Narratívák és képleírás: a képi elbeszélés elmélete és művészettörténeti összefüggései

A képi elbeszélés olyan vizuális jelrendszer, amely jelenetek, alakok, terek, gesztusok és tárgyak segítségével érzékeltet eseményeket, időbeliséget, mozgást és interperszonális viszonyokat. A képleírás ezzel szemben elsősorban a látható kép részletes verbalizálása, de a két művelet szorosan összefügg: a leírás gyakran már értelmezi is a képet, az elbeszélés pedig a képi elemeket történetté szervezi.

A vizuális narráció eszköztára az ókor óra csiszolt jelrendszer a képzőművészeti hagyománynak, amely komplex eseményeket volt hivatott összegezni és fenntartani a kollektív emlékezetben. A képalkotás összetett módon, a jelenetezés, karakter és környezete megformálásával érzékeltet interperszonális viszonyokat, időbeliséget és mozgást.

Az elbeszélés retorikai alapjai

Az antik retorikában a szónoki beszéd második része, az ügy, a téma részletes kifejtése, esetleg kitérők beiktatásával. A kommunikációs helyzet függvényében a szónok alakítja témává összegyűjtött anyagát (az elementákat). Az elbeszélés megalkotásakor tudja, hogy még lehet ellenkező véleményen a hallgatóság, ezért az a feladata, hogy az elbeszélés anyagát, az elementákat megfelelően közölje.

Grice kritériumai a klasszikus elmélet szerint: az elbeszélés legyen rövid (brevis), világos (dilucida, aperta) és valószínű (probabilis). Az elbeszélésben a szónok az alábbi kérdésekre válaszolva szervezi a szöveget: quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quando, azaz: Mit jelent a szó? Létezik-e a dolog? Mi a dolog? Melyek a dolog részei? Miféle jellegzetességei vannak? Melyek az indítóokok? Mi a következménye és melyek a feladatai? Mi van a dolognak alárendelve, és mi az, amihez a dolog van rendelve? Melyek a témával rokon vagy ehhez hasonló fogalmak? Melyek a dologgal ellentétes fogalmak?

Az elbeszélés fajtái a beszédfajták és a szónoki szándék alapján kerülnek csoportosításra. Ezek a következők: rövid elbeszélés, bővített elbeszélés, ellen-elbeszélés, bizonyítás helyén lévő narráció és a kitérő vagy példázatos elbeszélés.

Képleírás és képi értelmezés

A képleírás a látható kép verbalizálásának gyakorlata, amely nem merül ki az ábrázolt tárgyak felsorolásában. A leírás sorrendet teremt, kijelöli a figyelem középpontját, kapcsolatot hoz létre a részletek között, és ezáltal értelmezési irányt ad a befogadásnak.

A Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés című kötet 1998-ban jelent meg Budapesten a Kijárat Kiadónál. A kötet 196 oldalas, a Narratívák sorozat első darabja, nyelve magyar, és színes reprodukciókkal illusztrálták.

A kötet tartalma két nagy egység köré rendeződik: a képleírás és a képi elbeszélés kérdésköre köré. A képleírás fejezetében Thomka Beáta Képi időszerkezetek című tanulmánya, Gottfried Boehm A képleírás című írása, Julia Kristeva Holbein Halott Krisztusa című elemzése, Victor I. Stoichita Egy félkegyelmű Svájcban: Dosztojevszkij képleírása című tanulmánya, valamint Sophie Bertho Ruskin kontra Sainte-Beuve: a kép a prousti esztétikában című írása szerepel.

A képi elbeszélés című részben Peter Krüger Bevezetés a művészettörténeti elbeszéléskutatásba: a festészet és a költészet határai című tanulmánya, Max Imdahl Giotto Aréna-freskóinak egyes narratív struktúráiról című írása, Wolfgang Kemp Rogier van der Weyden és a palota kronotopsza című tanulmánya, valamint Mieke Bal Látvány és narratíva egyensúlya című írása olvasható.

A képi narráció fő formái

Összetevőt tekintve alapvetően eltér egymástól a ciklikus és a monoszcenikus (azaz egy képen belül történő) elbeszélés. A ciklikus elbeszélés több kép vagy jelenet egymásutánjában bontja ki az eseményeket, míg a monoszcenikus elbeszélés egyetlen képi egységbe sűríti a történeti mozzanatokat.

A monoszcenikus képi elbeszélés dramaturgiai eszköztárát az akadémikus történeti festészet és a zsánerfestészet vitte mesteri fokra. Ábrázolásmódjuk jellemzően az ún. „termékeny pillanat” megragadását tűzte ki célul.

A „termékeny pillanat” olyan képi időpont, amelyben a megelőző és a következő események lehetősége egyszerre van jelen. A gesztus, a testtartás, a tekintet, a térbeli elrendezés és a tárgyak elhelyezése a néző számára egy történet előzményeit és következményeit is felidézheti.

A fotográfia és a modernizmus hatása

A fénykép megjelenésével párhuzamosan azonban egyfajta szkepszis jelent meg az események leírásával kapcsolatban, különösen a kortárs eseményábrázolás hitelességének vonatkozásában. A századforduló modernizmusai a szüzsét legfőbb ellenségüknek kiáltották ki.

A klasszikus modernizmus főbb irányai jellemzően elutasították a lineáris elbeszélést, ami a 20. században jobbára a mozgókép és a tömegkultúra vidékére szorult vissza. A képi elbeszélés hagyományos, ciklikus eszköztára újabban az illusztrációs grafika és képregény művészeti ágaiban éled újjá.

Míg a kortárs képalkotás egyfajta ambivalens, távolságtartó viszonyt tart fenn az elbeszéléssel, és inkább a narratíva dekonstruálása vagy egyfajta pszeudo narratíva létrehozása foglalkoztatja. Utóbbi a képi narráció tradicionális eszköztárának újra értelmezésén alapul.

A képi elbeszélés újraértelmezése különösen jól megfigyelhető Gerhardt Richter, Csernus Tibor vagy Szűcs Attila festészetében. Ezekben a művekben a felismerhető jelenet, a történeti utalás vagy a figurális ábrázolás nem feltétlenül alkot koherens történetet, hanem gyakran a történet lehetőségét, töredékét vagy bizonytalanságát kínálja fel.

Narratíva, fikció és valóság

A Narratívák 2. kötet tanulmányai a történet és fikció kapcsolatával, e viszony különféle olvasáselméleti, strukturális szemantikai, hermeneutikai, esztétikai, filozófiai és narratológiai vonatkozásaival foglalkoznak. Mindez a fikcionalitásról mint átfogóbb kategóriáról tanúskodik, ahogyan a narratívák kontextusa is tágabb keretet jelöl ki a történet tárgyalására, mint amilyen a sajátos irodalmi elbeszélésé lenne.

Az esztétikai tapasztalás és a fikcionális nyelvhasználat különbségéről, arról, hogy a poétikus nyelv nem szükségszerű jegye az esztétikai fikciónak, hiszen a nyelven kívüli dolgokra való utalás eltörlése esetén a nyelvhasználat mindenkori módja válhat jelszerűvé, a kötetben olvasható értekezésében beszél.

Fikcióval is élhet az a nyelv, melyet fentebb poétikusnak neveztünk, az a nyelv, mely nem oldódik fel konvencionális gondolati horizontban, és amely előbb megkonstruálja azt a világot és azt a horizontot, melyből megérthető; az a tény, hogy az irodalmi műalkotás gyakran mindkettő - fikcionális és poétikus - alkalmat nyújt a két aspektus vagy kategória oly gyakori összekeverésére.

Nelson Goodman a fikcióról mint újjáalkotott valóságról beszél. Paul Ricoeur újrajelölést emleget: a narratív cselekvés újra jelenti a világot annak időbeli dimenziójában.

Az irodalom nem azért fikció, írja, mert valamiképpen megtagadja a "valóság" elismerését, hanem mert nem a priori bizonyos, hogy a nyelvi jelenségvilág szabályainak megfelelően működik. Ebből következően az sem bizonyos, hogy a saját nyelvén kívül bármire nézve is megbízható információforrás lenne.

A narratíva mint szervező közeg

A kultúrát/történelmet és leíróját tehát nem szembesítik egymással, az elbeszélést a tapasztalat szervező közegének tartják. Ebből kiindulva a narratíva mint szervező alap nem elsősorban a leírottra, a témára, a tárgyra vonatkozik, hanem a leírásra.

A tanulmányok azt vizsgálják, hogy az antropológus/történész létrehozta szöveg miféle előfeltevéseken alapul, miféle szerepeket ír elő az antropológusnak/történésznek, miféle ideológiai mozgatórugói vannak. Ez a szemlélet az antropológia úgynevezett retorikai fordulatához, illetve a történettudományban Hayden White retorikai nézőpontú tanulmányaihoz is köthető.

A narratíva ebben az értelemben nem pusztán a témáról szóló történet, hanem az a forma is, amely kiválasztja, összekapcsolja és értelmezi az eseményeket. A képleírás hasonló módon nem semleges közvetítés: a leíró döntései meghatározzák, hogy a kép mely részletei kerülnek előtérbe, milyen sorrendben jelennek meg, és milyen kapcsolatot alakít ki közöttük az értelmezés.

A történelmi és társadalmi narratívák

Jörn Rüsen azt a kérdést firtatja, hogy miként egyeztethető össze a hagyományos, magát objektívnak és tiszta tényeket vizsgálónak tartó tudományfelfogás azokkal az elképzelésekkel, amelyek szerint a történelemtudomány szövegei is retorikai ismérvekkel bíró narratívák.

Paul Ricoeur azt vázolja, miként vezethet a történelem kritikai vonatkozása a traumatikus emlékek feldolgozásához, a passzív felejtés kiváltotta ismétléskényszert a múlt újraértelmezésével aktív felejtéssé változtatva a kollektív emlékezet gyógyulásához, s ezen keresztül a megbocsátáshoz.

David Carr írásának témája az a kontinuitáselmélet, amelynek értelmében a történeti elbeszélés a történeti realitással kontinuumot alkot, hiszen a nyugati ember létmódjának, s így időtapasztalásának is a koherenciát teremtő narratív szervezettség a sajátja, nem pedig a kívülről ráerőszakolt értelmezési keret.

Homi K. Bhabha a nemzet fogalmát olyan minden megnevezésben újratermelődő, totalizáló, kizáró metaforaként, diszkurzív alakzatként értelmezi, amely a sokaság egysége képzetének segítségével uralja az idegenségről, vándorlásról, nyelvi különbségekről kialakított képünket.

Az etnográfiai leírás narratív szerkezete

Paul Atkinson a narratívákként értelmezett etnográfiákban két szálat különít el, az egyik a kutatás helyszínén, a terepen tapasztaltak megírása, a másik pedig az etnográfus értelmezése formálódásának története.

Atkinson azokat a módokat vizsgálja, ahogy az egyes etnográfiai munkákban ez a két szál összeillesztődik, s azt, hogy e narratívákban az antropológus milyen szerepet kap. A második szál egyik típusa a visszaemlékezés, amelyben az etnográfus a kezdetben csetlő-botló, inkompetens figura szerepét játssza, s szakmai állításait éppen ez teszi hitelessé: az olvasóval kötött implicit narratív szerződés értelmében a megszenvedett tapasztalat az igazán autentikus.

James Clifford híres írásának alapállítása az, hogy az etnográfiai szövegekben különböző allegóriák, mint vezérlő történetek és előfeltevések működnek. A szöveg „valami mást is mond”, de ez nem hozzáadódik az eredeti értelemhez, hanem a narratíva jelentésteliségének feltétele.

Clifford szerint az antropológiai szemléletet „etnográfiai pasztorálként” itatja át a megmentés allegóriája, azaz az idegen kultúrákat az antropológia a jövő számára „bebalzsamozza”, s ezzel múlt idejűvé teszi őket. A törzsfőnökről szóló tanmese felhívja a figyelmet arra, hogy az idegen kultúra leírása befolyásolja annak további létét, s hogy az nem a leírás rögzített tárgya.

Edward M. Bruner szerint az etnográfiai leírások vázát egy, a vizsgált népcsoportról kialakult implicit narratív modell alkotja, amely befolyásolja a használt elméleti terminusokat, a szintaxist, azt, hogy mi számít adatnak, és az események, szereplők értékelését is.

Bruner ezt az állítást az amerikai indiánokra vonatkozó két domináns narratíva elemzésével bizonyítja: az első, az 1930-as évekre jellemző narratíva az idegennek tekintett indiánok múltját az aranykor, jelenét a széthullás, jövőjét az asszimiláció jegyében írja le, míg az 1970-es években kialakult narratíva az indiánt áldozatnak tekinti, múltját kizsákmányolásként, jelenét ellenállásként, jövőjét újraéledésként értelmezi.

A realizmus és a képi valóság

A 19-20. századi különféle realista törekvések összefüggései, olvasatai és hatásai meghatározzák a kortárs realista képi ábrázolások státuszát. A realizmus igen sokrétű, koronként eltérő felhangú, hol progresszív, hol kifejezetten konzervatív stílustörekvés, amelyre a kortárs diskurzus hol direkt módon, hol közvetve ironikusan vagy a történeti formákat parafrazeálva reflektál.

Művészettörténeti fogalma képlékeny, az aktuális felfogás szerint nem mint stílusirány, inkább a jelen valóságához való tudatos viszonyként definiálható. A 19. század kontextusában a biedermeiertől az impresszionizmusig a realizmus különböző árnyalatai jelentek meg.

A századvégen a realizmus és a naturalizmus többféle ágra szakadt, egyik fő csapásiránya a jelenhez kötődő, társadalomkritikus hangnemet vett fel, míg a másik a fotóval versenyezve és a mozit megelőlegezve a vizuális hatáskeltés és tömegszórakoztatás irányába mozdult el.

A 20. század elején, a két háború között realizmusok gazdag spektruma bontakozott ki, egyik szélen a bal oldali társadalomkritikus német Neue Sachlichkeit irányával, a másikon a politikai rezsimek manipulatív „kincstári optimizmusával”.

Az 1945 utáni művészetben a realista látásmód vagy mediálisan kötött, konceptuális alapállás, vagy társadalmilag elkötelezett szociális realizmus, vagy szürreális töltetű mágikus realizmus. Jelenléte a kortárs szcénában diszkurzív, történetileg reflektív magatartást feltételez.

Éppen ezért lehet hasznos tisztázni a hasonló törekvések művészettörténeti jelentésrétegeit. A realizmus nem egyetlen egységes képi nyelvként jelenik meg, hanem különböző korszakok, társadalmi helyzetek, technikai médiumok és ideológiai elvárások metszéspontjában alakul.

A narratíva és a realista ábrázolás kapcsolata

A realista kép a valóság felismerhetőségére építhet, de a felismerhetőség önmagában nem biztosít elbeszélést. A történet akkor válik érzékelhetővé, amikor a kép elemei között időbeli, oksági, térbeli vagy társadalmi kapcsolat rajzolódik ki.

A realista ábrázolás gyakran a jelenhez kötődő társadalmi tapasztalatot teszi láthatóvá, ezért a képi narráció egyik fontos kérdése, hogy ki látható, milyen helyzetben, milyen környezetben és milyen nézőpontból. A jelenet társadalmi jelentése nemcsak a szereplők cselekvéseiben, hanem a környezet, a tárgyak, a ruházat és a tekintetek rendszerében is megmutatkozhat.

A fotográfia megjelenése a realista képet is új helyzetbe hozta. A kép többé nem kizárólag az események rögzítésének vagy történeti összegzésének eszköze, hanem a látás, a hitelesség és a közvetítés problémájának hordozója is.

A nyomtatott kép mint narratív és társadalmi forma

A nyomtatott kép az ezredforduló vizualitásának egyik legizgalmasabb jelensége, amelyben komplex módon találkoznak a képalkotás mágikus, társadalmi és technikai kérdései. A képnyomtatás izgalmasan összetett társadalmi mezőben jött létre a reneszánsz hajnalán.

Térnyerését, alakulását és elágazásait technikai innovációk és a képhasználat kultúrtörténeti változásai egyaránt befolyásolták. A művészi képsokszorosítás története egyrészt vizsgálható technikai újítások soraként, a technikai képalkotás folyamatában.

Megközelíthető ugyanakkor szakrális, spirituális összefüggésben, amely az eredeti és másolat gondolati, szellemi kontinuitásán alapul. A „pontosan megismételhető kép” ezzel párhuzamosan társadalmi, kultúrtörténeti jelenség is, amely tömeges terjesztése révén alkalmas ismeretterjesztésre és ideológiai manipulációra egyaránt.

Ilyen minőségében egyaránt érintkezik a kultúra demokratizálásának és az egyedi műalkotás piaci jelenlétének kérdésével. A nyomtatott kép így egyszerre hordozhat vallási, oktatási, politikai, művészeti és kereskedelmi jelentéseket.

Multiplikáció és kortárs képhasználat

A 20. századi modern áramlatok hatására két irányba mozdult el a művészi képsokszorosítás alakulása: egyrészt napjainkban is jelen vannak a történeti technikák, gyakran historizáló, direkt stiláris átiratok formájában; míg más esetben a multiplikáció konceptuális értelmezése kerül előtérbe.

Utóbbi tudatosan aknázza ki a nyomtatás-nyomhagyás gondolati, esztétikai asszociációs mezőjét, tudatosan előtérbe helyezve a képi ismétlés gesztusát. A képi ismétlés ebben az esetben nem pusztán technikai eljárás, hanem a különbség, az azonosság, a másolat és az eredeti viszonyának vizsgálata.

Míg a kortárs képsokszorosítás másik releváns magatartása éppen a multiplikáció társadalmi, kommunikatív funkciójára helyezi a hangsúlyt, tudatosan öltve magára a tömegkulturális nyomtatott képek stíluselemeit.

A képi elbeszélés elemzésének szempontjai

A képi narráció elemzésekor elsőként azt kell megvizsgálni, hogy milyen eseményt vagy eseménysort idéz fel a kép. Ezután feltárható a jelenet térbeli szerkezete, az alakok egymáshoz való viszonya, a tekintetek iránya, a gesztusok jelentése, valamint a háttér és az előtér szerepe.

• Ki? Kik a kép szereplői, és milyen szerepet töltenek be?
• Mi történik? Milyen cselekvés, konfliktus vagy állapot jelenik meg?
• Hol? Milyen térben és környezetben bontakozik ki a jelenet?
• Milyen eszközökkel? Milyen tárgyak, gesztusok vagy vizuális jelek közvetítik a történetet?
• Miért? Milyen indítóokok vagy motivációk következtethetők ki?
• Hogyan? Milyen kompozíció, fényhasználat, színrendszer és perspektíva szervezi a képet?
• Mikor? Milyen időpontot, történeti korszakot vagy időbeli állapotot jelez a kép?
• Mi következik? Milyen előzmények és lehetséges folytatások olvashatók ki a jelenetből?

A képelemzés során különbséget kell tenni a látható elemek és az azokból levont következtetések között. A képleírás a vizuálisan érzékelhető részletekre támaszkodik, míg a képi elbeszélés ezek időbeli és oksági összekapcsolásával hoz létre történetet.

A narráció nem kizárólag a figurális ábrázolás sajátja. Absztrakt, tárgyi vagy konceptuális művekben is megjelenhet a narratív szerveződés, ha a befogadó változást, folyamatot, ismétlődést, hiányt vagy eseményre utaló nyomokat érzékel.

A néző szerepe a képi elbeszélésben

A kép nem önmagában, minden értelmezéstől függetlenül hozza létre történetét. A néző a kulturális tudás, a műfaji elvárások, a történeti ismeretek és a saját tapasztalatok alapján kapcsolja össze a képi részleteket.

A vizuális narráció ezért együttműködést feltételez a kép és a befogadó között. A kép kijelölhet irányokat, jelezhet konfliktusokat és felidézhet időbeli kapcsolatokat, de a történet koherenciája a néző értelmező tevékenységében formálódik meg.

A kortárs képalkotás ambivalens viszonya az elbeszéléshez ezt az együttműködést gyakran tudatosan bizonytalanná teszi. A narratíva dekonstruálása vagy a pszeudo narratíva létrehozása olyan képi helyzetet teremt, amelyben a néző felismeri a történet lehetőségét, de nem tudja teljes bizonyossággal rekonstruálni annak egészét.

A művészettörténeti elbeszélés jelentősége

A festészet és a költészet határai című kérdéskör arra irányítja a figyelmet, hogy a művészettörténeti beszéd maga is elbeszélő szerkezeteket használ. A művek egymás mellé rendezése, korszakok kijelölése, hatások feltételezése és fejlődési ívek megalkotása mind narratív művelet.

A művészettörténeti elbeszélés nem pusztán felsorolja a képeket, hanem kapcsolatokat teremt közöttük. A realizmus, a modernizmus, a fotográfia, a képsokszorosítás és a kortárs művészet története különböző hangsúlyok szerint más és más összefüggésrendszerben jelenhet meg.

A narratív szempontú kutatás ezért nemcsak azt kérdezi, hogy mit ábrázol egy kép, hanem azt is, hogyan válik az ábrázolás egy történet, egy művészettörténeti korszak vagy egy társadalmi emlékezet részévé.

tags: #narrativak #1 #kepleiras #kepi #elbeszeles