbocsátható. Ami megbocsáthatatlan: az, ha igaza van, de rosszkor.”
Az izraeli kormánynak igaza van: Jasszer Arafat palesztin elnök nem partner, hanem egyszemélyes politikai torlasz az elviselhetetlenül nehéz izraeli-palesztin békemegállapodás útjában. Abban is igaza van, hogy Arafatnak a kulisszák mögött komoly szerepe volt abban, hogy szeptember 6-án a tárgyalóképes Mahmud Abbasz palesztin miniszterelnök kénytelen volt lemondani.
Ezzel ronggyá tépődött az „Útiterv”, amelyet nemcsak Washington, hanem az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország is - a békés megoldás lehetséges módszereként - támogatott. Maga Abbasz is úgy fogalmazott lemondó beszédében, hogy távozásának egyik oka „a kormány ellen indított durva és veszedelmes belső izgatás”.
A kudarc pillanatában arra célzott ezzel a megjegyzéssel, hogy Arafat nem volt hajlandó megosztani vele a tényleges hatalmat. Továbbra is saját parancsnoksága alatt tartotta a palesztin fegyveres erőket, megfosztva Abbaszt attól a fizikai lehetőségtől, hogy megfékezze a terrorszervezeteket.
Gyakorlatilag már augusztus 19-én megsemmisítette a júniusban meghirdetett ideiglenes fegyverszünetet a Hamasz által végrehajtott, 22 halottat követelő jeruzsálemi öngyilkos merénylet. Abbasz lemondása után néhány nappal, szeptember 11-én két összehangolt bombamerénylet 15 áldozatot követelt.
Kétértelmű szövegezés
Két nappal később az izraeli kormány közölte, hogy „az általa kiválasztott időpontban és módon eltávolítja” Arafatot. A szövegezés nyitva hagyott számos lehetőséget.
Száműzetést éppen úgy jelenthetett, mint egy Arafat megölésére kiadott parancsot. (Ezt mutatta, hogy múlt vasárnap Jehud Olmert izraeli miniszterelnök-helyettes azt mondta, Arafat megölése „az egyik lehetősége annak, hogy eltávolítsák őt a béke útjából”.)
Ez persze csak az egyik, a legszélsőségesebb izraeli politikusok által hirdetett változat. A hivatalos álláspont továbbra is a száműzetés, amelynek feltételeit múlt szombaton az izraeli védelmi minisztérium úgy határozta meg, hogy „nagy merénylet, vagy fegyveres támadás” esetén utasítják ki az országból Jasszer Arafatot.
Íme a modell, amelyről Kennan beszélt. Izraelnek igaza van abban, hogy Arafat a békefolyamat akadálya. De rosszkor van igaza: akkor hirdette meg az akadály „eltávolítását”, amikor az Útiterv, a béke helyreállításának menetrendje Washingtontól Moszkváig és az ENSZ-től az Európai Unióig teljes nemzetközi támogatást kapott.
Ez tehát - Kennan fogalmazásával - „megbocsáthatatlan”. Nemcsak azért, mert az Izrael által megindított „Arafat hadművelet” morális elítélését jelenti. Politikai, sőt stratégiai tartalma van. Ennek a lényege pedig az, hogy veszélyezteti Izrael valódi érdekeit is.
Különleges egyensúly
Eddig sem csak az arab terrorizmus és Arafat manőverei akadályozták az Útiterv megvalósítását. A Saron-kormány is hordozott felelősséget: nem volt hajlandó befagyasztani a megszállt területeken létesített telepek hálózatának kiépítését.
A palesztin oldal és az izraeli oldal felelőssége így különleges egyensúlyhoz vezetett, amelyet sokféleképpen lehetett értelmezni. Ez lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy a terror miatt nagyobb nyomást fejtsen ki a palesztinokra, mint a telepek provokatív továbbépítése miatt Izraelre.
Ez a lehetőség most eltűnik. Az Arafat hadművelet meghirdetése Izraelt eddig nem ismert mértékben elszigetelte.
Vasárnap Powell amerikai külügyminiszter Bagdadban igen éles hangot használt: „Az Egyesült Államok nem támogatja sem Arafat megöletését, sem kiutasítását, s ezt az izraeli kormány tudja.”
Izrael elszigetelődését tükrözte a Biztonsági Tanács rendkívüli ülése is, amely elutasította az izraeli tervet. Ezen a héten a BT újabb tárgyalássorozatot kezdett. Semmi jel nem mutat azonban arra, hogy oldódhatna ennek során Izrael új keletű magányossága.
Arafat nyomban érzékelte, hogy Izrael hibás döntése új lehetőséget nyitott számára. Ramallahban, főhadiszállása előtt így kiáltott az őt ünneplő tömeg felé: „Abu Ammar itt marad.”
Ez Arafat „harci neve”. Abból az időszakból, amikor még nem politikus volt, hanem valami egészen más. Ha visszaváltozik és újra Abu Ammar lesz, még a mainál is keményebb idők jönnek.
Az utolsó évek és a halála
Ekkor már mindenesetre betegeskedett, és amikor 2004-ben az állapota súlyosbodott, Párizsba utazott gyógykezelésre, ahol azonban már nem tudtak segíteni rajta. 75 évesen hunyt el.
November 11-én, csütörtökön 3 óra 30 perckor a Párizs melletti katonai kórházban elhunyt Jasszer Arafat, a palesztin hatóság elnöke. A palesztin vezetot, aki négy évtizeden át a független palesztin állam létrehozásáért folyó harc szimbóluma volt, október 29-én szállították franciaországi gyógykezelésre Rámalláhból.
Egy héttel késobb kómába esett, agyvérzést kapott, máj- és vesemuködése leállt, gépekkel tartották életben. A francia katonai kórház foorvosa közölte, hogy a magánéleti jogokra vonatkozó törvény értelmében Arafat halálával kapcsolatos részleteket nem tesznek közzé, így folynak a találgatások, hogy a palesztin vezetovel valamilyen rákbetegség végzett-e vagy megmérgezték.
Halálának okáról számos találgatás látott napvilágot, és az igazságot máig nem tudni biztosan, de nem zárható ki, hogy valaki megmérgezte őt - esetleg valamilyen radioaktív anyaggal.
A palesztin elnök halála miatt valamennyi palesztin területen 40 napos gyászt hirdettek -- ez ido alatt félárbocon lesznek a zászlók és nem tartanak semmilyen ünnepet. Halálának hírére a Gázai övezetben tízezrek özönlöttek az utcákra s a spontán gyász jeleként zokogva vezérük arcképét és legendássá vált kendojét lobogtatták.
Arafat holttestét pénteken délelott Kairóba, az Arab Liga székhelyére szállították, ott tartották meg a hivatalos gyászszertartást, ahol a külföldi államférfiak leróhatták kegyeletüket.
Földi maradványait a ciszjordániai Rámalláhban, a palesztin elnök egykori fohadiszállásán temették el egy kokoporsóban, s ez késobb -- ha a körülmények úgy alakul - kihantolható s elszállítható lesz az áhított végso nyugvóhelyre, Jeruzsálembe.
Ez a sokféleképpen megítélt és meglehetősen titokzatos férfi egész életében a közel-keleti politika megkerülhetetlen figurája maradt.
