A szókincs valamely nyelv szavainak és állandósult szókapcsolatainak összessége, amely meghatározza, hogy egy szöveg milyen tartalmakat, hangulatokat, értékeket és társadalmi viszonyokat tud kifejezni. A szavak kiválasztása nem véletlenszerű: függ a szöveg céljától, műfajától, témájától, címzettjétől, keletkezési korától és a beszélő vagy szerző szándékától.
Irodalmi művekben a szókincs a világ megformálásának, a szereplők jellemzésének, a hangulatkeltésnek, a képiségnek és az egyéni szerzői stílusnak az egyik legfontosabb eszköze. Nem irodalmi szövegekben elsősorban a pontos, érthető, hiteles és célhoz illő közlést szolgálja, de az újságnyelvben, a szaknyelvekben és a szociográfiában a szavak megválasztása szintén kifejezheti a beszélő álláspontját, a közösség értékrendjét és a bemutatott társadalmi közeget.
A szókincs fogalma és rétegződése
A szókincs nem egységes, hanem több szempont szerint rétegződik. Megkülönböztethetünk köznyelvi, társadalmi, területi, szakmai, történeti, idegen eredetű, csoportnyelvi, illetve bizalmas és hivatalos szókészleti elemeket. A nyelv rétegződése: társadalmi és területi nyelvváltozatok.
A köznyelvi szókincs a legtöbb nyelvhasználó számára ismert és általánosan használható szavakból áll. A szaknyelvek valamely tudományterület, foglalkozás vagy tevékenység pontos fogalmait nevezik meg, míg a csoportnyelvek egy-egy közösség összetartozását és sajátos tapasztalatait is kifejezhetik.
A szavak jelentése és stiláris értéke a szövegkörnyezettől is függ. Ugyanaz a szó más hatást kelthet egy szépirodalmi műben, egy hivatalos tájékoztatóban, egy újságcikkben vagy egy szakmai tanulmányban.
A szókincs és a kommunikációs cél
A kommunikációs folyamatban a közlő valamely üzenetet kíván eljuttatni a címzetthez, ezért a szókincs megválasztását a kommunikáció célja határozza meg. A különböző közlésmódok kommunikációs funkciói (köszönés, párbeszéd, történetmondás).
A szöveg akkor tölti be eredményesen a feladatát, ha a szókincse megfelel a témának, a címzett előzetes tudásának és a közlés helyzetének. A közvetlen emberi kommunikáció néhány sajátszerűsége.
A nyelv mint jelrendszer a valóság tárgyait, jelenségeit, cselekvéseit és elvont fogalmait szavakkal is képes megnevezni. A nyelvi jel, a vizuális jel, a vizuális és a nyelvi kommunikáció.
A szókincs szerepe irodalmi művekben
Az irodalmi szöveg nyelvhasználata nem csupán információt közöl, hanem esztétikai hatást is létrehoz. Az irodalmi mű eseménysort ábrázol, de az eseményeket, a szereplők jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát az alakok párbeszédeiből (dialógus), magánbeszédeiből (monológ) és tetteiből ismerjük meg.
A drámai művek nyelve tömörebb, erőteljesebb mint a többi műnemé. Az epikai közlési formák között az alapvető forma a közvetlen szerzői elbeszélés.
Az irodalmi szókincs többek között az alábbi feladatokat töltheti be:
- a helyszín, a korszak és a társadalmi környezet megteremtése;
- a szereplők jellemének, származásának, műveltségének és társadalmi helyzetének érzékeltetése;
- hangulat és érzelmi hatás létrehozása;
- képek, motívumok és szimbólumok kialakítása;
- a szerzői álláspont közvetítése;
- a műfaji és korstílusbeli sajátosságok megjelenítése;
- a szöveg zeneiségének, ritmusának és formai egységének megteremtése.
A szereplők jellemzése a szókincs segítségével
A szereplők beszédmódja gyakran közvetlenebbül árulkodik személyiségükről, mint a szerzői jellemzés. A szókincs jelezheti a szereplő életkorát, foglalkozását, társadalmi helyzetét, műveltségét, érzelmi állapotát és más szereplőkhöz való viszonyát.
A szereplők szóbeli megnyilatkozásait általában a dialógus közvetíti. A szereplők mondatait az elbeszélő szó szerint „idézi”: ezt a közlési formát egyenes beszédnek is szokás nevezni.
Előfordul, hogy az író valamelyik hőse szavait csupán tartalmilag „idézi”, egyes szám harmadik személyben: ennek függő beszéd a hagyományos elnevezése. A szereplők ki nem mondott gondolatait, érzelmeit az újabb epikai művek vagy a belső monológ, vagy a szabad függő beszéd (átélt beszéd, átképzeléses stílus) technikájával jelenítik meg.
A szabad függő beszéd közben az író gyakran a saját gondolatait is belecsempészi a szövegbe. Ezeknek a formáknak az előfordulása, gyakorisága írónként különböző, kifejező szerepük is lehet.
Kor-, társadalom- és helyszínjelölő szókincs
A történelmi vagy társadalmi regényekben a szókincs megteremti az adott kor és közeg hitelességét. A régi szavak, régies szóalakok, történelmi kifejezések és korabeli megszólítások a múlt világát idézik fel.
A középkor világképének alapja a kereszténység, ami nemzetek fölötti egységes kultúrát hozott létre nyelv (latin), a vallás és tematika tekintetében. A világképet meghatározó vallásos szemlélet uralkodó a művészetekben is.
A reneszánsz jellemzői: lázad az egyház tekintélye ellen, a természet mint téma belekerül a művészetekbe, a vallás szerepe erősen csökken, előtérbe kerülnek a világi témák, az élet szépségei, a földi élet, az antik hagyomány kultusza, mindennek a mértéke az ember (humanizmus).
A barokk művészet jellemzői: monumentális alkotások, rendkívül erős érzelmi hatások, bonyolult szerkezetek, mesterségbeli tudás, túldíszítettség, vallásos tematika, fő eszköze az ellentétezés és a túlzás.
A klasszicizmus jellemzői: a klasszikus (antik) kultúra jelenti a mintát, hűvös mértéktartás, szenvedélymentesség, tartózkodás az érzelmektől, zárt, szigorú formák, sablonok, szabályok és erkölcsi célzat.
A romantikus ember idegenül érzi magát a világban, a művész eltávolodik a tömegektől, az irányzat újító, formabontó, minden hagyományt átértékelő művészetet hoz létre.
A realizmus célja a jelenségek minél valósághűbb bemutatása. A realizmus a tipikust ragadja meg, átlagembert ábrázol, valós helyszíneket, valószerű szereplőket és történeteket mutat be, erős társadalomkritika jellemzi, objektív, hiteles társadalmi keresztmetszetet ad.
A szókincs és a hangulat
Az író a szavak hangulati értékével is irányítja az olvasó érzelmi viszonyulását. A pozitív vagy negatív jelentésárnyalatú szavak, a becéző és kicsinyítő formák, a durva vagy sértő kifejezések, a fennkölt és az ironikus elemek eltérő hangulatot teremtenek.
A szentimentális alkotások szubjektívek, leginkább a boldogtalanság érzését, az érzelmek és a világ összeütközését, a földön elérhető boldogság lehetetlenségét, a magányt, beteljesületlen szerelmet fejezik ki.
A barokk nélkülözhetetlen eszköze a meghökkentés és a gyönyörködtetés. Kedveli a virtuóz rímtechnikát, a körmondatokat, a költői képek bőségét, a patetikus hangnemet.
A romantika jellemzői között megtalálható az éjkultusz, a titok és az álom kultusza, valamint az elvágyódás távoli tájakra, mesébe, irrealitásba vagy a halálba.
A költői szókincs és a képiség
A költői szókincs gyakran eltér a mindennapi nyelvhasználattól, mert sűrített jelentést hordoz. A képszerűség stíluseszközei és hatása: képek, képrendszerek felismerése, értelmezése.
A költői kép egy konkrét, érzékelhető jelenség segítségével tesz megragadhatóvá egy elvont gondolatot, érzelmet vagy lelkiállapotot. A metafora, a hasonlat, a megszemélyesítés és a szimbólum a szókincs jelentését új összefüggésekben kapcsolja össze.
Az állandó jelző a klasszikus eposz egyik állandó eleme. A szerző a mű folyamán ugyanazt a szereplőt csak ugyanazokkal a jelzőkkel illeti.
Az epikus hasonlat a klasszikus eposzok egyik állandó eleme, kelléke, amely nagy terjedelmű, részletező, szinte önálló életet élő hasonlat.
Az alliteráció rendszerint a szókezdő, de néha nemcsak a szókezdő hangok ismétlődése. A versek egyik zenei eszköze.
A belső rím egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással. A bokorrímnek nevezzük, ha egy strófán belül végig ugyanolyan vagy hasonló szótagok rímelnek, tehát a rímképlet: aaa.
A szókincs szerepe a lírában
A lírai művekben a szókincs különösen szorosan kapcsolódik a beszélő érzelmeihez, gondolataihoz és világértelmezéséhez. A lírai nyelv gyakran tömör, képszerű és zeneileg szervezett.
A középkor lírájának nagy újítása a hangsúlyos verselés és a rím. Meghatározó tematikai csoportjai a vallásos költészet, különösen a himnuszköltészet, a trubadúrlíra és a vágáns költészet.
A reneszánszban előtérbe kerülnek a világi témák, az élet szépségei, a földi élet és az antik hagyomány kultusza. A felvilágosodás korában a társadalomkritika, a tanítás és a nevelés szókincse is fontos szerephez jut.
A lírai beszélő által használt szavakból következtethetünk a vers alaphelyzetére, értékrendjére és beszédmódjára. Az ismétlődő kulcsszavak gyakran kijelölik a mű központi motívumait.
A szókincs szerepe az epikában
Az epika egyik műnem, legjellemzőbb sajátossága, hogy bennük a külvilág áll az ábrázolás középpontjában, s nem a lélek belső világa. Alapvetően monológikus formájúak, tehát egy „elbeszélő” mondja el a történetet.
Az elbeszélő művekben is lehetnek dialógusok, ezek azonban „idézeteknek” tekintendők. Az alkotó csak közvetítő a valóság és az ábrázolt világ között, saját értékelését, állásfoglalását a történet megformálásába építi bele.
A leíró szókincs megteremti a helyszínt és az atmoszférát, a cselekvéseket jelölő igék dinamizálják az eseménysort, a tulajdonságot jelölő melléknevek pedig a szereplők vagy tárgyak jellemzését szolgálják.
Az elbeszélés az epika műnemébe tartozó műfaj. A novellától abban különbözik, hogy ráérősebb, részletezőbb, több szereplővel dolgozik, akiket sokféle módon, részletezőbben jellemezhet.
A novella a szereplők életének egy fordulópontját mutatja be, röviden, kevés szereplővel, akiket tömören jellemez. Fontos része a vezér- vagy Boccaccio után sólyom-motívum.
Az egyperces novellák általában feltűnően rövidek, mert kevés szóval szeretnének sokat mondani. Az egyik oldalon az író részéről a közlés minimuma, az olvasó részéről pedig a képzelet maximuma áll, így az ember a fantáziája révén aktív szereplővé válik.
A szókincs szerepe a drámában
A dráma irodalmi műnem. Az ide tartozó műfajok: tragédia, komédia, színmű.
A drámai mű nyelve a konfliktusok közvetlen megjelenítését szolgálja. A dialógusokban a szereplők álláspontjai, szándékai és érzelmei ütköznek, a monológok pedig a szereplők belső világát tárhatják fel.
A drámai cselekmény jelen időben előttünk bontakozik ki az alapszituációból, amely a szereplők egymáshoz való viszonyát, törekvéseiket, magatartásukat meghatározza.
A dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye a terjedelem miatt sűrített, gyakran a szemben álló erők, egymástól eltérő emberi magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában.
A dikció a színész beszéde, a helyzetnek és a megformált alaknak megfelelően elmondott drámai szöveg. A dialógus párbeszéd a drámában a szereplők között.
Az antik dráma eseményei egyetlen látható térben játszódnak, az egyre feszültebbé váló konfliktus pedig szenvedélyes viták és szócsaták formájában valósul meg.
A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol, a színpadon kívül zajlanak le. Ezekről az őr, illetve a hírnökök elbeszéléseiből értesülünk.
Shakespeare drámáit új versformában, a tíz szótagos, időmértékes, jambikus lejtésű, rímtelen blank versben írta, s ez az Erzsébet kori drámák általánosan használt sorfaja.
A szókincs és a korstílusok
| Korstílus vagy irányzat | A szókincs és a nyelvhasználat jellemző iránya |
|---|---|
| Középkor | Vallásos tematika, latin műveltség, himnikus és áhítatos hangnem. |
| Reneszánsz | Világi témák, természet, szerelem, életöröm, antik hagyomány és humanizmus. |
| Barokk | Túldíszítettség, patetikus hangnem, ellentétezés, túlzás, vallásos és monumentális kifejezésmód. |
| Klasszicizmus | Szabályosság, mértéktartás, érzelmi visszafogottság, tanító és erkölcsi célzat. |
| Szentimentalizmus | Szubjektivitás, bánat, magány, beteljesületlen szerelem és a boldogság lehetetlensége. |
| Romantika | Érzelmi szélsőség, titok, álom, éjszaka, elvágyódás, egyéniség és eredetiség. |
| Realizmus | Valószerűség, társadalmi hitelesség, tipikus alakok, köznyelvi és társadalmi rétegzettség. |
A szókincs szerepe nem irodalmi művekben
A nem irodalmi szövegek elsődleges célja rendszerint az információközlés, a tájékoztatás, a magyarázat, a szabályozás, a meggyőzés vagy a gyakorlati cselekvés irányítása. A szókincsnek ezért világosnak, pontosnak és a kommunikációs helyzethez illőnek kell lennie.
A szövegtípusok kommunikációs, szerkezeti, nyelvi jellemzői. A különböző szövegtípusok jellemzése: a szóbeli és az írott szövegek.
A nem irodalmi szövegben a szavak jelentése általában kevésbé többértelmű, mint a költői szövegben, ugyanakkor az objektivitás nem jelenti azt, hogy a szókincs teljesen mentes az értékeléstől. Egy-egy szó megválasztása hangsúlyozhat, elhallgathat vagy átértelmezhet bizonyos szempontokat.
Az újságnyelv és a publicisztika szókincse
Az újságnyelv a tömegkommunikáció része, ezért egyszerre kell gyorsan érthetőnek és figyelemfelkeltőnek lennie. A publicisztikai műfajok.
Az újságcikkek, tudósítások, riportok és véleménycikkek szókincse eltérő mértékben tartalmazhat tényszerű, értékelő, érzelmi vagy meggyőző elemeket. A címekben gyakoriak a tömör, hatásos és figyelemfelkeltő kifejezések.
A publicisztikai szövegekben a köznyelvi szókincs mellett megjelenhetnek politikai, gazdasági, kulturális és társadalomtudományi szakkifejezések. Az idegen eredetű szavak használata növelheti a pontosságot, de nehezítheti a megértést, ha a címzett nem ismeri az adott fogalmakat.
A tömegkommunikáció és az információs társadalom hatása a nyelvre. A tömegkommunikáció nyelvhasználata gyorsan közvetít új szavakat, rövidítéseket, idegen kifejezéseket és divatos szókapcsolatokat.
A szaknyelvek szókincse
A szaknyelvek valamely szakterület fogalmainak pontos megnevezésére szolgálnak. A szakszavak tömörek és egyértelműek lehetnek az adott szakmai közösségen belül, de a laikusok számára magyarázatra szorulhatnak.
A szaknyelvi szókincs fontos tulajdonsága a terminológiai pontosság. Egy szakmai szövegben ugyanazt a fogalmat általában ugyanazzal a megnevezéssel jelölik, mert a változatos szóhasználat félreértést okozhat.
A szaknyelvi szövegekben gyakoriak a definíciók, a meghatározások, a felsorolások, a logikai kapcsolatok és a fogalmi alá- és fölérendeltséget kifejező szavak. A tudományos és szakmai szöveg célja nem elsősorban a hangulatkeltés, hanem a pontos ismeretközlés.
A szociográfia szókincse
A szociográfia társadalmi csoportok, közösségek, életformák és társadalmi problémák bemutatására törekszik. Szókincse gyakran ötvözi a tudományos, dokumentarista és szépirodalmi elemeket.
A szociográfiai szövegben fontos szerepet kapnak a társadalmi rétegeket, foglalkozásokat, életkörülményeket és helyi közösségeket megnevező szavak. A beszélt nyelvi fordulatok, tájnyelvi elemek és csoportnyelvi kifejezések a bemutatott közeg hitelességét erősíthetik.
A dokumentumirodalom igazi történeteket leíró irodalmi műfaj, például emlékirat, napló, levél és publicisztika. Ezekben a szövegekben a tényszerűség és a személyes nézőpont egyszerre lehet jelen.
A szókincs stílusrétegei
A stílusréteg a nyelvhasználat olyan változata, amelyet a kommunikációs helyzet, a téma, a címzett és a közlési cél határoz meg. A szókincs stílusértéke alapján lehet például semleges, választékos, hivatalos, tudományos, publicisztikai, társalgási, bizalmas, régies, tájnyelvi vagy durva.
A semleges szavak különösebb érzelmi vagy stiláris többletet nem hordoznak, ezért sokféle szövegben felhasználhatók. A választékos és fennkölt szókincs emelkedett hangnemet hoz létre, míg a bizalmas vagy szlengszerű elemek közvetlenebb, oldottabb hatást keltenek.
A hivatalos stílusréteg tárgyilagos, szabályozott és személytelen megfogalmazásra törekszik. A társalgási stílus közvetlenebb, gyakran tartalmaz beszélt nyelvi fordulatokat, rövidítéseket és érzelmi elemeket.
A nyelvi stílus megválasztása akkor eredményes, ha illeszkedik a szöveg céljához. Egy szakmai jelentésben zavaró lehet a túlzottan bizalmas szóhasználat, egy szépirodalmi párbeszédben viszont éppen a köznyelvi vagy csoportnyelvi elemek teremthetik meg a hitelességet.
A szójelentés és a szövegkörnyezet
A szavak jelentését a szövegkörnyezet pontosítja. A hangalak és jelentés kapcsolata a magyar nyelvben.
Egy szónak lehet elsődleges, másodlagos és mögöttes jelentése. A szöveg jelentésének összetevői: elsődleges, másodlagos, mögöttes jelentés.
Az elsődleges jelentés a szó legáltalánosabb, szótárban rögzíthető jelentése. A másodlagos jelentés valamely konkrét szöveghelyzetben kialakuló jelentésárnyalat, a mögöttes jelentés pedig olyan tartalom, amelyet a szöveg nem mond ki közvetlenül, de az olvasó következtethet rá.
A szó jelentését módosíthatja a metaforikus használat, az irónia, a túlzás, a tagadás, a szókapcsolat vagy a mondat egészének logikai szerkezete. A nyelvi jelentés értelmezésekor ezért nem elegendő az egyes szavakat önmagukban vizsgálni.
A szókincs és a mondatszerkesztés kapcsolata
A mondat szerkesztettség és mondatfajta szerinti típusai. A szókincs hatását a mondatszerkezet is erősíti, mert ugyanazok a szavak eltérő stiláris és kommunikációs hatást kelthetnek rövid, tömör vagy hosszú, összetett mondatokban.
A nominális stílusban a főnevek és főnévi szerkezetek dominálnak, ezért a közlés tömörebb, statikusabb és gyakran hivatalosabb hatást kelt. A verbális stílusban az igék hangsúlyosabbak, így a cselekvés, a folyamatosság és a dinamizmus kerül előtérbe.
A mondatszerkezet stiláris változatai: a verbális stílus és a nominális stílus. A sok ige cselekvőbbé és elevenebbé teheti a szöveget, míg a főnévi szerkezetek sűríthetik és elvontabbá tehetik a megfogalmazást.
A retorikai szövegekben az ismétlés, a párhuzamos szerkezet, a felsorolás és a kérdés-felelet forma a szókincs kiemelését és az üzenet rögzítését szolgálhatja.
A szókincs a meggyőzésben és a retorikában
A retorikai szöveg célja gyakran a hallgatóság meggyőzése vagy valamely álláspont elfogadtatása. Hitelesség, hatás, meggyőzési szándék.
A meggyőző szöveg szókincse lehet érzelmi hatású, értékelő és felszólító. A pozitív és negatív minősítések befolyásolják, hogy a hallgató vagy olvasó miként ítéli meg a bemutatott személyt, eseményt vagy álláspontot.
A nyilvános beszéd és közszereplés főbb nyelvi és viselkedésbeli kritériumai. A nyilvános beszédben a közérthető, megfelelően tagolt és a hallgatósághoz igazított szókincs alapvető követelmény.
Az érvelő beszéd felépítésének alapelvei. Az érvelésben a fogalmak következetes használata, az állítások pontos megfogalmazása és az érvek logikus kapcsolata teszi világossá az álláspontot.
A szókincs vizsgálatának szempontjai
Egy irodalmi vagy nem irodalmi mű szókincsének elemzésekor először meg kell határozni a szöveg témáját, műfaját, kommunikációs célját és címzettjét. Ezután megvizsgálható, hogy milyen szavak dominálnak, és ezek milyen hangulatot, értékelést vagy társadalmi hátteret közvetítenek.
- Határozzuk meg a szöveg műfaját és kommunikációs célját.
- Vizsgáljuk meg a témához kapcsolódó kulcsszavakat.
- Keressük meg a szaknyelvi, köznyelvi, régies, tájnyelvi, társalgási vagy szlengszerű elemeket.
- Elemezzük a szavak hangulati és stiláris értékét.
- Figyeljük meg a szóismétléseket, rokon értelmű szavakat, ellentéteket és jelentésmezőket.
- Vizsgáljuk meg a képes jelentésű kifejezéseket, metaforákat, szimbólumokat és állandósult szókapcsolatokat.
- Kapcsoljuk össze a szókincset a mondatszerkezettel, a hangnemmel és a szöveg egészének jelentésével.
- Fogalmazzuk meg, milyen szerepet tölt be a szókincs a mű hatásának létrehozásában.
Az állandósult nyelvi formák: szólás, szállóige, állandósult szókapcsolatok, nyelvi panelek. Ezek a kifejezések a köznyelvi és az irodalmi szövegekben egyaránt megjelenhetnek, de jelentésük és hatásuk a szövegkörnyezettől függ.
A szóképek és alakzatok a stilisztikai kifejezőeszközök közé tartoznak. A szókincs elemzésekor ezért nemcsak azt kell megfigyelni, hogy milyen szavak szerepelnek a szövegben, hanem azt is, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, milyen jelentéseket idéznek fel, és miként alakítják a befogadó értelmezését.
tags: #a #szokincs #szerepenek #jellemzese #irodalmi #es